A forradalmi mozgalmiságnak a történelem során egyszer sem sikerült megdöntenie a tőke logikáját, ezért nincs okunk abban hinni, hogy a jövőben sikerülne – véli Kapelner Zsolt. A forradalmi cselekvő létrehozása nem akarat vagy hit hiányában marad el, hanem mert nincsenek meg azok a feltételek, amelyek létrejöttéhez szükségesek. Így a kapitalizmus forradalmi megdöntése helyett hasznosabb lenne azon dolgoznunk, hogy emberségesebbé tegyük.

Sipos Balázs nemrég ebben a sorozatban közölt részletes esszét a jövendő forradalmi baloldal globális és lokális programjáról. Elképzelése szerint – s ezzel nincs egyedül – a jelen helyzetben egyedül hitelesen képviselhető baloldali program a globális kapitalizmus játékterének felborítására törekvő forradalmi, tömegmozgalmi politika. De vajon csakugyan így van-e? Kivitelezhető-e ilyen fajta politika a jelen körülmények között, és van-e okunk bízni a sikerében?

A baloldal (amin Sipos kizárólag a marxizmust érti, és ehhez az alábbiakban én is tartom magam) történetében a forradalomra való felhívás és az attól való elzárkózás furcsa váltófutásban bukkan fel. Míg Karl Kautsky szerint semmi szükség rá, hogy sürgessük a proletárforradalmat, addig az első világháború sokkja után Lenin keleten és Lukács nyugaton már csak a tudatos forradalmi munkában látja a megoldás kulcsát. A második világháború újabb katasztrófája után Adorno és a kritikai elmélet nagy része elzárkózik a forradalmi heveskedéstől, de ’68 szellemisége újra felszínre hozza azt.

A 2008-as pénzügyi válság (nekünk ez a világtörténelmi kataklizma jutott és örüljünk, ha megússzuk ennyivel) a baloldal történetében egy viszonylag nyugodt, a forradalmi mentalitást kevéssé komolyan vevő eszmetörténeti érát szakít meg – a váltófutásban a forradalmiak vannak soron, így nem csoda, hogy a legújabb kor legújabb kihívásaira az éppen aktuális baloldal a mozgalmi forradalmiságban találja meg a választ. (Mielőtt nekem estek: igen, tudom, hogy a történet ennél ezerszer bonyolultabb.)

Persze az, hogy egy gondolat felbukkanása kiszámítható, még nem jelenti, hogy nem érdemes vele komolyan foglalkozni – mindössze annyit, hogy amint a gondolat sem új, úgy a kritika sem lesz az. Mit kell tehát tartanunk erről a felindult baloldali forradalmi-mozgalmi politikáról? (Mert persze egyébként lehetséges volna nem forradalmi mozgalmiság is, de Sipos ezt a két dolgot határozottan összetartozóként kezeli: a mozgalom végcélja és értelme a forradalom – a játéktér felborítása.)

Először is azt, hogy egy roppantul különös kettőség, mondhatni belső ellentmondás feszíti. A forradalmi-mozgalmi baloldalon többé-kevésbé megegyezés látszik lenni abban, hogy a kapitalizmus gyökeres változásokon ment át az utóbbi fél évszázadban. A globális egyenlőtlenség minden eddiginél jobban elmélyült, miközben a kapitalizmus által uralt társadalmakból eltűnt az összes feudális maradvány, a nemzetközi munkásmozgalom pedig megszűnt létezni, maradékai kiegyeztek a fennálló renddel. Egyszóval a kapitalizmus tisztább és kegyetlenebb formájában áll előttünk, mint eddig bármikor.

Érdekes azonban, hogy bár a forradalmi baloldal elismeri, hogy a helyzet merőben új – hiszen a kapitalizmus sosem volt ennyire a topon –, addig úgy véli, a régi jól bevált módszer – a mozgalmi politika – hozza majd el a megoldást. De mégis miért lenne a régi eszköz olyan jó az új helyzet kezelésére?

Főleg akkor, ha az a bizonyos eszköz – a mozgalom – nem is vált be olyan jól a korábbiakban sem. Félreértés ne essék, a nemzetközi munkásmozgalom és egyéb baloldali mozgalmak bámulatos eredményeket értek el az utóbbi két évszázadban, a nyolcórás munkanaptól a gyermekmunka eltörléséig. De a forradalmi baloldalnak ez nem lehet elég. Az a kapitalizmus játékterének radikális megdöntését várná el a mozgalomtól, erre pedig, lássuk be, nem került sor.

