Civilként, jelen esetben civil szervezet vezetőjeként megengedheti-e az ember magának, hogy beálljon valamelyik oldalra? Megengedik-e a civilnek Magyarországon, hogy ne álljon be egyik oldalra sem? Milyen kompromisszumokat érdemes megkötni a hatalommal, hogy az ember azok oldalán állhasson, akiknek érdekeit próbálja védeni? L. Ritók Nóra töprengése WTF Baloldal sorozatunkban.

Milyen vagyok? Hát civil.

Szeretném nem besorolni magam. Szeretném függetlenül tenni a dolgomat. Függetlenül a politikától, olyan emberi értékek mentén, amelyeket fontosnak érzek. De nem tudom. Besorolódtam. Besoroltak. Szembehelyeztek. A másik oldalhoz tartozom. Nem a jobboldalhoz.

Az ok nyilvánvaló. Csupa olyan dolgot teszek, amivel szembehelyezkedek a sikerkommunikált kormányzati folyamatokkal. Ráadásul ki is mondom, nem olyan sikeres a dolog, mint ahogy láttatják. Sőt.

Ott dolgozom, ahol az állam sikertelen. Mondhatom úgy is, hogy a civil munkámmal a rendszer működési hézagaira települtem rá. A szavak, amiket én használok, nekik nem tetszők. Szegregált oktatás, hátrányt fokozó oktatási rendszer, esélyt nem adó közmunka, komfort nélküli házakban nevelkedő gyerekek, mennyiségi és minőségi éhezés, elérhetetlen egészségügyi szolgáltatások, túlzó hatósági eszközök, lyukas szociális háló, a nyomorúság újratermelődése. Meg ilyeneket: a másság vállalása, integráció, demokratikus készségek fejlesztése, önszerveződés, szabad véleményalkotás.

Ez a munka, ami napi szinten kritizálja azt, ami ma van, akkor is, ha egy betűt sem írok le, csupán azzal, hogy teszem a dolgom, az tett ebbe a dobozba. Persze jól megvagyok itt, a liberális oldalon, még, ha nagy csoportidentitásom nincs is.  Mert valahogy nem érzem az egységességet.

Azok az értékek, amelyeket magaménak érzek egy liberális gondolkodású, szabad ember értékei. Egyszerűen úgy akarom tenni a dolgomat, olyan világot teremtve magam körül, amiben mindenki esélyt kaphat, és mindenki az lehet, ami. Nem akarom, hogy ideológiáktól függjek. Nem akarok rendszerfüggő lenni.

Persze azt is látom már, hogy ez egy hamis idea. A civilség és a hatalom viszonya zavaros, ellentmondásos. Nem megkerülhető állásfoglalásokra kényszerülök, olyan kompromisszumokra, melyeket nem magam miatt, de meg kell kötnöm.

Nem érzem jól magam. Túl sokat moralizálok.

Eleinte azt hittem, ha ott, a szegregátumokban dolgozom azokkal, akikről mindenki lemondott, jó lesz nekem és nekik is. Aztán észrevettem, hogy ezzel el is zárom őket a külvilágtól, ráadásul azt a hamis képet építem bennük, hogy a világ olyan, mint amit én mutatok: elfogadó, esélyt adó, pozitívumokra építő. Ám az élet minden területe az intézményrendszerhez kapcsol bennünket, az oktatás, az egészségügy, a hivatalok, hatóságok rendszere ott lüktet minden percben körülöttünk, muszáj érteni azt is, muszáj összekapcsolni a két világot. Így aztán jött a munkámban annak a megértése. A protokollszemléletű állami világé. Amiben az ember a legkevésbé fontos. Mert ott ügyek vannak. Akták, pecsétek, hatalmak, kiégés, működési zavar, megfelelési kényszer. Iszonyúan más, mint amit én fontosnak tartok.

Sokat figyelem ezt is. Ahogy változik, és ahogy átörökít. Ahogy a regnáló hatalom átformálja.  Aztán visszaalakítja. De alapjaiban mindig ugyanolyan marad. Figyelem, hogy értsem, miként lehet működni benne azoknak, akikért dolgozom. Akiket szabadnak szeretnék látni, akiknek esélyt szeretnék adni.

Féltem őket. Értük akarok dolgozni, de nem akarom felhasználni őket. A közeget szeretném megváltoztatni körülöttük, hogy az ő változásaik is teret kaphassanak. Ezt úgy kell megtennem, úgy kell próbálnom, hogy a mindig regnáló hatalomban is működni tudjanak. Mert ezek az emberek akkor is ott lesznek, a falvak eldugott utcáiban, a teljes reménytelenségben, ha más politikai szelek fújnak. Róluk akkor sem szeret majd beszélni senki. És akkor is mellettük kell lennie valakinek.

Most mondhatják azt, hogy ezt így nem lehet. Hogy mindenkinek tisztában kell lennie az elveivel, és e szerint kell élnie és dolgoznia. Nyilván nekem is megvannak ezek, remélem világosan, tisztán látszik. De nem akarom besorolni magam. Nem magam miatt, hanem miattuk nem. Ez a világ tett ilyenné. Ez, a másképp gondolkodókon folyamatosan fogást kereső rendszer.

Hogy megvédhetem-e így azt, amit csinálok, nem tudom. De megéltem már több kormányzati ciklust, többféle párt vezetését, és igazából a szegregátumokban élőkkel, a generációk óta nyomorban élő, zömében roma családokkal semmi tartós változást nem köthetek egyikhez sem.

Egyenlőség, tisztesség, tolerancia, szolidaritás, szabadság…. ezek az elvek az én elveim is. De szorosan kapcsolódik hozzá a felelősség. És ha az ember olyanokért dolgozik és olyanokkal, akik tudásban és képességben, pozícióban és lehetőségben segítségre és védelemre szorulnak, ráadásul képessé tenni szeretném őket, nem örökösen támogatni, védeni, akkor ez a felelősség sokszoros béklyóvá válik.

Meddig lehet ezt így vinni tovább? Nem tudom. Az emberi értékeket szeretném kihangosítani. A szakmaiságomat kihangsúlyozni. Független, szabad civilként.