Képekkel tenni szakadt demokráciánkért. A tanítás, a megerősítés, az erőszakmentes ellenállás és a küzdelem az igazságosabb életért… Ahogyan láthatóvá válnak a küzdelemben az emberek, és intenzívebben látszanak olyan tulajdonságok, amik korábban rejtve maradtak, vagy egyáltalán nem voltak jelen. És a segítségnyújtás, megtenni a tőlünk telhetőt – ezek a válaszok maradtak, ha nekünk szegezik a kérdést, baloldaliak vagyunk-e. Csoszó Gabriella fotós, aktivista, tanár írása a WTF-sorozatunkban.

Sokan vagyunk, akik tévelygünk, ha nekünk szegezik a kérdést, baloldalinak valljuk-e magunkat.

Egy olyan generációhoz tartozom, amelynek már nincs valódi tapasztalata megsemmisítésről, háborúról, pusztulásról, fenyegetettségről. Egy sajnos, többségében radikalizálódó generáció a miénk. Miközben a kortársaink a kétezres években jobbra majd többen még jobbra fordultak, sokan kerestük a másféle válaszainkat, amikre nem vagy alig rezonált politikai erő.

Számomra mintává az tudott válni, ahogyan a hajléktalan aktivisták és támogatóik képviselik a baloldaliságot. Tőlük tanulok. (A Város Mindenkié csoport)

Olyan hazában élünk, ahol az emberek felének nem biztosított a megélhetése, az ételhez, oktatáshoz, egészségügyhöz, munkához, lakhatáshoz való hozzájutása. A másik fele, bár jobb módban él, de őket is megfosztotta az aktuális politikai elit a csak nemrég megszerzett szabadságjogaiktól, kontrollra és rendpártiságra építve központosított hatalmát.

Ez a szörnyű állapot nem természeti csapás. Nem sors, nem balsors.

Emberek formálták ilyenné, emberek által létrehozott rendszerek eredménye, sikertelen politikájuk következménye.

Mondhatnám, hogy mindannyiunk felelőssége. De nem mondom. Nem azonos mértékű a politikai felelősség. Mennél közelebbi résztvevője valaki a döntéshozatalnak és mennél több jogkörrel van felruházva, annál nagyobb súllyal kell, hogy ránehezedjen a felelősség.

A szavazóurna csendes x-e nagyon messze van attól a lehetőségtől, hogy alkotmányt módosíts, törvényt alkoss, és gondoskodj betartásáról.

Fontos volt számomra a verseny, amíg nem értettem meg, hogy ez a verseny nem fair.

Mert nem azonosak a részvétel lehetőségei. És milyen kevesen vehetnek benne részt.

Már az sem mindegy, hogy éhesen ülünk-e az iskolában egymás mellett, vagy hogy volt-e hol pihennünk, aludnunk, készülnünk az óráinkra.

Nekem még szerencsém volt, tanulhattam. Szegény családból érkezve is végig tudtam járni az iskolákat, az egyetemi diplomámon kb. a rendszerváltással egy időben száradt meg a tinta. Fürödtünk egymás sikerében, csoporttársunk a legnépszerűbb rockzenekart gründolta össze maradék szabad idejében (KisPál és a Borz), nyíltak kis galériák, kapkodtak értünk, lettek támogatók, pontrendszeres, szabad órarendes oktatás, aztán mire pislantottunk egyet, el is múltak a lehetőségek. Zuhanórepülésben közeledtünk a gazdasági összeomláshoz.

Pár év múlva elvonások, Bokros csomag, a teljes szociális ágazatról való lemondás.

Azok, akik korábban a szegénységet felszámolni vágyó politikusok voltak, jószerivel már meg sem szólaltak a témában…

Aztán ez is elmúlt és a fáradt, apolitikus szakmai évek jöttek, egészen a kétezres évekig.

Majd az újragondolás vágya, persze még eltartott ujjal, a jórészt tanult réteg belső vitája önmagával. Ekkorra már leszakadt a társadalom majdnem fele vagy éppen lefele csúszóban volt.

Majd az utca megtelt radikális tüntetőkkel, az unalom eltűnt, felváltotta a sokk, a megértése és rettenete következett annak, hogy átadtuk a terepet… A kortársaim többsége a valamilyen balról jobbra fordult, illetve dehogy fordult, lefagyott, lebénult. Lefagyva a remélt jobbra szavazott.

A hosszú évek apolitikus, depolitizáló hétköznapjai ide fordultak. A vak tanácstalanságba.

Ébredezve politikus művek következtek, kényszerű újragondolás, többnyire sajnos, még mindig csak a szűk értelmiségi körrel párbeszélve… Kiállítottunk, reagáltunk, próbáltunk újragondolni… de a kiállítóterek csöndje nem az a hely, ahonnan közvetlen hatást lehetne gyakorolni.

Éles váltás következett többünknél.

Azóta képekkel segítek. Fotókkal. Azokat, akiknek ez segíthet, ha kicsit is, de tenni a demokráciáért. A valamilyen típusú, szakadt demokráciánkért.

