Mitraillez, messieurs, ne calomniez pas!
Auguste Blanqui, Párizs, 1848. november 28.

A nagy magyar humanista tudós – ezek nem csúfondáros, hanem komolyan gondolt jelzők – , Kornai János Széchenyi-díjas akadémikus (egyébként öt külföldi akadémiának is tagja), sok egyetem díszdoktora, az Európai, illetve a Nemzetközi Közgazdasági Társaság korábbi elnöke, klasszikusnak tartott szakmunkák és esszék szerzője, a rendszerváltás gazdasági ideológiájának egyik legfontosabb ihletője nyilatkozott a HVG egyik szerkesztőjének, Farkas Zoltánnak.

Végtelenül elszomorított ez a szöveg.

(Fotó www.kornai-janos.hu)

A nagy tudóst is utolérte a korszellem, és érvelése megfelel MINDKÉT jobboldal – a neoliberális és az etnokonzervatív jobboldal – szokványos publicisztikai modorának. A nyilatkozat látszólagos tárgya Thomas Piketty elhíresült könyve (róla, pontosabban: ellene már írt Kornai akadémikus), amely arról nevezetes, hogy elképesztő anyagbőséggel, statisztikai kifinomultsággal bebizonyítja azt, amit mindenki sejtett vagy tudni vélt: azt tudniillik, hogy a kései kapitalizmus egészen szélsőséges formában és mértékben állítja elő az egyenlőtlenséget (a társadalmi igazságtalanságot).

Kornai János szerint ez a jelentékeny, egyben gigantikus közhelyet megfogalmazó tudományos bestseller elsősorban azért veszélyes – nem hamis, hanem veszélyes – , mert az új baloldal malmára hajtaná a vizet, egyben fokozná a gazdagok elleni gyűlöletet (a kettő valahogy azonos Kornai akadémikus gondolatmenetében). A gazdagok ellen gyűlöletet szítani pedig apokaliptikus szenvedélyek martalékává tenné a liberális kapitalizmust és/vagy polgári demokráciát.

Amennyiben Kornai János leereszkedne odáig, hogy szemügyre venné a legtöbb mai állam (és majdnem az összes befolyásos médiák) politikáját, akkor láthatná, hogy az uralkodó irányzat a szegények elleni gyűlölet szítása – amelynek megvannak a szokásos, az osztályjelleget fellegbe burkoló sajátosságai (mert a kizsákmányolt, elnyomott, kirekesztett osztályok legalsóbb rétegeiben nagy a hátrányosan megkülönböztetett rasszok, etnikumok, nemzetiségek, felekezetek tagjainak, továbbá a bevándorlóknak és a menekülteknek az aránya – de mondjuk a hajléktalanok elleni nemtelen uszításhoz még erre sincs szükség). De hát nem szükséges, hogy a nagyhírű magyar tudósnak politikai érzéke legyen. Ám azt azért észrevehette volna, hogy az államfüggő, lusta, vállalkozó szellem nélküli, pazarló, felelőtlen, potyaleső, segélyre ácsingózó, élősdi plebejusok ellen folytatott, szünet nélküli propagandakampány, a változatlanul heveny adócsökkentő demagógia – amellyel sok helyen lehetett és lehet megszerezni a középosztály szavazatait – nem a gazdagok ellen irányul, tehát a nyomokban is alig létező „gazdagellenes” demagógia egyszerűen nem fontos. Hacsak nem óhajtja evvel a szegényellenes demagógia eszköztárát szubtilisan gazdagítani, amit nem tételezek föl róla.

