Kávézó nyílt az elmúlt hetekben Budapesten, amelyben a hírek szerint csak fogyatékos emberekből áll a személyzet. Mivel a hazai média egybehangzóan nagy terjedelemben számolt be az eseményről, egyfajta mérföldkőként a társadalmi-munkaerő-piaci integrációs folyamatok szempontjából, az esemény remek alkalom, hogy a fogyatékos emberek helyzetéről beszéljünk. Annál is inkább, mivel – bár az ehhez hasonló kísérletek ugyan több szempontból problematikusak – rendszeresen hasonló kezdeményezéseket támogatnak a döntéshozók és a szakmai-civil szervezetek és alapítványok.
A Rehab Critical Mass tavaly tavaszi felvonulása; Fotó: Szilágyi Lenke; Forrás: RCM
Természetesen nem vonható kétségbe az, hogy a jelenlegi és hasonló mintaprojekteknek a hátterében jó szándék áll, ahogyan tisztában vagyok azzal is, hogy az új józsefvárosi kávézó a fogyatékkal élők speciális csoportját célozza meg. Mégis úgy vélem, hogy a hely maga és egész reprezentációja a nyilvánosságban állatorvosi lova annak, ahogyan a fogyatékosokról az őket segítők, a médiamunkások, az „ép emberek” gondolkodni szoktak. A pályázó alapítvány például a „Nem Adom Fel Cafe&Bar” elnevezést választotta – ami apróságnak tűnhet elsőre, pedig bizonyos szempontból a kérdéskör egyik legfontosabb vonatkozását érinti. A fogyatékos embereket ugyanis még mindig alapvetően olyan szerencsétleneknek tekinti a társadalom, akiknek hihetetlen erőfeszítésbe kerül mindaz, ami a „normálisaknak” természetes, akiknek az élete permanens küzdelem, és akik esetében a legkisebb, site-suta eredményt is hatalmas ovációval kell ünnepelni.
Gyengénlátóként magam is olyan nevelői közegben nőttem föl annak idején (ez néhány évtizede igen haladónak számított, és sok esetben természetesen ma is indokolt), amely azt tanította a fogyatékosoknak, hogy a lehetőségeikhez képest próbáljanak meg olyan életet élni, mint a „normálisak”. Próbáljanak meg mindent, még akkor is, ha nekik az sokkal nehezebb, bizonyítsák be, hogy ők is képesek mindarra, amire „egészséges” embertársaik. Dacoljanak az esetleges csúfolódással, kudarccal és feszegetve a határaikat győzzék le önmagukat. A tanárokat, a szülőket, az orvosokat arra ösztönözték, hogy mivel minden testi-szellemi-képességbeli hiátusban szenvedő gyerekben hatalmas potenciálok rejlenek, segítséggel, elvárások támasztásával és speciális helyzetük figyelembevételével el lehet érni, hogy „teljes értékű életet” kapjanak.
„… akik nem adtuk fel”
Valójában „hátra nézve” persze azt tapasztaljuk, hogy a normalizáció ezen egyéni stratégiája (ami a családra és a fogyatékkal élőre mérhetetlen terhet ró) idehaza csak egy szerencsés kisebbségnek sikerül, hiszen csak nekik sikerülhet. Eközben, ha belelátunk a fogyatékosok világába, személyes tragédiákat, lelki sérüléseket és félsikereket, megkeserített, értelmes életet nem élő, szegény, tanulatlan, kirekesztett, közösségek nélküli, betegségtudatos, függő helyzetű és politikailag nem létező emberek tízezreit látjuk mindenfelé – de hát a rendszer „így lett kitalálva”.
Mi voltunk azok, akik „nem adtuk fel”. Akik a fogyatékosok mindig alulfinanszírozott, a társadalom jóindulatára apelláló, hősies és jogszabályokért kuncsorgó alrendszerével a hátunk mögött próbáltunk boldogulni. Amivel soha nem az volt a baj, hogy létezik, hanem hogy rajta kívül nem létezett és nem létezik napjainkig sem más.
Mert ma Magyarországon még mindig csak „fogyatékosságügy” van, pedig fogyatékos-politika nélkül nem fog menni.
