A Fidesszel szemben nyújtott alternatíva nem épülhet a neoliberális versenyretorikára, a retorikával szemben megtapasztalt korrupcióra és igazságtalanságra, ahogy a bérek alacsonyan tartására és a folyamatos megszorításokra sem lehet értékközösséget és politikai tábort építeni. A baloldal a jóléti állam és az egyéni képességek kibontakozásának ígérete mentén kezdhetne egy új kohézió felépítésébe, amelyhez elméleti alapot az északi modell szolgáltat – véli Pogátsa Zoltán. 

A baloldali ember hite és meggyőződése, hogy ember és ember között nincs különbség. Hogy ebből a kiindulópontból milyen társadalomkép következik, azt a Nobel-díjas indiai-amerikai közgazdász, Amartya Sen így fogalmazza meg: olyan világot kell építeni, amelyben mindenkinek lehetősége van képességei kibontakoztatására. Nem csak negatív szabadsága, amely megvédi valamitől (pl. az elnyomástól),  hanem pozitív szabadsága valamire: tehetsége kibontakoztatására. Azaz nem csak jogilag egyenlő, hanem élni is tud a jogaival. John Rawls amerikai filozófus igazságosságelméletében praktikus tanácsot ad: képzeljük el, hogy nem tudjuk, hova pottyant minket le a gólya. Nem tudjuk, hogy férfinak születünk-e vagy nőnek, szegény vagy gazdag családba, fogyatékosnak vagy nem stb. Majd igyekezzünk egy olyan világot felépíteni, amelyben egyenlő lehetőségünk van a képességeink kibontakoztatására, függetlenül attól, hogy a születés lottóján nyertünk-e vagy veszítettünk.

A baloldali gondolkodók régóta úgy látták, hogy a képességeink kibontakoztatására egy tisztán piaci alapon szerveződő társadalom nem ad lehetőséget. A tökéletesen versenyző piac képe illúzió, a valóságban arra szolgál, hogy elrejtse az egyének és cégek közötti látens, de erős kapcsolatokat, a hatalmi viszonyokat, az osztályelőnyöket és -hátrányokat, stb. A magukat kommunistának[1] gondolók ezért a termelési tényezők magántulajdonának, a kizsákmányolásnak a megszüntetésére törekedtek, akár a demokratikus alapjogokkal szembemenve is. A szociáldemokraták viszont az adókból finanszírozott újraelosztásból igyekeztek biztosítani a minden ember számára biztosítandó egyenlő életesélyeket, a mobilitást a politikai demokrácia keretein belül. A kapitalizmus nem egy egységes, homogén rendszer, igen eltérő változatai vannak (lásd a „kapitalizmus válfajai” kutatási programot a közgazdasági irodalomban), és  a szociáldemokraták szerint a kapitalizmus jóléti állami formája megfelelően korrigálja annak antihumánus deformációit.

Thomas Piketty francia közgazdász berobbanása óta empirikusan is tudjuk, amit előtte csak sejtettünk, hogy a piaci alapon szerveződő társadalom polarizálódik, a középosztálya elgyengül, a jövedelmek és a vagyon egy rendkívül szűk szupergazdag réteg kezébe összpontosul, akik ezt ráadásul az öröklés intézményén keresztül továbbadják. A társadalom nagyobbik része számára megszűnik a képességek kibontakoztatásának esélye, a munka, jövedelem és megtakarítások nélkül élő underclass felett pedig létrejön a prekariátus (diákok, szabadúszók, közmunkások, gyorséttermi dolgozók, gyakornokok, kölcsönmunkások, stb.) széles rétege, akik egzisztenciája bizonytalan. Ugyanezekre a folyamatokra irányítja rá a figyelmet Ferenc pápa is.