Még ha a második internacionálé közelinek is érezte a győzelmet – mint Sipos mondja – visszatekintve akkor is elmondhatónak tűnik, hogy a tőkés világrend az elmúlt kétszáz évben sosem volt komolyabb veszélyben. Nemigen állt fenn annak a tényleges lehetősége, hogy valahol ténylegesen szocialista körülmények alakuljanak ki, a kapitalizmus alapzatáig a legkiterjedtebb tömegmozgalmak sem voltak képesek lehatolni.

Innen a forradalmi baloldal ambivalens viszonya a mozgalomhoz: egyrészt istenítenie kell a mozgalmi politikát, mint a hiteles baloldaliság – a forradalomhoz vezető út – egyetlen módját, másrészt átkoznia a ténylegesen létező mozgalmat, amiért az kiegyezik a fennállóval ahelyett, hogy megdöntené azt. Ez egyébként nem a baloldal és a munkásmozgalom sajátja.

A tőke gravitációja a huszadik század során képes volt minden jelentősebb tömegmozgalmat stabil pályára állítani maga körül. Nem csak a munkásmozgalom domesztikálódott, a nőmozgalomtól kezdve a melegjogi aktivizmuson át az emberjogi mozgalomig mindenhol megtaláljuk azokat a hangokat, akik szerint a mozgalom nem elég radikális, mivel csak tüneti kezelést végez és látszatproblémákat old meg ahelyett, hogy végre valóban radikális cselekvésen keresztül felszámolná a patriarchátust / a heteronormativitást / az intézményesített rasszizmust.

Úgy tűnik, a mozgalmi politika azt az egy eredményt nem nyújtja, amit a forradalmi baloldal elvárna tőle: nem hozza el a forradalmat, vagyis nem rajzolja át radikálisan a politikai-gazdasági játékteret. Legalábbis akkor nem, ha a liberális-kapitalista világrendről van szó.

De még ha a huszadik századi tömegmozgalmak sikeresek is lettek volna a játéktér megdöntésében, akkor sem lenne nyilvánvaló, hogy a forradalmat, a játéktér felborítását megcélzó mozgalmi politika itt és most tartható és követhető álláspont.

A forradalmi álláspont a baloldal egy olyan korábbi történelmi állapota felé érez nosztalgiát, amelyről tudja, hogy nem véletlenül ért véget. A forradalmi baloldal pontosan tudja, hogy jelenleg nincs forradalmi szubjektum, ezért gondolja, hogy minden akaraterőnkkel azon kell lennünk, hogy megteremtsük azt. Ám azt ő sem gondolhatja komolyan, hogy forradalmi szubjektum azért nincs, mert nem akarjuk eléggé.

A munkásmozgalom veresége nem az akaratgyengeségének, hanem a kapitalizmus belső fejlődésének eredménye. A preemptív osztályharc kiéleződése, a proletariátus exportálása a poszt-gyarmati területekre, az ellentmondásos osztálypozíciók létrejötte, és végső soron a kapitalista termelés egyre radikálisabb átalakulásai vezettek ahhoz, hogy a munkásmozgalom működésképtelenné vált.

Még ha az ember nem is támogat semmiféle szigorú determinizmust a gazdasági alap és társadalmi felépítmény között, akkor is az az ésszerűbb – és baloldalibb – álláspont, hogy ezek a hatalmas tömegszervezetek nem csoportos nemakarás – és azt követő nyögés –következtében bomlottak fel, hanem azért, mert megszűntek a mozgalmi tevékenység materiális feltételei.

Nem titok és nem meglepetés, hogy a mozgalmi lét is, mint minden fajta emberi tevékenység, erőforrásokat igényel, márpedig az erőforrások felett a fejlett kapitalizmus rendszerében a tőke az úr. Ha a mozgalom valaha is tényleges és hatékony ellenállást volt képes kifejteni a kapitalizmus játékterével szemben – amit kétlek – ez csak úgy volt lehetséges, hogy olyan erőforrások felett tudott rendelkezni, amelyre a tőke hatalma még nem terjedt ki. Ha azonban a tőke hatalma a huszadik század végére teljessé vált az egyén felett, úgy ilyen ellenállásra többé nincs lehetőség – feltéve, hogy valaha volt.

