Egy sereg európai országban frusztrálhatja a választókat, hogy nincs valamirevaló alternatíva a kormányzó erőkkel szemben: nemcsak a baloldali címkéjű, hagyományos pártok kiábrándítóak, de még egy jobboldali is érezheti úgy, hogy nincs tisztességes képviselete, mert a konzervatívok inkább a saját érdekeik és egy szűk elit védelmében kormányoznak. A most vasárnap urnákhoz járuló spanyoloknak végre adódik lehetőségük, hogy kibillentsék a „kasztot” a garantált hatalom kényelméből, kérdés, hogyan élnek majd vele.
Mariano Rajoy, Pedro Sánchez, Alberto Garzón, Pablo Iglesias, Albert Rivera
Mariano Rajoy, a kormányzó spanyol néppárt elnöke legszívesebben a két ünnep között, esetleg karácsony másnapján tartotta volna meg a törvényhatósági választásokat, „biztos, ami biztos, elég, ha a saját megbízható választóim jönnek csak el” alapon. A bravúr végül nem sikerült, de így is egy rekord késői időpont, december 20-a lesz az, ami döntő változásokat hozhat az alig negyven éves spanyol demokrácia életében. Évtizedek óta bebetonozódott gyakorlat, hogy a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) és a konzervatív Partido Popular (PP, korábban a Franco miniszterei alapította Népi Szövetség) váltogatja egymást a hatalomban. Ez az idő azonban, akárcsak a befogott orral való szavazás vagy a jobb híján, a még rosszabb opció elkerülése érdekében leadott voks ma már a múlté: két friss, ropogós formáció ígér új garanciákat a valódi változásra.
Egy múlt századi politikus és az új polgári párt
Jobbról tehát itt a 4 éve kormányzó néppárt és vezetője, Mariano Rajoy, akit a spanyolok döntő többsége már 2011-es megválasztásakor is alkalmatlannak tartott a kormányfői pozícióra. Rajoyról azóta kiderült, hogy jó harminc éve egy velejéig korrumpálódott pártvezetéshez asszisztál, és persze hasznot is húz belőle (bizonyított, hogy éveken át feketén kapott bérkiegészítést a párttól). Az elmúlt 4 évben egymást érték az elsősorban a PP-hez, illetve a bankrendszerhez és ahhoz kapcsolódóan a politikai elit szélesebb csoportjaihoz köthető korrupciós botrányok – többségük lassan el is jut a bíróság elé. A PP ezekkel az ügyekkel párhuzamosan körülbelül azt tette, amit az Unió is elvárt tőle: megszorított, munkavállalói jogokat és szociális juttatásokat, jóléti szolgáltatásokat kurtított meg és privatizált. Plusz páratlan mértékben rontotta a politikai szabadságjogokat, és az Orbán-kormányt is megelőzve legalizált jogtipró gyakorlatot pl. a határvédelem, idegenrendészet területén.
Ehhez képest a néhány éve Katalóniában alakult Ciudadanos (C’s), amely először indul egy parlamenti választáson az egész országban, fiatal és esztétikus vezérrel és jelöltekkel kampányol, átláthatóságot, a korrupció végét, igazi változást és hatékony, modernizációt hozó reformokat ígér. Albert Rivera (1979) pártelnököt, és a magát „se bal-, se jobboldaliként” definiáló formációját ugyanakkor a közvélemény és az elemzők többsége is határozottan jobboldalinak tartja. Ők az egyetlenek, aki továbbra is folytatnák a Brüsszel által elvárt újabb monumentális megszorításokat, és tovább „egyszerűsítenék” a munkaszerződéseket. És bár magasabb színvonalú oktatást, szakképzést és egészségügyet szeretnének, az eddigi privatizációkkal nem mennének szembe, de az sem világos, honnan vennének a fentiekhez forrásokat, mert lényeges adóemelést nem terveznek.
Riveráék többé-kevésbé nyíltan vállalt neoliberalizmussal ötvözött „felvilágosult” állama megújítaná a spanyol nacionalizmust is, és pl. a katalánokkal elmérgesedett konfliktus megoldását abban látja, hogy ha a Ciudadanos jobban kormányozna, kevesebben választanák a függetlenséget. Ettől persze még továbbvinnék a konzervatív identitás helyi hagyományait, elbagatellizálnák pl. a polgárháború republikánus áldozataival kapcsolatos történelmi igazságtételt, a napokban pedig azzal álltak elő, hogy ki kellene egyensúlyozni a nők elleni erőszaknak szentelt törvényi paragrafusok diszkriminatív hatásait. Azon túl, hogy az utóbbi a szakértők szerint nem is létezik, a feminizmust a „macsó erőszakkal” egy síkra helyező és hasonló nyilatkozatok jelezték a napokban, hogy szimpla szavazatvadászaton túl ideológiai okból is fontos e téma a pártnak, amely másrészről a szülési szabadságot meghosszabbítaná 26 hétre, amelyből tízet megosztva, nyolcat-nyolcat pedig csak külön vehetnének ki a szülők.