Ezt tudtam kitalálni. Ezek a képek erre vannak. (FreeDoc)

Voltam és remélem, leszek is szervezője erőszakmentes akcióknak. De vannak dermedt időszakok, amikor értelmetlennek tűnik mindez. Illetve nem értelmetlennek, hisz épp az értelme, az nem vész el. Hiábavalónak tűnik.

Oktatásban sokkal hamarabb és elemibb módon valósítottam meg mindent, amit ma valódi értéknek gondolok. Iskolát alapítottam. Szabad iskolát. Független, projektalapú, nem-intézményt, nem-támogatottat. A diákjai tartják fenn. (Fotokontakt – Fotózás és aktivizmus)

Segítségre szoruló gyermekekkel kezdődött, túljutva sokszor súlyos, halálos betegségükön, szabad, de következetes módszerekkel írtuk velük együtt a tantervet. (Mosoly Fotóiskola) Minden kérésüket figyelembe vettük, sokféle és egyre több gyermek együtt és együttműködve. Állami gondozott gyermekek, roma fiatalok, siket kollégák, majd hajléktalan aktivisták és középosztálybeli fotósok.

A tanítás a legerősebb válaszom a szélsőséges politikára, a növekvő radikalizmusra.

A megerősítésben hiszek. Amellé állni, amivel egyetértek, amit fontosnak tartok, tudással és következetes segítéssel.

Azzal szeretnék válaszolni a demokráciát semmibe vevő, azt üres díszletként használó jelenlegi politikára, hogy hozzáadom a jóhoz önmagam. Ez nem hozott tudás, vagy biztos döntésből fakadó eredmény. Személyes kényszer. Kényszer arra, hogy ne nyugodjak bele az elfogadhatatlanba.

Soha nem gondoltam, hogy meg tudnám váltani a világot, vagy hogy nagy súlya lenne a tetteimnek, a szavaimnak. De értékes az, hogy itt lehetek, és ha erre gondolok, abba valahogy nem kérdés, hogy beletartozik az erőszakmentes ellenállás és a küzdelem az igazságosabb életért.

Igen, féltem. Hogy ez így nem lesz elég.

Akkor sem, ha többféleképpen igyekszünk jelen lenni és segíteni.

Aztán láttam a rengeteg embert, ahogyan megszervezték a menekült emberek segítését.

Már nem félek. Akkor sem, ha ez tényleg nem lesz elég.

Nem vagyok kritikus a társaimmal. Most nem. Nincs itt az ideje. Olyan lenne, mintha a csatában futás közben rugdosnám a mellettem harcoló társaimat, ahelyett, hogy együtt rohannánk előre.

A legnemesebb emberi tulajdonságokkal ebben a politikai kudarcban találkoztam. Szeretem benne, ahogyan láthatóvá váltak az emberek. Intenzívebben látszanak olyan tulajdonságok, amik korábban rejtve vagy egyáltalán nem voltak jelen. Szeretem látni a bátorságot, az egyenességet, a hibázni tudást, a cselekvésvágyat, a nem belenyugvást.

Más és más, de intenzív mélységeket hozott a kényszer.

A válság ébresztett fel. Abban tanultam meg önmagamról, hol hibáztam korábban.

A legmélyebben most ismertem meg magam.

A küzdelemnek sokféle formája van.

Most Amerikában vagyok, néhány hónapot tölthetek itt.

Baloldali archívumra leltem, bátorítást kapok… (Interference Archive)

Kubai, világhírű művész aktivista nőtől kapok kontaktot, mert hasonlónak látja a küzdelmünket. (Tania Brugueria)

Tanulni vágyva nézem és hallgatom a filmrendezőt és a főszereplőt, ahogy a megsemmisítés borzalmas tanúságáról beszélnek. Akkor, amikor a kirekesztés, a fenyegetés, a radikalizálódás, a szélsőségesség napról napra erősebb, és holnap már valószínű, hogy ez lesz a teljes valóságunk.

A világ figyel rájuk. Az ő szavuk most nagy súllyal bír, sokan hallják meg.

Legmélyebb, felelős politikai tett, amit tesznek. (Nemes Jeles László, Röhrig Géza)

Megtenni minden tőlünk telhetőt, nem művészeti kérdés. Nem elfordítani a fejünket, nem művészeti kérdés. Formát találni hozzá talán az.

A forma csak eszköz.

Már nincsenek kiállításaim.

Egyszerűbb és hasznosabb szeretnék lenni. Hogy azok is értsenek, akik kiszorultak – ide idézném apukám kifejezését – az „írástudók” világából.

Ő mindenre figyel, ami politika. Nem írástudó.

Korábban azt kérdezték tőlem a diákjaim, mennyi ideig hívják elő a filmet, vagy hogyan használják a Photoshopot. Most azt kérdezték egy erősebb téli demonstráció után, hogy mit tennék, ha lőnének ránk?

Nem tudtam válaszolni.

Mert nincsenek erős demonstrációk.

A segítés lett az ellenállás formája.

Nem tudom, mit tennék.