Túl sok a szegény Magyarországon, és ezt a Központi Statisztikai Hivatal sem nézheti tétlenül. Ezért megszűnne az eddigi létminimum számítás, és helyét olyan modellek foglalják el, amelyek segítségével csökken a szűkölködők száma. A javaslatok nagy vitát váltottak ki, és nem véletlenül. Ahogy Havasi Éva alábbi számításaiból kiderül, a változásokkal szinte mindenki rosszul jár – a legnagyobb vesztesek pedig a minimum 2 gyerekes családok. Az ő esetükben a szegénység küszöbe az eddigi értékeknél 25-40 %-kal alacsonyabbra csúszik, azaz ha eddig 253 ezer forintnál húzódott a létminimum szintje, most modelltől függően, 159-180 ezer forint felett már nem tekintené őket szegénynek a hivatal. Havasi Éva írása

A KSH felfüggesztette a létminimum-számítását, azzal az ígérvénnyel, hogy „felülvizsgálja” azt.

Orvosi nyelvre lefordítva, a KSH logika könnyen érthetővé válik. A diagnózis – értsd: létminimum alatt élés – fő baja a KSH-nyilatkozatok szerint az volt, hogy a kórisme megnevezését sokan félreértették, ráadásul túl sokan és sokfélék rendelkeztek hasonló lelettel. (A limit alatt élők száma és rétegzettsége úgymond „megkérdőjelezi a szakpolitikai relevanciáját”.)

A „megoldás” az volna, hogy ha a lakosság közel negyven százalékának ugyanaz a baja (vagyis, hogy létminimum alatti jövedelemből él), akkor ezt a szintet a továbbiakban ne tekintsük „az egészségre ártalmasnak”.

Helyette keressünk egy sokkal szűkebb halmazt, amelynek tagjait már érintettnek minősítjük. A ma még létminimumnak nevezett szint alatti élet egy „népbetegség”, amellyel a továbbiakban nem foglalkoznának. A jövőben csak az idült szövődményes betegségek számítanának. A „számítás” statisztikai értelmében persze, mert a betegek (értsd a szegények) már régóta magukra vannak hagyva.

Deklarált cél volt az is, hogy a leszűkített betegcsoport kapjon valami vonzóbb nevet. Ahogy a stadion szót fel akarják váltani a „fedett sportlétesítmény” szókapcsolattal, a beszédes „kerítés” szót meg a „műszaki határzár” kifejezéssel, úgy ajánlják most a létminimum alatt élők helyett az „amerikai módszerrel számolt minimum alatt élők” és/vagy a „policy-orientált minimum alatt élők” szóláncokat.

Ez sem ártatlan nyelvújítás. Ez az új hattagú szintagma a köznyelvi használatban megjegyezhetetlen, s ilyenként elveszti súlyos jelentéstartalmát. Sőt, ez az új állandósult szókapcsolat azt sugallja, hogy ez valami amerikai, valami korszerűbb, hitelesebb mutató, és talán nem is annyira szerény megélhetési szintet jelöl. Aki pedig utalni akar rá, annak muszáj egyszerűsíteni, s azzal száműzni a mutató kellemetlen társadalmi tartalmát, lelkiismeretünkre is ható jelentését.

Az első jelek már látszanak. Kivétel nélkül mindegyik napilap, online újság „amerikai módszer”, „amerikai modell” alapján számolt szegénységről beszél. (A policy-orientált verzió viszont mintha máris kihullott volna.)

Csakhogy e hazai számítási javaslatnak annyi köze van az Egyesült Államokban lényegében a múlt század hatvanas éveitől alkalmazott módszerhez, mint az amerikai népautónak a magyarok számára máig emlékezetes Trabanthoz, vagy még inkább a Trabant Hycomathoz.

Az 1964 óta minimális változtatásokon átesett, hivatalos szegénységet mérő, amerikai módszer valóban ugyanúgy, ahogy azt a hazai létminimum-számításnál megszoktuk, egy – a táplálkozástudományi ajánlások alapján összeállított – élelmiszer-kosárból (food plan) indul ki. Ezt azonban – a hazaival ellentétben – különböző korú, nemű, létszámú háztartástagokból álló, 48 háztartástípusra dolgozták ki. S erre vonatkozóan alkalmaztak egy hármas szorzót.

Nálunk egy egységes élelmiszer-kosár került kialakításra, és ezt fogyasztási egységek alkalmazásával „igazítjuk ki”, tesszük alkalmassá a különböző háztartástípusokra. S itt lép be az első és legkomolyabb módszertani „újítás”, mely összehasonlító tábla nélkül, csak szövegesen rögzítve, a feje tetejére állítja a korábbi számítást. Ennek a megoldásnak viszont már semmi köze nincs az amerikai módszerhez, ez csak egy közbülső korrekciós lépése a „megmagyarított amerikai” megoldásnak (1. táblázat).