A helyzetet persze nem könnyíti meg, hogy a fogyatékosság és a politika viszonya mindenütt komoly kihívások elé néz napjainkban. A nyugati mainstream gondolkodásban az elmúlt évtizedekben egyre inkább kezd elfogadottá válni az a paradigma, amely szerint a fogyatékosság nem valami olyan defektus, amely az egyén függőségét, betegségét, eredendően megváltozott helyzetét okozza, hanem a társadalmi érvényesülés szempontjából indifferens „másság”. Ennek köszönhetően a fogyatékos emberek számára lehetővé kell tenni egyrészről azt, hogy ne érje őket hátrányos megkülönböztetés a többségi társadalom részéről, másrészről biztosítani kell, hogy praktikusan semmi akadálya ne legyen a fogyatékosok részvételének a munka, a szabadidő, a közlekedés, a sport, az életvitel különböző tevékenységeiben.
Végezetül az esélyegyenlőség és a lehetőségek politikája arra vállalkozott, hogy a segédeszközök elérhetővé tétele (az úgynevezett „akadálymentesítés”) mellett az oktatás, a pozitív diszkrimináció, a civil szféra felhasználásával direkt lehetőségeket teremt a fogyatékkal élők számára a normális élet egyes elemeit tekintve – ebben figyelembe véve természetesen az adott fogyatékosság fokát és sajátosságait. Ennek a három pilléren nyugvó „liberális” politikai programnak kétségtelenül egyik erénye vált legfőbb gyengeségévé: az eredendően radikális és társadalomkritikai nézeteket is megfogalmazó fogyatékos elméletek és mozgalmak támogatása helyett a fogyatékosságügy szakpolitikává változtatása mellett kötelezte el magát.
A fogyatékosügy rendezhetőnek deklarálta az egyén helyzetét az emberi jogi-esélyegyenlőségi-antidiszkrimációs-szociálpolitikai kontextusok mentén, intézményes formák létrehozatalával és civil kezdeményezések támogatásával. S miközben kétségtelenül komoly eredmények születtek a fogyatékosok „integrációjának” és „szociális helyzetének” javítása terén, napjainkban egyre több olyan elméleti és politikai deklarációval találkozhatunk, amely elégedetlen a „fogyatékosügyi politika” horizontjával és lehetőségeivel.
Éppen a „sikeres” fogyatékosok mindennapi tapasztalatai mutatják meg leginkább azokat a mélyebb mechanizmusokat és következményeket, amelyek miatt e mérhetetlenül sokszínű és problémás státuszú csoport politikai megjelenése újfent elengedhetetlennek látszik.
A (neo)liberális hegemónia és a zavarmentesítő társadalom
A szűk szakma idehaza is ismeri az elmúlt évtizedek vitáit – azt a hatást, amit a posztmarxizmus, a posztstrukturalizmus, a feminizmus és a posztmodern, a globalizáció teoretikusai, illetve néhány egészen új kezdeményezés okozott „elméleti körökben”. Arról is egyre többen beszélnek, hogy a globális kapitalizmus szerkezetébe és intézményeibe integrálódásunk hogyan lehetetlenítette el a ‘hátrányos helyzetű” társadalmi csoportok tagjait régiónkban. Ezek ismertetése helyett szeretnék arra a kérdéskörre koncentrálni, ami szerintem a fogyatékosok hazai helyzetét alapjában határozza meg. Úgy vélem, az elmúlt három évtizedben lejátszódott ideológiai folyamatok, annak következményei, hogy 1989 után nem a Nyugat, hanem a nyugati világ imázsai érkeztek meg Kelet-Európába mindent elsöprő erővel: az a hamis képáradat, amit a reklámok közvetítenek, amiket a hollywoodi filmekben látni. Az az imázs, amely a plázákban, a multis munkahelyeken, a nagy egyetemeken, a diszkókban, gyorséttermekben találta meg nálunk a maga megvalósulását.
Madeline Stuart ausztrál modell, a tavalyi New York Fashion Week egyik szenzációja
Nagyon kevesen értik meg, hogy ez a hatás két, látszólag egymást kizáró gondolati-viselkedési rendszert hozott létre. Az egyik ezek közül az úgynevezett (neo)liberális hegemónia, a másik a zavarmentesítő társadalom kirekesztő attitűdjeinek beépülése a hétköznapi gondolkodási stratégiákba. Ebben a régióban a nyugati fogyasztói társadalom hamis és steril imázsai mentén egyik oldalon új hegemón világkép született meg tehát, a maga individualizmusával, szabadság-központúságával, állam- és hatalomellenes fogyasztói demokratizmusával, nyugatias és versenyelvű elitlegitimációs stratégiáival, atomizáló, a fennállónak behódoló társadalmi parancsaival egyetemben.