Más szavakkal: ahhoz, hogy mozgalmi életet tudjunk élni, szükségünk van ennivalóra, vízre, szobákra és házakra, szabadidőre. Ezek felett azonban nem rendelkezünk szabadon. Sipos felhívása, hogy rendezzünk lakásegyetemet és segítsünk katartikus módon elesett embertársainknak, nemes és helyénvaló. De a lakásegyetemhez lakások kellenek, azokat bérelni kell vagy megvenni, az előadónak kell, hogy legyen ideje előadást tartani, és kell, hogy emellett legyen hol kutatnia, és megterveznie az előadását, és hogy tudjon mit enni és tudjon hol aludni.

Ennek a folyamatnak a során a kapitalizmus legtöbb intézményével együtt kell működnünk – azokkal, amelyek vizet és fűtést és villamosságot szolgáltatnak nekünk, azt az infrastruktúrát, amelynek a tetején az életünket éljük. És igenis alá kell vetnünk magunkat a kapitalizmus logikájának, mivel az egész életünket, hogy mikor kelünk-fekszünk, mikor mire figyelünk, hogyan kapcsolódunk ki – ezt mind ez a logika határozza meg.

De ha ez így van – ha a munkásmozgalom megszűnése nem a résztvevők mélaságán és nemtörődömségén múlott, hanem azon, hogy megszűntek a mozgalmi tevékenység materiális feltételei, akkor mégis miért kellene azt gondolnunk, hogy ha eléggé akarjuk, ezek a feltételek visszaszerezhetők? Egyébként is: nem éppen azért tartjuk szükségesnek a forradalmat, mert a kapitalizmus rendszere már úgy a fejünkre nőtt, hogy azt megreformálni nem lehet? Nem azért kell radikálissá válnunk, mert a helyzet túlontúl elkeserítő? Mert már nincs kiút? De ha nincs kiút, akkor miért higgyük, hogy a forradalom továbbra is lehetséges?

Talán nem túlzok, ha azt mondom, ez a forradalmi baloldali részéről pontosan ez: hit kérdése. Hinnünk kell benne, hogy ezek a gyakorlatok megteremhetők, ez morális kötelességünk, aki pedig ezt tagadja gyáva és megalkuvó. Ezzel az állásponttal sok minden miatt nem értek egyet. Itt most röviden csak egy okot mondok el. Sipos nagyon helyesen írja, hogy a fejlett kapitalizmusban a tőke uralma az egyén felett nem konkrét uralom, nem manifesztálódik egy adott tőkés egy adott kizsákmányoló munkájában sem. A kapitalista rend, a tőke hatalma mindenütt ott van. Életünk egész rendszere, az észjárás, melynek mentén magunk körül mindent elrendezünk: ahogy járunk-kelünk, szeretünk, gyászolunk – minden. Ezen a rendszeren (már) nincs „kívül”, nincs egy olyan szűzi, tiszta, romlatlan terület, amely felé elhagyhatnánk a játékteret – ha a rendszert egyáltalán meg lehet változtatni, csak belülről lehet.

A forradalom, a forradalmi szubjektum istenítése azért veszélyes és helytelen, mert bizonyos értelemben gyors, végleges, könnyű megoldást ígér. Egy egyszeri eseményt, amely képes radikálisan meghaladni, elsöpörni minden bajok forrását – a Nagy Gonoszt, amellyel mint elnyomottak állunk szemben. Ha már valakinek gyávának kell lennie, úgy sokkal inkább az a forradalmi álláspont az, amelyik megfut attól, hogy szembenézzen a fejlett kapitalizmus legmélyebb rettentével, hogy a tőke immár minden, az egész életünk, mi magunk – ebből kilépni, ezt kikerülni, ennek mögé kerülni nem lehet.

Az ellenállásnak ebből a rendszerből magából kell kinőnie, igenis azokat a gyakorlatokat és életformákat kell emberségesebbé és szabadabbá tennünk, amelyek alá vannak vetve a tőke uralmának. A tőkét kell emberségesebbé tennünk, mert nincs semmi más. Sipos helyesen írja, hogy kitartó és elkötelezett erkölcsi munkával – talán mozgalmi törekvéssel – juthatunk csak előbbre. Ez a munka azonban nem a forradalom – a játéktér megdöntésének – előkészítése. Ez a munka minden, és ennél a munkánál nincs tovább; így erre kell figyelnünk és ezt kell teljes erőnkből kiteljesítenünk – a forradalmat el kell felejteni.