A baloldal elveszítette hagyományos tömegbázisát, az ipari munkásságot, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének emberek, akiket képviselhetne. Az egyre növekvő globális egyenlőtlenségek és a társadalmakon belüli egyenlőtlenségek is újra előtérbe hozzák a javak elosztásának kérdését, és ez a kérdés akár szélsőjobbos megoldások felé is sodorhatja a újra a világot. Bartha Eszter történész, szociológus szerint az új baloldalnak az a feladata, hogy egy emberségesebb és igazságosabb alternatívát mutasson fel ezzel az új barbársággal szemben.

A blogon megjelenő írások többsége reflektált arra a tényre, hogy a baloldal globálisan is identitásválságban van, Kelet-Európára pedig ez különösen igaz. Én három gondolatot szeretnék ebben a hozzászólásban kifejteni. Először, egy rövid történeti vázlatban összegezném azokat a fő folyamatokat, amelyek miatt a baloldal elvesztette társadalmi bázisát. Másodszor, kifejtenék néhány gondolatot a baloldal szellemi identitásvesztéséről, amely több írásban is visszaköszön. Harmadszor, felvázolnék néhány olyan fejleményt, amely a „Merre tovább?” kérdés irányába mutat.

Eltűnő bázis  

A klasszikus munkáspártok hagyományosan az ipari munkásságra és a szakszervezeti mozgalomra építették tömegbázisukat. Nem véletlen, hogy az 1960-as évek nagy baloldali fellendülése (akkoriban a fiatalok körében „trendi” volt a világforradalom!) arra az időszakra esett, amikor az ipari munkásság száma a legnagyobb volt a fejlett nyugati világban is. Martin Luther King azért utazott 1968-ban Memphisbe, ahol végül áldozatul esett egy merényletnek, hogy további kitartásra buzdítsa a sztrájkoló munkások egy csoportját. A fekete polgárjogi mozgalomnak volt egy igen erős társadalmi, ha úgy tetszik, osztálybázisa, mint ahogyan a radikális baloldal komoly szerepet játszott a hippimozgalomban is (lásd pl. Jerry Rubin, a Youth International Party -YIP – egyik alapítójának életét és tevékenységét).

Kelet-Európában – beleértve Oroszországot – a kommunista pártok, amelyek átvették a hatalmat, a munkásság teljes – politikai, gazdasági és kulturális – emancipációját ígérték az egységesnek és homogénnek kikiáltott proletariátus számára. Egész könyvtárnyi irodalom foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miért éppen Oroszországban jutottak először hatalomra a bolsevikok, ahol különösen fejletlen volt a kapitalizmus, a Vörös Hadsereg tömegbázisát pedig nem a munkások, hanem a parasztok alkották. Elegendő itt annyit megjegyezni, hogy a „kommunizmus” éppen a következménye volt Oroszország gazdasági-társadalmi elmaradottságának (amit Trockij kombinált fejlődésnek nevezett). Mindemellett érdemes hangsúlyozni, hogy az 1917-es orosz forradalom először törte át a globális kapitalizmus világrendjét, és nem véletlenül számít ma is legalább olyan vitatott fejezetnek az emberiség történetében, mint a Nagy Francia Forradalom. Az orosz forradalmat szokták jobbról támadni – érthetően az antikommunisták – de a baloldal maga is megosztott, hiszen – ezt nem kell külön hangsúlyoznunk – a Szovjetunióban megvalósult szocializmus éppen nem felelt meg az ideális társadalom utópiájának.

A sztálinizmus valóban precedens nélküli társadalmi mobilitást hozott a régiónak, megszüntette a feudális előjogokat és a tőkés kizsákmányolás rendjét, de mindezt olyan mértékű terrorral és represszióval párosította, amely szintén precedens nélküli. Nem csodálkozhatunk azon, hogy egész baloldali iskolák szerveződtek Nyugaton annak bizonyítására, hogy a Sztálin által meghonosított rendszer nem azonos a Marx által megálmodott szocializmussal. Keleten Sztálin nem habozott sokat: mind a baloldali, mind pedig a jobboldali ellenzéket megsemmisítette először  politikailag, majd a nagy terror idején fizikailag is.