A kétezres évektől ennek egyfajta negatív változata is elindult hódító útjára, amely a nyugati imázsokban annak visszaigazolását kereste, hogy a fejlett világ „éppen olyan rossz”, mint a miénk: önző, pénzközpontú, farkastörvények által vezérelt, krízisteli, cinikus, erőközpontú, extrém módon relativista és a mának élő. Egy olyan ideológiai konstelláció jött létre tehát (ezt nevezik ellenfelei liberalizmusnak – részben jogosan), amely szinte reménytelen helyzetbe hozta a fogyatékosokat, akiknek a vadkapitalizmus, a kulturális posztmodern és a fogyasztói idillek szép új világában kellett volna megtalálniuk és megállniuk a helyüket.
A másik oldalon ráadásul létrejött egy kirekesztő, homogenizáló, konform attitűd is, amely a Nyugat említett képeit a „normális és fejlett világ” reprezentációjaként kezeli. Ez ideológiaként a másolás igazolását, a zavaró tényezők kiküszöbölését hirdeti, a megszabadulást a másokhoz fűződő, visszahúzó és saját jóllétünket veszélyeztető esetleges kötelékektől. Valójában ez a tudatszerkezet nagyon is egybecseng a termékeiket terítő nagyvállalatok, a médiamocskot értékesítő rádiók és televíziók, a saját privilégiumaikat védelmező „elitcsoportok”, vagy éppen a globális boldogulását építgető, az élménytársadalomban lubickoló új ifjúsági csoportok szándékainak is.
Egy olyan társadalomban élünk, ahol zavaró tényező a félmillió fogyatékos, kellemetlenek és nem tudunk mit kezdeni velük. Ahol félelmetes és veszélyes a félmilliónál is több roma, ahol hányunk a több tízezer hajléktalantól, ahol bizonyos környékeken és városrészekben nagyon furcsa elemek százezrei laknak, idegenek, primitívek, lepattantak és magukba fordult zombikként cipelik a szatyraikat és gyerekeiket a tömegközlekedési eszközökön.
Egy olyan ország a miénk, ahol a vidékiektől is menekülünk, hiszen ott disznót vágnak, kocsmába járnak, télen vacognak, igénytelenek, tájékozatlanok és közmunkán nyomorognak. Ahol a lakópark, a zöldövezet nyugati csendjét és csillogását nem háborgatja a zajos és lepattant keleti valóság. Valójában ilyen körülmények között kellene boldogulniuk a fogyatékosoknak – no és persze mindazoknak, akik „nem illenek a képbe”.
Fogyatékosügyi politika, vagy fogyatékos-politika? – értsük meg a különbséget
Ezt a két példát azért hoztam, hogy világossá váljon: a fogyatékosok valódi helyzete a legmélyebb társadalmi-ideológiai struktúrákba van kódolva, amelyeknek legtöbbször direkt formában nincs is köze hozzájuk. A dolgok tehát nem az „integráció” primer szintjén zajlanak. Hanem akkor dőlnek el, amikor a nagyon különböző kinézetű, helyzetű, kultúrájú, személyiségű és ambíciójú „fogyatékos egyén” belép az iskolai, a munkaerő-piaci, a nemi-kapcsolati, a szórakozási, a sport, az öltözködési, vagy a fogyasztói színterekre.
A fogyatékos problémája valójában nem csak az, hogy „fogyatékosként” tekintenek rá, hanem, hogy amikor a különböző társadalmi színterekre lépnek, akkor azok szabályai szerint fogják őt megítélni, jelölik ki a számára választható szerepeket és választható viselkedési normákat. Ez a nézőpont nem szorítható bele a „fogyatékosügyi politika” keretei közé, amely „a nagypolitika” egyik alacsony státuszú alegységeként forrásokat kíván szerezni a fogyatékosok helyzetének javításához, fejleszteni a fogyatékosokat kiszolgáló alrendszert, javítani anyagi helyzetüket, növelni társadalmi integráltságukat, csökkenteni a velük szembeni diszkriminációt és biztosítani próbálja a fogyatékos emberek kollektív reprezentációját.
A fogyatékosügyi politikával szemben értelmezett „fogyatékos-politika” abból indul ki, hogy a fogyatékosok éppen azoknak az ideológiai, társadalmi, gazdasági mechanizmusoknak a részesei, mint mi valamennyien; éppen abban a valóságban és kultúrában kell éljenek, mint „ép társaik”; éppen azok a változások és globális kihívások határozzák meg jelenüket és jövőjüket, mint a nem-fogyatékosokét.