A jóléti államtól a foglyul ejtett államig

Piketty bemutatja, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek a kapitalista társadalmakban egyetlen egy időszakban csökkentek a tizenkilencedik század óta: akkor, amikor a piacinak mondott folyamatokat érdemi újraelosztás, a második világháború utáni jóléti állam ellensúlyozta. A jóléti állam rendkívül sikeres volt: eladósodás nélkül teremtett magas gazdasági növekedést, teljes foglalkoztatást, érdemi társadalmi mobilitást és egyenlőséget. Ahogy azonban Gosta Esping-Andersen, a skandináv jóléti állam vezető teoretikusa írja, a jóléti államot nem csak gazdasági, igazságossági célok is vezérlik. (Érdemes végiggondolni, hogy a rendszerváltás utáni Kelet-Európában mennyire hiányzik a nyugati társadalmak egyik leggyakrabban említett politikai hívószava: az igazságosság.) Szintén cél a demokrácia fenntarthatósága. Csakis egy képzett és anyagilag független középosztály képes ugyanis a demokrácia intézményeit működtetni, fenntartani, megvédeni. A javarészt képzetlenekből álló társadalmak képtelenek érdemben részt venni korunk rendkívül komplexé vált közvitáiban, egyszerű sémákban gondolkodnak, és könnyen a populizmus áldozataivá válnak. Az anyagilag kiszolgáltatott emberek pedig elvesztik a függetlenséghez szükséges magabiztosságukat, klientúra hálózatokba kényszerülnek, amennyiben megélhetésüket biztosítani akarják. Mivel széles középosztályt a piac nem, csak az állami újraelosztás képes létrehozni és fenntartani, jóléti állam nélkül valójában nincs fenntartható demokrácia. Ez volt az 1989-es, liberális filozófiára alapuló kelet-európai forradalmak illúziója.

A jóléti államok alapvető elemeit Wolfgang Streeck német gazdaságszociológus a következőképpen foglalja össze:

• politikai cél a teljes foglalkoztatás;
• széles tagságú szakszervezetek kollektív és iparági bérmegállapodásokat kötnek;
• vegyes gazdaság, iparpolitika, versenyképesség növelése az ágazati bérminimumok emelésével (ez az úgynevezett Rehn-Meidner modell);
• biztonságos megélhetést adó széles közszféra, amely versenytársként felhúzza a magánszféra foglalkoztatási gyakorlatát;
• univerzális szociális jogok;
• az egyenlőtlenséget szűk korlátok között tartó adó- és jövedelempolitika;
• a bérek folyamatos emelésére törekvő, anticiklikus, keresletet menedzselő politika a stabil növekedés elősegítésére;
• erőteljes antikorrupciós intézményrendszer a magas adóztatás értelmes felhasználásának biztosítására.

Hiába volt azonban sikeres a jóléti állam korszaka, ahogy azt Philip Mirowski amerikai gazdaságszociológus bemutatja, a nagyvállalati szektor évtizedeken át jelentős összegeket költött a magát jóléti állam intellektuális ellenfeleként megfogalmazó neoliberális mozgalom (Hayek és a Mont Pèlerin Társaság, illetve ezernyi más neoliberális think tank és médium világszerte) megfinanszírozására. Az általuk képviselt piaci fundamentalista dogma akkor került hatalomba és kezdett neki a jóléti állam leépítésének, amikor a világgazdaságot a hetvenes években több sokk (első és második olajválság, Nixon-sokk, a Bretton Woods-i rendszer feladása, a Volcker-sokk) rázta meg. Ezt a neoliberális ideológiai mozgalom sikerrel állította be a jóléti állam kudarcának, és meggyőzte az előző évtizedekben létrejött széles középosztályt, hogy a magas adókkal járó szolidarisztikus redisztribúció feladásával még gyorsabban gazdagodhat. A ’89-es rendszerváltások idején a kelet-európai értelmiség körében már a jóléti államok fenntarthatatlanságának hamis olvasata terjedt el, amely empirikusan könnyen cáfolható.