Kelet-Közép-Európa társadalmai „köztes” helyet foglaltak el Oroszországhoz és a nyugati világhoz viszonyítva: Csehszlovákia kivételével gyengén fejlett polgársággal, és félfeudális struktúrával rendelkeztek a két világháború közötti időszakban (és előtte is). Az általános emberi emancipáció itt sokak számára csengett vonzóan – akkor is, ha a többség demokratikus feltételek mellett képzelte el ezt az emancipációt. 1945 azonban másképpen oldotta meg a térség társadalmainak súlyos belső ellentmondásait és feszültségeit; igaz, a sztálini rendszer végső exportjára csak 1948 után került sor. Ahogyan Mark Pittaway angol munkástörténész megmutatta, a Rákosi-rendszer megpróbált kinevelni egy új típusú munkásosztályt, ennek a politikai szándéknak az ürügyén erőszakosan leszámolt a hagyományos üzemi hierarchiákkal és gyakorlattal – és persze az ellenkező munkásokkal is. 1956 elkeseredett munkástömegeit sem csak a nemzeti érzés fűtötte, a gyárak életét is megpróbálták átalakítani (munkástanácsok).

A forradalom erőszakos leverése és a nagy sztrájkok után Kádár egyfajta társadalmi kompromisszumra törekedett a munkásokkal, akiknek fő gazdasági követeléseit igyekezett teljesíteni (életszínvonal-politika, lakáspolitika, oktatás, munkásvezetők kinevelése, stb.). De hasonló kompromisszumra került sor az állampárt és a munkásság között 1968 után Csehszlovákiában, Walter Ulbricht bukása után pedig az NDK-ban is. A lengyel Szolidaritás éppen azért is lehetett egyedülálló a térségben, mert a lengyel kommunista párt nem volt képes hasonló kompromisszumra.

Az informatikai forradalom gyökeresen megváltoztatta a világot – de nem abban az irányban, amely elősegítette volna a remélt világforradalom kibontakozását. A fejlett Nyugaton a hagyományos nagyipar leépült, vagy kevésbé fejlett országokba települt, a nagyipari munkásság létszáma drasztikusan lecsökkent, a militáns szakszervezetek pedig súlyos politikai vereséget szenvedtek el – gondolok itt például a bányászmozgalom erőszakos letörésére Margaret Thatcher alatt. A kelet-európai állampártok mesterségesen fenntartották a veszteséges iparágazatokat és igyekeztek érintetlenül hagyni a nagyipari munkásosztályt. A bekövetkező gazdasági csőd és az államszocializmus politikai összeomlása azonban fenntarthatatlanná és okafogyottá tette a „munkáspolitikát”: a rendszerváltás után csak Magyarországon megszűnt a munkahelyek több mint egynegyede, amelynek nagy része ipari munkahely volt (igaz, leginkább a segéd-és betanított munkásokat sújtotta a munkanélküliség.)

Az új magyar munkásság vonatkozásában Szalai Erzsébet kettős struktúráról beszél: megkülönbözteti a hazai vállalatoknál dolgozó, sokszor „buheráló” munkásokat a multinacionális szektor jobban fizetett, jobb körülmények között levő, védettebb munkásaitól. Ez a munkásság politikailag azonban másfelé tájékozódik, amivel ugyan nem állnak egyedül Európában, az államszocialista múlt azonban kelet-európai sajátosság. A létezett szocializmus történetét sokan, sokféleképpen írták, írják. Leegyszerűsítve annyit mondhatunk: míg 1989 előtt, de különösen a sztálinista időszakban minimum magasztalni „illett” a rendszert, azóta előtérbe kerül a leleplezés, sokszor a kriminalizálás. Pedig az államszocializmus története része a kelet-európai gazdasági elmaradottság történetének, amely azóta is meghatározza a térség politikai-társadalmi viszonyait – elegendő, ha a fiatalok tömeges elvándorlására, vagy a félperifériás kapitalizmus egyéb sajátosságaira gondolunk, amelyet Szalai Erzsébetnek a blogon megjelent írása nagyszerűen bemutat. Tegyük hozzá, az államszocializmus kriminalizálása Magyarországon a mérsékelt baloldal szavazóbázisát is aláássa, hiszen a baloldali pártoknak Kelet-Európában ma is előszeretettel róják fel a sztálini korszak bűneit.