Hozzátéve, hogy ők persze sok esetben jobban, máshogy és többször szenvedik el ezek negatív hatásait, mint más társadalmi csoportok, vagy egyének – bizonyos esetekben ráadásul egy „fogyatékos ember” problémái jobban hasonlíthatnak egy nem-fogyatékosnak tekintett személyéhez, mint „sorstársához”. (Gondolunk arra, hogy a babakocsi és a kerekesszék egyaránt nem tud lemenni a metróba – a fehér bot viszont igen.) Ha tehát a fogyatékosok változtatni akarnak az őket bezáró kontextusokon, akkor egy általános politikai program perspektívái mentén kell fellépniük, amely a körülményeket univerzális szinten kívánja megváltoztatni. A fogyatékosok helyzete ugyan javulhat enélkül is, de pozíciójuk csak egy olyan világban lehetne ténylegesen más, amelyben máshogyan működnek az emberi-magánéleti-családi kapcsolatok, máshogy szerveződnek a társadalmak, más alapon működik a gazdaság, mások az érték- és életmód-struktúrák.
Nem volna túl ildomos persze olyan méricskélésbe kezdeni, hogy mely kisebbség, mely elnyomott csoport, mely hátrányos helyzetű szereplők pozíciója a rosszabb a mai Magyarországon. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy politikai értelemben nem lehet megspórolni ezt a kérdésfeltevést. Látni kell ugyanis, hogy a fogyatékosok minden tekintetben a nagypolitika, a civil baloldal és az értelmiség árvái idehaza. Az LMBTQ és feminista mozgalmak már rendelkeznek saját társadalomtudományi tanszékekkel, a politikai napirendnek rendszeresen részét képezik témáik, képviselőik számos kulcspozíciót töltenek be a gazdaságban, a kultúrában, a médiában és a politikában egyaránt. A fogyatékosoknak nincsenek ilyen pozícióik, sem mozgalmaik (még az első kezdeményezéseknél is alig tartunk), sem táradalomtudományi tanszékeik, sem állandó résztvevőik a kritkai nyilvánosságban, vagy – néhány „díszfogyatékost” nem számítva – a nagypolitikában.
Az etnikai és vallási kisebbségek ügye folyamatosan artikulált a társadalomban, széles civil szféra épült ki a problematika mentén. A mélyszegénységben élők, a hajléktalanok, vagy a hátrányos helyzetűek körül azóta forr a levegő, mióta egy aktívan politizáló civil szféra és egy saját léthelyzetét is bizonytalannak ítélő szociális ágazat vette kezébe a dolgok irányítását – ráadásul a „nagypolitikai baloldal” is mindig hajlandó egy kis szociális demagógiára, vagy diktatúrázásra.
A pedagógusok, egészségügyi dolgozók, vasutasok és más munkavállalók kérdései pedig eredendően vannak delegálva a szakszervezetekhez – még akkor is, ha az utóbbiak valódi súlya és mozgósító ereje az idők során nagyrészt elenyészett.
Valójában a fogyatékosok ma még a baloldal, a civil kezdeményezések, a társadalmi emancipáció, az egyenlőség és a progresszió hívei számára is láthatatlan, vagy tévesen-hiányosan észlelt tagjai a társadalomnak. Kívül és alul levők (”ők”), akikről ezek a szervezetek és egyének „felülről” és „belülről” (a „mi pozíciójából”) beszélnek.
Mindezek tükrében bántó és felháborító a hiánya a fogyatékosok és a politika bármifajta kapcsolatának.
Pontosabban fogalmazva: nem tartható fenn sokáig az a helyzet, hogy a fogyatékosság kérdéskörét „ledelegálják” a fogyatékos szakpolitikák szintjére. Vagy ami még rosszabb, ma oly divatos módon besorolják valahová az állatvédelem, a kilakoltatás megakadályozása és a beteg-idős emberek segítése közé.
Márpedig a fogyatékosság politikai reprezentációjának végre túl kellene lépnie a „tegyük láthatóvá azoknak a problémáit, akiket ritkán látunk”, a „tegyen valamit a kormány”, „ezeknek (sic!) az embereknek a tarthatatlan helyzete miatt” nézőpontján, amely „meg akarja oldani” a „kiszolgáltatottak” „problémáját”, segítve azokat akik „fogyatékkal élőket gondoznak”, mert „érdemi segítség kell az elesetteknek”. (Mellesleg: mindez még a kérdéskörrel a leginkább foglalkozó, önmagát talán leginkább balra pozícionáló párt egyik ritka közleményéből való. Azért ezt hozom példának, hogy mindenki el tudja képzelni a többit…)
„Nézddetökjó – mondja lelkesen az újságot olvasó, vagy a televíziót néző – lett egy ilyen kávézó, ahol fogyatékosok dolgoznak!” A kérdés most az, hogy mit válaszolunk erre neki.
Kiss Viktor
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 160 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