A PP-t eddig minden közvélemény-kutatás első helyen, 25-29 % körül mérte, annak ellenére, hogy szavazóinak kb. harmadát elveszíti. A C’s 16-21%-ával ez a legjobb esetben még az abszolút többséghez is elég lehet, a rosszabb forgatókönyv szerint pedig – ha a PP még a vártnál is nagyobbat bukik, plusz a C’s néhány hónapos diadalmenete is lufinak bizonyulna – nos, még akkor is kormányozhatnának kisebbségben, kompromisszumokat kötve. Persze mindkét esetben kérdés, hogy a C’s megtorpedózhatja-e Rajoy miniszterelnökségét, és hogyan adja majd be híveinek, hogy korrupcióellenes stratégiájához a köztudottan legkorruptabb párttal szövetkezik.
A régi gárda új marketingarccal és a konszenzust kereső radikálisok
A baloldal – és ez már önmagában kudarc – némileg gyengébben áll a rajthoz. A 4 évvel ezelőtt óriásit bukó (-38%) PSOE hiába rakott a kirakatba egy másik deli fiatalembert Pedro Sánchez (1972) főtitkár személyében, nem sikerült visszakapaszkodni a választók kegyeibe, ugyanis a butikban lényegében semmi sem változott. A régi gárda vagy az ideológiai besüppedés megakadályozta, hogy a párt valóban megújuljon. A program, akárcsak az európai párttársak esetében neoliberális rajzolatú, brüsszeli védjeggyel, némi szociális érzéstelenÍtéssel. Bár Sánchez méltán ostorozta a PP-t a munkajogi reform (és az abból fakadó lecsúszás és reménytelenség, növekvő kiszolgáltatottság), továbbá a szegénység és az egyenlőtlenségek miatt, és persze az Európai Bizottság által elvárt deficitszámok lazítását is igéri – semmi sem utal arra, hogy a PSOE határozottabban menne szembe a válságkezelésből profitáló hazai és európai elittel, vagy akár saját párttársainak ideológiájával. Szinte minden lépés, ami a kisebbségi jogokon túl változást hozna, határozott paradigmaváltást követel – erre pedig, hiába hirdetik plakátjai, hogy „Mi vagyunk a megoldás”, a szocialista párt egyelőre nem áll készen.
Az, aki erre készen állhatna, az elvileg a PODEMOS nevű, tavaly alakult formáció, amelynek év elején még 30, jelenleg pedig kb. 20%-ot jósolnak a szondák. A visszaesésben több tényező is szerepet játszhatott: a párt egyik, azóta távozott alapítójának gyanús adózási ügye, amelyet a Podemos rosszul kezelt, a jobboldali médiagépezet pedig óriásira duzzasztott. Aztán az őszi katalán választások, amelyeknek a függetlenségre kihegyezett dinamikájában a Podemos nem találta a helyét – épp ellentétben a spanyol nacionalizmust újra szexivé tevő C’s-szal, akiknek a sajtó által is masszívan támogatott diadalmenete a stagnálást hozó nyár után ekkor kapott lendületet. Harmadsorban kétséges, mennyire jött be a Podemos középre húzódó stratégiája: radikálisabb pozíciói után, ma (az öltönyt és nyakkendőt leszámítva) klasszikus szocdem vízióval kampányol. Progresszív adórendszert szeretnének, a magánegészségügy és magánoktatás térnyerése helyett a közösségi fenntartású intézményrendszer erősítését (mindkettőből óriási erőforrás kivonás történt az utóbbi években), és az állam jóléti és beruházó feladatainak előtérbe helyezését javasolják. A bizonyára a Sziriza kudarca miatt is óvatosabb Podemos már nem utasítja el az államadósság visszafizetését, hanem a „deficitcsökkentés ütemét csökkentené”, és igaz, feltétel nélküli alapjövedelmet ígér – de ez az idea olyannyira terjedőben van, hogy épp most vezeti be pl. a jobbközép finn kormány.