Viszont elvárható lenne, hogy – szemben a neolib/etnokon ideológiai irállyal – ne úgy polemizáljon valamely eszmeáramlattal, hogy kiválasztja belőle a legbutább, leglejáratottabb, az évszázados bírálatok által milliószor nevetségessé tett vonásokat, és velük szálljon szembe. Intellektuális szemszögből nézve: teljesen fölöslegesen. A megvetés nem érv. Kornai János szerint ha valóra vált volna Marx, Lenin és Trockij utópiája, akkor nem lenne tranzisztor (és nyilván a szputnyikot is zsebóraszerkezettel működtették). A tény az, hogy ez az utópia (ha ugyan az volt) nem vált valóra – többek szerint nem is válhatott valóra – , és Kornai nem hajlandó az elmélet és a történelem közötti banális különbségtétel alkalmazására, de természetesen csak a szocializmus esetében. Még mindig csodálkozik rajta, hogy harvardi diákjai, amikor a marxi gazdaságelméletről kellett volna beszélni, nem a Szovjetunióról akartak hallani. Pedig a diákjainak volt igazuk. Lehetséges, hogy a marxi elméletnek volt (nemcsak képzelt, hanem valóságos) szerepe a bürokratikus-tervező diktatúra létrejöttében – ez ősrégi probléma, és lehetetlen megnyugtatóan eldönteni: túl sok a rendszerezhetetlen tényező – , de a marxizmus élő elmélet (filozófia és társadalomtudomány), amely túlhaladta régen a bolsevik korszakot.

Ez olyan típusú és minőségű érv, mintha e sorok írója azt emlegetné föl a mai, neoliberális-globális kapitalizmussal és ideológusaival szemben, hogy a liberalizmus aranykorában, a XVIII-XIX. században a gyarmati népeket milliószámra gyilkolták le, tették beteggé, döntötték rabszolgasorba, kényszerítették a fehér emberrel szembeni alázatra – a liberális holland gyarmatosok még a második világháború után is előírták Jáván és Szumátrán, hogy a színesbőrűeknek le kell lépniük a járdáról az úttestre, ha fehér úr közeledik, és mélyen meg kell hajolniuk; fehér úr jelenlétében tilos volt beszélniük, stb. – , a népirtás hozta létre a fehér többséget az amerikai földrészen, és okozta az észak-amerikai feketék máig szörnyű helyzetét. A kanadai kormány csak most (2015-ben) lát neki az őslakók (First Nations: eszkimók és mások) jogai és méltósága helyreállításának és az őslakók testi biztonsága biztosításának. A liberalizmus XIX. századi nagy klasszikusai kivétel nélkül mind rasszisták voltak, beleértve John Stuart Millt; a nácizmus legfontosabb módszertani és világnézeti előkészítője a brit és a francia imperializmus szemlélete volt (ezt a történelemmel kevéssé ismerős olvasó is megérezhette Joseph Conrad A sötétség mélyén c. halhatatlan könyvéből; mert regényeket azért még tetszik olvasni?), nem pedig a német romantika, amelyet annyit szidalmaztak e tárgyban. Ahogyan a kurrens tudománytörténeti kutatás bebizonyította, a legelső szociáldarwinista maga Darwin volt, Malthusszal együtt a korabeli liberális imperializmus egyik ihletője (hasonló „demográfiai” – azaz szelekciós – gondolatokkal a menekültválság alkalmával találkozhattunk: a reakció örök, és nem változik).

Mondhatnám – de miért nem mondom? Azért, mert a liberalizmus már rég levetette magáról a fajgyűlölő és fajüldöző eszméket. Ugyancsak közismert, hogy a XIX. századi liberalizmus és nacionalizmus megkülönböztethetetlen volt egymástól (Kossuth, Mazzini). A klasszikus nacionalizmus hanyatlásával (amelyet nem a „globalizmus” váltott föl, amely néhány neokon szerkesztőség kivételével egyszerűen nem létezik, hanem az etnicizmus, vö. írásommal a Socialist Register 2016-i kötetében, amely már meg is jelent) a liberalizmus is megszűnt önálló politikai erőnek lenni. A mindenfelé szétszóródott liberálisok újabban már nem (vagy nem nagyon) nacionalisták. Nacionalistaként vagy fajgyűlölőként bírálni ma a liberalizmust egyszerűen unfair. Ha valaki így kritizálná John Rawlst, Kis Jánost vagy akár magát Kornai Jánost, joggal mondhatnák rá, hogy rosszhiszemű őrült.

De a fairness szokásos szabályai a baloldalra nem érvényesek.