A keynesiánus jóléti államot (1945-1974) követő neoliberális gazdaságfilozófia korszaka (1974-2008) a szélsőjobboldali (Pinochet) és konzervatív (Reagan, Thatcher) kormányok formájában jelent először meg, de egyre inkább befolyást nyert az önmagukat később Anthony Giddens nyomán „harmadik utasnak” ábrázoló szociáldemokrata váltópártok körében is (Craxi, Mitterrand, Blair, Schröder, Gyurcsány, stb.). A harmadikutas ideológia úgy érvel, hogy a kritikai szerep és a munkavállalói érdekképviselet felvállalása helyett támogatólag kell fellépnie a tőketulajdonosok „értékteremtése” mellett, hiszen a globalizáció versenyében csak így jöhet létre helyben az a megtermelt érték, amelyet újra lehet osztani. A harmadikutas szociáldemokraták ezen program első részét kitűnően teljesítették, hozzájárultak a neoliberalizmusra ténylegesen jellemző „foglyul ejtett állam” (Stigler, Galbraith, Acemoglu és Robinson, stb.) jelenségének fenntartásához. A piaci versenyt hangsúlyozó retorikával ellentétben ugyanis a neoliberalizmus valódi jellemzője, hogy a nagyvállalatok és a gazdasági elit (az oligarchák) a politikusok átláthatatlan és számonkérhetetlen finanszírozóivá válnak. Amit cserébe kérnek, azt ismét csak Streeck a következőképpen foglalta össze:

• az adók csökkentése;
• a jóléti állam szolidaritást és mobilitást lehetővé tevő kiadásainak leépítése a költségvetési „stabilizáció”, a megszorítások ideológiájának segítségével;
• a privatizáció;
• a liberalizáció, a dereguláció, a közbeszerzések megszerzése;
• a szakszervezetek és a munkavállalók jogainak csorbítása, a munkaerőpiaci „rugalmasság” ideológiájának álcázva (lásd erről a Nobel-díjas amerikai közgazdászt, Solowot).

Miközben ezt a neoliberális programot megvalósították, a harmadikutas szociáldemokraták lemondtak a giddensi program második részéről, azaz a magántulajdon felszámolása után immáron feladták a jóléti redisztribúció igazságossági elveit is. Ezzel gyakorlatilag a liberális pártok helyére léptek, akik igen gyakran ki is hullottak a parlamentekből. Nem meglepő módon ez a méltánytalan társadalmi viszonyok és a rohamosan gyengülő demokrácia irányába hatott.

Az 1974 utáni neoliberális évtizedekben a gazdasági növekedés a jóléti időszakhoz képest drámaian visszaesett, a foglalkoztatás zuhant, és mindezt ráadásul az adócsökkentések következtében deficitfinanszírozásból, azaz az államok eladósításából finanszírozták. Ha ez az eladósítás nem lett volna, gyakorlatilag nem lett volna gazdasági növekedés ebben az időszakban. Ehhez jött még a háztartások és a magánszektor eladósítása, amit a brit gazdaságszociológus Colin Crouch „privatizált keynesianizmusnak” nevez. Azaz a neoliberalizmus gyakorlatilag a jövő generációk erőforrásaiból vásárolt magának társadalmi támogatást. Mindezzel egy időben – ahogy már említettük – végbemegy a középosztály erodálódása, az underclass és a prekariátus kiszélesedése, a társadalmi igazságtalanság erősödése, a szupergazdagok exponenciális megerősödése, az állam általuk történő foglyul ejtése.

A meritokrácia hamis ígérete

Mindezek ellenére még sem szabad azt gondolnunk, hogy a neoliberális berendezkedés csupán politikai kényszer útján marad hatalmon. Ahogy Gramsci és Poulantzas leírják, és legutóbb a 2015-ös görög klimax esetén saját magunk is láthattuk, természetesen ilyen is történik, a neoliberális hegemónia a politikai demokrácia alapelveinek felrúgásától sem riad vissza. Ám Martijn Konings arra figyelmeztet bennünket, hogy a neoliberalizmus egyes társadalmi csoportok köreiben akár saját érdekükkel szembemenve is népszerű. Ennek okát Konings abban látja, hogy ez az ideológia képes magát egyfajta populizmus formájában megfogalmazni. Azt vetíti ki, hogy a piaci folyamatok megteremtése/visszaállítása az emberek valódi teljesítményének valódi jutalmazásához vezet majd el. Ez tehát egy meritokratikus, az embereket érdemeik szerint elismerő jövőkép, amely egyfajta megtisztulást ígér. (Történészkedésre, kulturalizmusra hajlamosabbaknak: egyfajta protestáns etika…) Ráadásul retorikai értelemben még „demokratizálja” is a piaci sikert: egy „valódi” piaci versenyben elvileg bárki sikeres lehet, nem csak az oligarchák. Hogy ne lenne ez vonzó? A valóságban azonban az állam neoliberális kivéreztetése soha nem az élénkebb piaci versenyhez, hanem a neoliberálisokat megfinanszírozó gazdasági elit befolyásszerzéséhez, a foglyul ejtett államhoz vezetett.