A Pablo Iglesias (1978) főtitkár és EP-képviselő nevével fémjelzett pártot a sokáig húzódó partnerkeresés is gyengíthette – az egykori kommunista magra épült Egyesült Baloldallal (IU) végül nem sikerült megegyezni. Ami talán nem is olyan nagy baj, ismerve az IU apparátusának súlyos problémáit (antidemokratikus működés, pozícióihoz végletesen ragaszkodó aparatcsikok, a „régi elittől” való függés egyes tartományokban stb.), amelyeket a szintén meggyőző és lángoló tekintetű Alberto Garzón (1985) listavezető sem feledtet. Az IU tehát külön indul, ami a választási törvény miatt, ha nem sikerülne minden tartományban képviselői helyeket elérni, gyengítheti a Podemost. Ellenkező előjelű az a dinamika, amelyet a tavaszi önkormányzati választásokon több fontos várost, így Madridot és Barcelonát is meghódító mozgalmakkal kötött szövetségek táplálnak. Ez a már említett és legnépesebb tartományok mellett több helyütt, pl. Galíciában és Valenciában is hozhat némi szuflát a Podemos vitorláiba.
A közvélemény-kutatások eredményei ugyan kedd éjjel óta nem nyilvánosak, de az utóbbi napokban, hetekben feljövőben lévő Iglesiasék már komolyan aggasztják a Néppártot is: újra előkerült fű alatt a PSOE-val köthető nagykoalíció ötlete, míg nyilvánosan a PP egy „szupervörös” összefogással ijesztget. A baloldali hatalomátvételhez csodát kellene tenni a választóknak, és mi itt a Mércén persze nagyon drukkolunk a csodákhoz, de még az is előfordulhat, hogy ha a 4 párt nagyon egyformán teljesít, a kormányalakítás is problematikus lesz.
Pedro, Pablo, Albert, Alberto meg Mariano urak – és akiket már régen nem képvisel senki
A kisebb indulók közt lehet még drukkolni a baszk baloldalnak is, amelynek pozíciója egy tartós és méltányos békéhez is fontos lehet az ETA fegyveres harcának végét megpecsételve. Illetve tanulságos lesz az is, hogyan szerepelnek a katalán konzervatívok (Democracia y Libertad) és a helyi nacionalista baloldal (Esquerra Republicana) – itt mi egy buktának igazán örülnénk, az utóbbi 1 év manipulatív stratégiái miatt, amelyek azt próbálták elhitetni, hogy az önrendelkezés joga feledtetheti a megszorító, népellenes politikákat; hogy a politikai túlélés érdekében ér köpönyeget forgatni; és ultimátumokra alapulhat egy demokratikus jogrendszer reformja.
Vasárnap elsősorban fiatal férfiak mérik össze erejüket – e téren az elsősorban férfiarcokkal szereplő Podemos is elég pocsékul teljesít. Listáin a 40%-ot sem éri el a nők aránya, viszont ez az egyetlen párt, amelyben befutó helyre esélyes egy bevándorló: a Guineában született Rita Boseho ápolónő a spanyol parlament első fekete képviselőjévé válhat vasárnap. Mariano Rajoy viszont sok-sok szerencsével a 65 év felettiek elnöke lehet, pártja csak ebben a korosztályban az első, 55 év alatt pedig a 4. helyen áll.
A változás – ahogy ezt az egyre idegesebb pártkatonák és egyre frusztráltabb, előrejelzésekre képtelen elemzők ráncai jelzik – mindenképpen elkezdődött Spanyolországban. Azt azonban, hogy milyen ütemben, milyen mélyen és milyen irányban történik majd, jelenleg a választók jelölhetik ki. A fő kérdés persze az, hogy profitálnak-e majd ebből a feltételezett megújulásból azok a milliók, akik 2007 óta munka és jövedelem nélkül maradtak, és a megvont támogatásokkal is szegényebben tengődnek vagy nyomorognak; akik a sokadik egyhetes munkaszerződést írják alá vagy az esélytelenség miatt kivándoroltak; akik a jelzáloghitelek alatt nyögnek, még akkor is, ha már rég kilakoltatták őket, vagy fűtetlen és sötét lakásokban várják a hatósági levelet; akik hiába sírják vissza a bankok jogsértő gyakorlata során elröppent megtakarításaikat.
Az elmúlt évek küzdelmei, az épp 2011-ben indult tömegmozgalmak politikai gyümölcseit a törvényhozásban még nem aratta le senki – a legfontosabb talány tehát az, maradtak-e elegen, akik hisznek benne, hogy a politika tényleg képviselheti a vesztes többséget is, és érdemes az elit egyre féltettebb kincseként őrzött kert gyümölcsei után nyúlni, most vasárnap és a következő hónapok csatáiban. Hiszen veszélyes illúzió lenne azt hinni, hogy a nagybetűs változáshoz elegendőek a mégoly kiváló politikusok: a polgárok aktív részvételére is szükség lesz.