Az eddigi létminimum-számításnál a fogyasztási egységet így képezték: a háztartásban az aktív korú felnőtt férfi minimálisnak elfogadott élelmiszer-szükséglete számított 1 egységnek, a második felnőtt szükséglete annak 75%-a, az első gyermeké 65%, a másodiké 50%. Az újonnan javasolt fogyasztási egység ehhez képest radikálisan lecsökkenti az „elismert” szükségleteket (1-2. táblázat). Vagyis anélkül, hogy a számítás módja megváltozna, önmagában az új fogyasztási egység alkalmazásával például egy négytagú háztartás havi elismert élelmiszer-szükséglete az eredeti 72,4%-kára csökken!

1. táblázat: Az elismert fogyasztási szükséglet (fogyasztási egység) az eddigi létminimum-számításnál és a javasolt modellszámításokban

2. táblázat: A megváltozott fogyasztási szükséglet (fogyasztási egység), Ft/hó

Forrás: Havasi Éva saját számítása

A következő lépésben, ha a tradicionális amerikai módszert követnénk, akkor a háztartástípusokra kialakított, beárazott élelmiszer-szükségletet, megszorozhatnánk 3- mal. De nem ez a javaslat.

„A létminimum-számítás megújítása” című tanulmány (id. mű 8. oldal) szerint, ha leszűkítjük a lakossági adatgyűjtésben az EU-számítás alapján „szegény vagy társadalmilag kirekesztett” csoportot, és arra határozzuk meg az élelmiszer-kiadásoknak az összkiadáshoz viszonyított arányát, akkor 3,17-et, azaz a háromhoz nagyon közeli szorzót kapunk. Erre hivatkozva – a KSH eddigi megoldása helyett – a kísérleti számítást végzők már nem az eredeti kör összfogyasztását, hanem csak ennek a szegénységben vagy kirekesztettségben érintett csoportnak az összfogyasztását vették figyelembe. Emlékeztetőül: a KSH korábbi megoldása az volt, hogy a megállapított élelmiszer-szükségletnek megfelelő, ahhoz hasonló mértékben élelmiszert vásárlók (± 20%-os) körének az egyéb fogyasztási kiadásait vették figyelembe. És így a két rész (az OÉTI által 3 megállapított élelmiszer-szükséglet költségei és a lakossági adatgyűjtésből származó valós élelmiszeren felüli egyéb kiadások) összege adja a létminimum forint-összegét.

Az új megoldás szerinti számítás alapja tehát már nem a mai élelmiszerkosár szerint fogyasztók köre lenne, hanem az ennél jóval alacsonyabb jövedelemből élőké, „a szegénység és társadalmi kirekesztés által érintett” (AROPE) kategóriába tartozó népességé.

Az „adaptált módszer nem az élelmiszerkosár környezetében található háztartások, hanem az uniós AROPE-mutató szerinti szegénység vagy kirekesztődés kockázatának kitett háztartások fogyasztási jellemzői alapján számítja az élelmiszer-kiadások feletti szükségletek értékét.” (id. mű 16. oldal)

Vagyis a bemutatott magyar „amerikai módszer” abban tér el a mai létminimumtól, hogy egy sokkal kedvezőtlenebb szorzóval kalkulálja az első aktív korú felnőtt háztartástag élelmiszer-szükségletéhez képest a háztartás többi tagjáét (1-2. táblázat), és az élelmiszer-szükséglet fölötti kiadásokat a szegények és/vagy kirekesztettek körére jellemző egyéb kiadásokkal bővíti. Így egy alacsonyabb fogyasztási szintre viszi le a kalkulációt.

Az alábbi táblázatban — két háztartástípusra — összehasonlítom a következő három számítási módszer eredményét:

1. A KSH mai létminimum-számítása
2. Az amerikai módszer valóságos adaptálása
   A mai létminimumnál használt OÉTI élelmiszernorma szerint beárazott összeg, a különböző háztartástípusokra az eredeti fogyasztási egységgel kalkulálva és az USA-ban használt háromszoros szorzó alkalmazásával.
   
3. A KSH „amerikai modell” nevezetű ajánlása
   A mai létminimumnál használt OÉTI élelmiszernorma szerint beárazott összeg, a különböző háztartástípusokra, DE az új, alacsonyabb fogyasztási egységekkel kalkulálva, az egyéb kiadásokat pedig a szegények/kirekesztettek élelmiszeren felüli egyéb költéseivel kiegészítve.