A tücsök és a hangya hazugsága

Hasonlóan megnyerő kicsengése van a megszorítások fogalmának, amelyet a neoliberalizmus populista formulációja sikerrel ad el mint költségvetési felelősségteljességet. A költségvetési politikában járatlan választók számára hiteles tételezés, hogy a költségvetési egyensúlytalanság oka mi más lenne, mint hogy az állam és az egyének többet költöttek, mint amennyit megtermeltek? Teljesen logikusnak tűnő állítás. Ki szereti azokat, akik lehetőségeik felett élnek? Tessék szépen visszavágni, szerényebben élni, ahogy mi magunk is rákényszerülünk a hétköznapi életünkben. Tücsök és a hangya. Az ilyen narratívára vevő egyének nem látják a különbséget aközött egyrészről, amikor az állam többet költ, mint amennyit megtermel, illetve másrészről amikor a megtermelt bőséges javakból nem szed be elég adót ahhoz, hogy képes legyen megfinanszírozni a szükséges kiadásait. A két narratíva között ég és föld a különbség, mégis a laikus választó csak annyit lát meg, hogy hiány van, tehát túlköltekezett az állam. Mi a szimpla válasz? A megszorítás, legyen az a magyar Bokros-csomag, vagy a legújabb görög megszorító csomag. A megszorító politikus felelősségteljesnek tűnik fel, míg politikai ellenfele populistának címkéztetik. Gyakran előkerül a teljesen hamis „háztartás” analógia is, miközben egy ország nem olyan, mintegy háztartás. Az egyik ország fogyasztása részben egy másik ország exportja. A háztartás egyik tagjának fogyasztása nem ad munkát a másik családtagnak. Egész más egy háztartás viszonya az adóssághoz, mint egy nemzetgazdaságé, stb, stb.

Ez a leegyszerűsítő logika semmi más, mint ócska populizmus, annak is a neoliberális fajtája, amely ugyanúgy létezik, mint a baloldali vagy jobboldali populizmus. A költségvetés életfontosságú alrendszereinek (oktatás, kutatásfejlesztés, közösségi közlekedés, adóbehajtás, korrupcióellenes küzdelem, önkormányzatiság, stb.) megvágása rövid távon ugyanis sikerrel stabilizálhat egy költségvetést, azonban már középtávon is visszaüt az alacsonyabb termelékenység és foglalkoztatás formájában. A valódi költségvetési felelősségteljesség az lenne, ha a megtermelt javakból igazságosabb közteherviselésen keresztül (progresszív jövedelemadók, vagyonadók, offshore és transzferárazás megszüntetése, stb.) megteremtenék az életfontosságú állami beruházások forrásait.

Az északi modell sikere

Fontos megjegyezni, hogy a nyugati világ egyik perifériáján, a skandináv országokban olyan magas szintet ért el a jóléti modell kiépültsége, hogy a neoliberalizáció bár igyekezett, de nem volt képes annak lényegi működését megváltoztatni. Az Északi Modell megőrizte a világháború utáni keynesiánus jóléti államok hagyományát. Ennek következményeképpen a neoliberalizmus válságát világossá tévő 2008-al kezdődő Nagy Recesszió után alapvetően minden fontos listát a skandináv jóléti államok vezetik:

• életszínvonalban, bérekben;
• versenyképességben;
• foglalkoztatásban;
• korrupcióhiányban;
• egyenlő esélyeket biztosító, magas színvonalú oktatásban és kutatási ráfordításokban;
• mobilitásban;
• a költségvetési politikai fenntarthatóvá tételében.