Különösen az új baloldalra sütni a primitív szociális demagógia vádját, a „harmadik periódus” Kominternjének és az 1944/45 után hatalomra jutott „népi demokratikus” pártoknak a „burzsuj”-t csípkedő fecsegését (és üvöltését): nem tisztességes dolog. (Nota bene ez még akkor is az agitprop álláspontja volt, nem az elméleté. Kornai János a primitív törtmat- és polgazd-sillabuszokra emlékszik vissza; ez olyan, mintha valaki a nyugati keresztyénség világtörténetét a Prohászka Ottokár egyházmegyéje által forgalmazott elemi iskolás hittankönyvek alapján ítélné meg. Hát én megmaradnék a Summa contra Gentiles mellett, ha nem veszik rossznéven.)

Kornai szóba hozza a különféle burzsoá magatartásformák, érzületek és észjárások kérdését – mint a tőketulajdonos osztály politikai viselkedésének lehetséges motivációit. Ennek nagy és értékes irodalma van Max Weber, Werner Sombart és Georg Simmel óta (különösen történettudományi irodalma), és élénken foglalkoztatott olyan szellemeket, mint Stendhal, Balzac, Proust, Thomas Mann, Musil, Roger Martin du Gard, Márai és Déry. A burzsoázia motivációi, indítékai komoly szerepet játszanak korunk nagy marxista történetírója, Ellen Meiksins Wood műveiben – , de ez a marxista elmélettörténetben kései, habár örvendetes fejlemény. (A kérdés, mint tudjuk, Lukács Györgyöt is érdekelte, föltehetőleg szintén Max Weber hatására.) Kornai kiemeli, hogy vannak olyan polgári (tőkés) magatartásformák, amelyek előnyösen különböznek a szintén gazdag maffiózók, playboyok vagy az államon élősködő oligarchák eljárásaitól és életvitelétől. Ez igaz. De miért fontos az általa szóba hozott „gazdagellenesség” tekintetében?

Bármilyen fontos politikailag a burzsoázia gondolkodásmódja, a kizsákmányolás és az osztályok közötti egyenlőtlenség strukturális kérdés, nem pedig pszichológiai. Nem azért van a kapitalizmusban (is) egyenlőtlenség, mert a nagy-, közép- és kispolgárok rosszindulatúak (minden bizonnyal akadnak rosszindulatú proletárok is: no és?), hanem azért, mert ez az érték természetéből fakad. Egyébként az egyenlőség mint olyan nem a marxizmusnak – amely a tőkés gazdaság kritikája – a sajátszerű témája, hiszen egyenlőtlenség másfajta társadalmakban is megvolt. (Evvel függ össze a rousseau-i és a marxi szocializmus különbsége, amelyet egyik korábbi, az osztályfogalomról szóló munkámban próbáltam jellemezni.) A kapzsi, undok tőkés elleni vulgáris propagandának ugyan mi köze van az új baloldalhoz? (Éppen Herbert Marcuse fejtette ki még 1937-ben, hogy miért a nácizmusra jellemző az antiliberalizmus középpontba állítása. Neki azért talán volt némi köze az új baloldalhoz, mint az egész kritikai elméletnek, amely mellesleg a Frankfurti Iskola szétesése után is él és virágzik Németországban, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban.) S ugyancsak mi köze van az új baloldalnak az „uzsora” elleni ősreakciós, középkori mintákra visszahajló babonához? A „völkisch”, ún. romantikus antikapitalizmusra jellemző ez, amint a „banktőke” és a „pénztőke” kiemelése a kapitalizmus összefüggéséből szintén a szélsőjobboldal sajátja. Ma is.

Egyébként nyilvánvaló – ahogyan Bagi Zsolt is megmondta ugyanitt, a Kettős Mércén – , hogy nem a tőkés mint individuum a baloldal ellensége, hanem a tőke. Nem személy, hanem fogalom.

Kornai János az egész baloldalt elintézhetni véli avval, hogy veszedelmesnek mutatja be. Különösen a „demokráciára” veszélyesnek.

Nos, azt, hogy a baloldal-e a „liberális demokráciára” (lásd erről esszémet, „Capitalismo o democrazia?”, a MicroMega friss számában) leselkedő legfőbb veszély, azt két jelentős új példával illusztrálhatjuk.