3. táblázat: A magyar amerikai modell az eredeti létminimumhoz és az amerikai módszerhez képest, Ft/hó

Forrás: Havasi Éva saját számítása

A fogyasztási egység megváltoztatása és az élelmiszeren felül elismert szükségletek szegények köréből vett költései összességében az eredményezték, hogy az egytagú háztartások létminimuma a korábbi 87%-ka, a két felnőttből és két gyermekből álló háztartásoké pedig az eredeti 63%-ka.

A KSH-nak az „amerikai modell” melletti másik ajánlata az ún. „policy-orientált” megoldás. (Alighanem ez lenne a szakpolitika céljait szolgáló számítási módszer. Legalábbis, ha komolyan akarjuk venni a KSH azon szándékát, hogy a megnevezés ne legyen félrevezető, tükrözze pontosan a mutató tartalmát.) Itt jegyzem meg, hogy a mai segélyezési gyakorlat, és általában a jövedelemtől függő juttatások jogosultsági küszöbértékei a policy-orientált modellből számolt értékek egyharmadát sem érik el.

A „policy-orientált” modell az OÉTI által egy felnőtt aktív korú emberre megadott élelmiszer-szükségletet csökkenti (2300 Kcal-ról 1800 Kcal-ra). Mindemellett hangsúlyozni kell azt is, hogy az eredeti létminimum fogyasztási-egységeket itt is az új, már alacsonyabb szorzók váltják fel! Tehát ebben a modellben is egy két lépcsőben csökkentett élelmiszer-szükséglet alapján meghatározott környezetben fogyasztók egyéb kiadásaival történik a végső érték meghatározása.

4. táblázat: A KSH mai létminimumában és a policy-orientált modellben az alapjukat képező élelmiszer-szükségletek és végösszegek összehasonlítása, Ft/hó

Forrás: KSH kísérleti számítás saját számítással kiegészítve

E módszer szerint az egyszemélyes háztartások új létminimuma alig kisebb, ugyanakkor a négytagú, kétgyermekes háztartás létminimuma az eredeti 71%-ka.

Mindkét javasolt modellben a legnagyobb vesztesek a gyermekes családok. A kisebb változást az élelmiszer-normatíva csökkentése eredményezné, változatlan számítási mód mellett. De a fogyasztási egység ilyen módosításával az egyszemélyes háztartások kivételével mindenki rosszul jár. Láttuk, hogy az amerikainak nevezett magyar módszer ráadásul az élelmiszer-szükségleten felüli „elismertnek tekintett szükségletek költségét” a szegénység és kirekesztettség kockázatával élők szükségképpen alacsonyabb valós kiadásai alapján számolja. S ezzel látszólag tovább csökkenti a magyarországi szűkölködők számát, s ezzel nemhogy javítaná, hanem tovább rontaná a szociális „policy” valóságismeretét, esélyeit.

A szegénységszámítási módszer úttörője az angol Benjamin Seebohn Rowntree 1902-ben publikált a „Szegénység, tanulmány a városi életről” c. munkájában már felhívta a figyelmet arra, hogy a minimális szükségletek meghatározásánál nem indulhatunk ki a szegények valós fogyasztásából, hiszen nem áll módjukban ennek a fogyasztási mintának a megvalósítása. Én ezért is különösen hibásnak tartom, hogy az élelmiszereken túli egyéb szükségleteket ne a korábbi bevált módon, hanem a lakásukat fűteni alig tudó, gyógyszereiket megvásárolni is sokszor képtelen „szegénység vagy kirekesztettség kockázatával élők” megvalósult fogyasztási mintáiból vegyék.

Ahogy Rebecca M. Blank az Obama kormányzat gazdasági ügyekért felelős helyettes államtitkára az amerikai szegénységszámítási módszer felülvizsgálatával kapcsolatban fogalmazott (Los Angeles Times, Szeptember 15, 2008) „sajnos nincs olyan elnök, aki hozzányúlna a forró krumplihoz”. Ha pedig valaki mégis megteszi, akkor azt a szakértők és érintettek széleskörű bevonása mellett tegye, s próbálkozásait közérthető módon tárja a nyilvánosság elé. Írásom legalább ezt a célt szolgálta.

A témához bővebben Havasi Éva: A magyarországi létminimum-számítás korszakai nemzetközi összehasonlításban, Statisztikai Szemle, 2015. október (885-916. oldal). A KSH hivatkozott tanulmánya, „A létminimum-számítás megújítása” címmel itt olvasható.

Havasi Éva

A szerző szociológus, statisztikai főtanácsadó.