A párizsi terrortámadás-sorozat egy missziós aktus volt. Bárkik is voltak az elkövetők, tetteik egyetlen politikai következménye csak az lehet, hogy egyre többen térnek át az ő hitükre. És elsősorban nem Európa kétségbeesett és gyászos jövő elé néző muszlim lakosságára gondolok, hanem mindannyiunkra. A támadók hite ugyanis nem az iszlám, sem semmiféle kinyilatkoztatott vallás, hanem csakis az erőszak: az egymással kibékíthetetlen ellentétben élő embercsoportok mítosza, amelyek közül a gyengébbnek, az alsóbbrendűnek véres küzdelemben kell elhullania.

Az iszlám fundamentalisták „dzsihádja” – amely persze nem dzsihád, hiszen az nem a fegyveres hittérítést jelenti, hanem a hitért folytatott belső és külső küzdelmet – sikeres: sikeresen eléri, hogy az erőszak nyomán többen osztozzanak az ő hitükben, abban a hitben, hogy embertársaink nem élhetnek békében, hogy az emberiség története egy nulla-összegű játék, amelyben csak egyvalaki győzhet, és mindenki másnak ki kell esnie.

Ezt a hitet vallja az európai szélsőjobboldal is. Ők és az iszlamista terroristák azonos ideológiára építik fel világnézetüket: a kulturális rasszizmusra, a saját kulturális-faji csoportjuk felsőbbrendűségére, arra az elképzelésre, hogy a felsőbb- és alsóbbrendű kultúrák, fajok, nem élhetnek békében egymás mellett, hogy a harc elkerülhetetlen, hogy az ártatlan életek kioltása jogos, mert az emberről eleve ítéletet mond származása, vallása, faji hovatartozása – a hitetlenekért, a muszlimokért, a bevándorlókért nem kár.

A párizsi támadások épp úgy a kezére játszanak az európai szélsőségeknek, mint az Iszlám Államnak és más terrorszervezeteknek. Ezek öntudatlanul ugyan, de már jó ideje közösen építik fel azt az új világrendet, amelynek alapja a gyűlölet, és amelyben az egyetlen legitim politikai célunk a saját fajunk, nemzetünk, kultúránk hatalomra juttatása lehet. Azt a világrendet, amelyben nem ismerünk szövetségest, csak ellenséget, és amelyben nem létezik csak harc, amelyben az igazságot csak vérrel lehet szolgálni.

Ebben a világrendben mindenki katona, és az élet háború, ebben a világrendben csak szükségállapot létezik, csak haditörvényszék. A párizsi támadások, félő, kaput nyitottak ennek a világnak, amely ugyanúgy nem fog kímélni minket, ahogy nem kímélte azokat sem, akik eddig a világ távoli pontjain – a héten Bagdadban, Bejrútban – estek áldozatul az értelmet nem ismerő gyűlöletnek, vagy épp a mi határainkon, mikor már azt hitték, megmenekültek az életüket elemésztő erőszaktól. Ahogy ők, úgy lassan mi sem leszünk képesek megszökni előle.

A háború, amely most kiteljesedik – mert igazuk van azoknak, akik azt mondják, háború zajlik – csak akkor lehet (nem merem azt írni, „maradhat”) igazságos, ha nem ennek a gyilkos ideológiának a nevében vívjuk azt. Ha nem vagyunk hajlandóak megadni magunkat azoknak a kényelmes, meggyőző, de végtelenül veszedelmes világnézetnek, amelyet a világon mindenhol egyeduralkodóvá akarnak tenni – nem csak az iszlamisták, de újságírók, politikusok, emberek, akik rettegnek, és emberek, akik bosszúra vágynak.

Nem tudom, mi vár ránk a következő hónapokban, de abban biztos vagyok, hogy a legnagyobb küzdelem, ami ránk vár, nem a terroristákkal, hanem a saját magunkkal való küzdelem. A legnagyobb bukás nem az lesz, ha nem sikerül legyőzni az Iszlám Államot, az al-Káidát, hanem az, ha nem sikerül hűnek maradni ahhoz az eszméhez, amelynek nevében egyedül harcolnunk érdemes. Az igazi vereség az lesz, ha mi is engedünk a gyűlöletnek és a félelemnek. Akkor a párizsi áldozatok száma csak nőni fog – mert mindenki a párizsi támadások áldozata lesz ezután, akivel a gyűlölet gyilkos ideológiája végez, legyen az az iszlamisták gyűlölete vagy a miénk.