Az egyik csak a minap történt: ez a portugál köztársasági elnök, a jobboldali Aníbal Cavaco Silva által végrehajtott kis alkotmányos puccs. Portugáliában ugyanis a baloldali pártok (a szocialisták, a kommunisták és a Baloldali Tömb) nyerték meg az általános választásokat. Cavaco Silva kiállt a kamerák és mikrofonok elé, és közölte (egészen Kornai János szellemében), hogy a baloldal veszélyes, mert az a politikája, ami (és amit a választók pillanatnyi többsége jóváhagyott), és mert szkeptikus az Európai Unióval és a NATO-val szemben. Tehát a portugáliai „liberális demokráciában” a baloldalnak tilos hatalomra kerülnie alkotmányos úton, mert a szokványos neoliberális dogmával és az EU-vallással került szembe.

Az, hogy Portugália szuverén állam, és a választók elég egyértelműen kifejezték preferenciáikat, nem érdekes. A kisebbségben maradt jobboldal kapja az elnöktől a megbízást a kormányalakításra. (A puccskísérlet alkalmasint összeomlik majd, de nem ez a lényeg.) Nem észleltük, hogy az Európai Unió vagy az Egyesült Államok tiltakozott volna. (Ez még megtörténhet, ha elfajul a helyzet. – Mellesleg az is jellemző, hogy a teljes magyarországi sajtóban hétfőn csak a 444.hu adott hírt az eseményről, de a világsajtó is karakterisztikusan lustálkodott a konzervatív, ám euroszkeptikus Daily Telegraph kivételével. A 444.hu is ezt idézi. – Kéziratom lezárása után láttam, hogy a keddi Népszabadságban Vári György megmentette a magyar újságírás becsületét kitűnő tárcájában. Abban a Népszabadságban, amely egyébként „putyinistának” [?] nevezi a Portugáliai Kommunista Pártot és „euroszkeptikus”-nak a Baloldali Blokkot, kipipálva a szokásos neoliberális bűnlajstrom szokásos tételeit…)

Tehát az establishment szerint a baloldal illegitim mint olyan. (A portugál baloldalról lásd Dick Nichols cikkét.)

Azt is emlékezetünkbe idézhetjük – ez közismert dolog – , hogyan tiporta el a nemzetközi nagytőke és egyik legfontosabb képviselete, az EU, a Sziriza eredetileg nagyszerű kísérletét a görög nép megmentésére. A Sziriza szándékait a parlamenti választáson túl még külön népszavazás is jóváhagyta (elsöprő többséggel), de a német vezetésű EU arra kényszerítette a baloldali görög kormányt, hogy végrehajtsa terveinek az egyenes ellenkezőjét, kitűzze a fehér zászlót, és folytassa a megszorítások kegyetlen és improduktív politikáját, amelyet a görög nép lelkesen leszavazott. (A Sziriza a továbbiakban a baloldal történetéből kiesett, nincs már jelentősége, akkor se, ha – jobb híján – még újraválasztották, s azóta azt csinálja, amit mindenki más.)

Ilyenkor fölmerül a kérdés, hogy a magyarországi szélsőjobboldali kormány ordító EU-ellenessége miért nem készteti ilyen brutális lépésekre a fönnálló hatalmakat? Hát azért, nyájas olvasóm, mert minden illiberális locsogás ellenére, a magyarországi kormányzat ortodox neoliberális gazdaságpolitikát folytat, csökkent az államadósság, a külföldi eladósodottság, csökkent a deficit, nem nagyon fokozódott az infláció, egykulcsos a személyi jövedelemadó, magas az áfa, kedvezményeket kapnak a nálunk megtelepedő multinacionális vállalatok – neoliberális szemszögből ez sikertörténet. Az, hogy pár vállalatot (energiaszolgáltatót) államosítottak a középosztály igényeinek megfelelően (rezsicsökkentés), meg felemás módon ugyan, de próbáltak valamit kezdeni a devizaadósok ügyével-bajával, meg hogy kinyírják az egészségügyet, oktatást, közszolgálati médiákat (akárcsak David Cameron), az apróság. Orbánt csakugyan hevesen utálják az EU vezetői, mert brutálisan ki is mondja azt, amit mások hallgatólagosan és finoman csinálnak (amit ő durván és közönségesen, no meg a diktatúrák ismeretes retorikájával kísérve művel).