Orbánt nem lehet neoliberalizmussal legyőzni

Kelet-Európában az éppen akkor harmadik utassá váló nyugati szociáldemokrata mozgalom már nem volt képes a sikeres jóléti modell átadására. A kelet-európai szociáldemokrata mozgalmak liberális gazdasági és társadalomfilozófiával szerveződtek újjá, az eredeti jóléti modell filozófiája, közgazdaságtana, sikere gyakorlatilag mind a mai napig ismeretlen ebben a régióban. A liberális gazdasági és társadalmi berendezkedés a régi egészében az Esping-Anderseni értelemben vett középosztály majdnem teljes hiányához vezetett, az pedig előre megjósolható módon a demokráciák kiüresedéséhez, a populizmushoz, klientelizmushoz, és a mindent elárasztó korrupcióhoz. Az alacsony bérekre építő, külföldi működő tőkére alapozó versenyállam mint kapitalizmusmodell megbukott. A nyugati és keleti bérek és termelékenység közötti távolság nem csökkent, hanem nőtt, a foglalkoztatás nem zárkózott fel. A teljes régióból fokozódott az elvándorlás, ami a világszinten is negatív rekorder születési arányszámokkal együtt a kelet-európai térség demográfiai eljelentéktelenedéséhez vezet. A modell leglátványosabb bukását a térségben a teljesen összeomlott Bulgária után a gyurcsányi korszak Magyarországa szenvedte el, amely adatokkal illusztrálhatóan rendkívül igazságtalan, a mobilitási lehetőségeket elzáró társadalmat hagyott maga után.

Az Orbán Viktor személye köré szerveződött politikai mozgalom ezen bukott gazdasági modell helyett az amerikai Republikánus Pártra szinte teljes egészében jellemző neokonzervatív gazdasági és társadalmi modellt vezetett be. Ennek jellemzői:

• az adócsökkentés, a gazdagok adópolitikai és szimbolikus támogatása;
• a szociálpolitikai rendszer (szegénység, lakhatás, munkanélküli segély, stb.) megszüntetése;
• az oktatási rendszer finanszírozásának drasztikus csökkentése;
• a képzésekre épülő foglalkoztatás helyett a workfare, a közmunka;
• intim közelség a hazai nagyvállalati szereplőkkel, azok támogatása szabályozással, adópolitikával, közbeszerzésekkel;
• kulturális kérdésekben a konzervatív értékközösség megteremtése (nemzeti kohézió, kereszténység mint hívószó, menekült- és migránsellenesség, félelem az iszlámtól, stb.).

A Fidesz nemzeti kohézióra alapuló, közel másfél milliós értékközösségének alternatíváját a magyar baloldal csak akkor nyújthatná, ha a harmadik út előtti jóléti állam lehetőséget teremtő értékközösségét tételezné vele szemben. A 2010 előtt időszak neoliberális versenyretorikája, az ezen retorikával szemben ténylegesen megtapasztalt korrupció és igazságtalanság, a bérvisszafogásra építő gazdaságfilozófia soha nem lesz képes Orbán neokonzervatív politikai táborának megfelelő méretű, vonzó, kohézív politikai értékközösség felépítésére.

[1] A kommunista törekvések számára rendkívül káros volt, hogy a kapitalista világgazdaság perifériáján, kizárólag totalitárius és autoriter politikai hagyományokkal rendelkező országokban létrejöttek és megbuktak véres diktatúrák, amelyek magukat marxistának, kommunistának illetve szocialistának nevezték. Ettől függetlenül a kizsákmányolás jelensége létezik, és a közgazdaságtanban a nem cáfolt (falszifikált) iskolák, így a neo-ricardiánus iskola például be is mutatják annak létezését. (A mainstreamnek számító neoklasszikus közgazdasági iskola nem ilyen, ám ez az iskola valójában tudományos értelemben ugyanúgy falszifikált, mint a marxi értékelmélet.) A nem monopolhelyzetre és nem átmeneti előnyöket nyújtó innovációra épülő profit egyetlen ismert magyarázata a kizsákmányolás. A szociáldemokrata skandináv jóléti állami rendszernek is távlati célja volt a kizsákmányolás megszüntetése, melyre a hetvenes években a munkavállalói tulajdon fokozatos bevezetésével kísérletet is tett.