A nemzetközi nagytőke nem olyan ostoba, hogy összekeverje Cameron és Orbán „Európa-ellenességét” a rendszerrel szemben némi – hangsúlyozom: némi – kihívást jelentő szociáldemokrata próbálkozásokkal (hiszen sem a Sziriza, sem a portugál baloldali koalíció nem ment túl a szociáldemokrácia nagyon szerény határain, s egyikük sem mélyen „Európa-ellenes”; a portugál baloldal sem akar a maga egészében kilépni az eurozónából, a Podemos meg sehogy).

Bizonyos ízlésbeli és stiláris megfontolásoktól eltekintve, az európai tőkés establishmentnek kapóra jön a lengyelországi helyzet, ahol a parlamentben már kizárólag csak jobboldali pártok foglalnak helyet (gyakorlatilag Magyarországon is ez a fölállás, és 2018-ban tovább romolhat).

A magyarországi neoliberális mainstream, a sajtóban és az értelmiség körében eltitkolja saját maga elől, hogy Orbán nagy mértékben az ő politikáját valósítja meg – gazdasági és szociális téren mindenképp. (Ez a mainstream persze nem helyesli a kormányzat rasszizmusát és etnicizmusát, a szólásszabadság korlátozását, a civil társadalom fölszámolását, a közigazgatás központosítását és átpolitizálását, a szűnni nem akaró totalitárius-sovén propagandát, a hivatalos-állami történelemhamisítást és még sok mindent. Ami igaz, az igaz.) De épp emiatt az eltitkolt nézetazonosság miatt kell az orbánizmust – példátlan, orbitális hazugsággal – valahogyan „baloldalinak” föltüntetni, ezért hozzák – teljesen képtelenül – összefüggésbe Orbán miniszterelnököt Rákosival és Kádárral, és hasonlítják pár cég kivásárlását a teljes körű bolsevik államosításhoz. De hát a liberális Mozgó Világ egyik liberális közgazdász szerzője már II. József császárt is bolseviknak tekinti, mert föloszlatta a szerzetesrendeket, és a korona javára sajátította ki a vagyonukat. Egek!

A magyarországi neoliberálisok Orbánt és a baloldalt (különösen a még nem vagy alig létező valódi, azaz antikapitalista baloldalt) egymással akarják kompromittálni. Nagyon érdekes, hogy néhányunkat, akik alig tudnánk megtölteni valamely egyetemi nagyelőadót – persze írásaink olvasása nélkül és álláspontunk beható átgondolása nélkül – milyen intenzív (ködös, mindenfajta konkrét vitát mellőző) rágalomária-sorozatra méltatnak. Ez nem azért van, mintha magyarországi új baloldal jelentős lenne. Hanem azért, mert óva kell inteni mindenkit, hogy ne merjen a rendszerrel cicázni, mert úgy járhat, mint a görög és portugál kollégák. Ezek a dumák a megelőző rendszabályok funkcióját töltik be. A liberális kapitalizmus korábbi változataiban ez nem így volt. 1981-ben a francia szocialisták és kommunisták közös (mérsékelt reformista) programja merészebb volt, mint a mai hivatalosan „szélsőbaloldalinak” ócsárolt mozgalmaké, nem is valósult meg belőle túl sok, de azért valamicske mégis – Mitterrand elnököt mégse csapta el a nemzetközi nagytőke, és Willy Brandt „keleti politikája” se vezetett puccshoz. (A periférián persze akkor is másképp volt, gondoljunk az Andreasz Papandreu és Salvador Allende demokratikus baloldali rendszerét követő katonai diktatúrákra, vagy még korábban több millió indonéziai kommunista lemészárlására, ami ugyebár nem számít.)

De az, hogy ezeket a szimpla összefüggéseket olyan ember, mint Kornai János akadémikus, nem látja át: megdöbbentő. Ha tudná Kornai János, hogy álláspontja milyen közel áll – teszem azt – a Boross Péteréhez, ő is megdöbbenne. De nem fog. Legyinteni fog.

S ha ezt kapjuk a nagy magyar humanista tudóstól, mit várjunk a többiektől?

Elmegy az ember kedve az élettől.

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és a Te támogatásodon is múlik, hogy fenn tudjuk-e tartani. Ha teheted, támogass minket!