A baloldal mind Keleten, mind Nyugaton elveszítette hagyományos társadalmi tömegbázisát. A blairi út – az új középosztály felé történő tájékozódás – nem bizonyult sikeresnek, ennek magyarországi átültetése pedig még abba a nehézségbe is beleütközik, hogy itt eleve jóval kisebb a stabil helyzetű, a nyugati középosztálynak megfelelő életszínvonallal rendelkező új polgárság. Hogy pontosan fogalmazzunk: nem tűnt el a kizsákmányolás mint ideológia, de ez elsősorban a radikális jobboldal felé viszi el a fiatal munkásszavazókat.

Szellemi identitásvesztés

Kelet-Európában a „munkásideológia” uralkodó legitimációs ideológia volt, amelyet nagymértékben diszkreditált a rendszer által alkalmazott represszió, a kötelező „marxizmus-leninizmus” pedig sokak számára csak a marxista ideológia lejáratására szolgált. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy még a mérsékelt baloldalon is vannak, akik a marxizmus szellemi hagyományait „következetesen” a sztálinizmussal azonosítják. Pedig a marxizmus nemcsak legitimációs ideológia volt, hanem egy világnézet és egy tudományos módszer. Különösen érdemes itt felidézni, hogy a marxista gyökerű iskola Keleten létrehozott egy olyan tudományosságot, amelyre Nyugaton is odafigyeltek (és nemcsak a hidegháború miatt!). Ki lehet persze dobni a legitimációs ideológiával együtt az egész marxista iskolát, de akkor jogosan merül fel a kérdés: milyen hagyományokra is akar vagy tud a kelet-európai baloldal egy új legimitációt felépíteni? Hogyan akarjuk elérni, hogy ne a posztkolonialista „másiknak”, vagy a legjobb esetben nyugati epigonoknak tekintsenek bennünket, ha a saját tudománytörténetünket is megtagadjuk?

Ma a kelet-európai tudományt két dolog fenyegeti: egyfelől a nemzeti, nativista bezárkózás, másfelől pedig a posztkoloniális diskurzus átvétele, amelynek egyik fő jellemzője, hogy a mi időnk nincsen szinkronban a fejlett nyugati világ idejével.

Sok tekintetben valóban nincs. Kelet-Európa ma számos diskurzusban a posztmodern „másik”, ahol semmi nem működik úgy, mint Nyugaton, és ahonnét az egyetlen perspektíva az elvándorlás…Erre sokan tekintik válasznak a szélsőséges nacionalizmust vagy az etnikai bezárkózást, ahogy ezt manapság is tapasztaljuk.

Holott – és ezt az olyan zseniális művek is bizonyítják, mint a Švejk vagy A per – Kelet-Európa intellektuálisan mást is tud adni a Nyugatnak, mint a posztmodern „másik” megnyugtató alátámasztását – hogy ti. itt az idő is másképpen forog, mint Nyugaton…

Nem forog másképpen, de visszafelé sem. A „marxizmus-leninizmus” mint uralkodó ideológia (amelyet egyébként Sztálin kanonizált) megbukott, és a posztindusztriális társadalom gyökeresen más, mint a klasszikus ipari társadalmak, amelyekre a marxizmust kitalálták.

Egy új barbárság ellen

Mármost következik-e ebből egy pesszimista befejezés (ti. hogy a marxizmus elvesztette a létjogosultságát)? Nem hiszem, hiszen a kizsákmányolás a globális világban is centrális probléma (gondoljunk a régiók közötti óriási különbségekre, de az osztályok közötti különbségek is aggasztóan nőnek!), a jóléti állam privatizálása pedig további súlyos egyenlőtlenségeket okoz az életesélyekben. A kizsákmányolás mint ideológia nem vesztette el jelentőségét, csak éppen kisajátította a radikális jobboldal, amelynek a mai Magyarországon lényegesen nagyobb a tömegbázisa, mint a radikális baloldalnak. Természetesen nem akarok eltekinteni attól, hogy nálunk is vannak pozitív fejlemények: noha a közösségi társadalom egyelőre utópia marad, sokan vesznek részt nem-piaci alapon a javak megosztásának („sharing”) valamely kísérletében. Az ideológiai útkeresés sem új keletű gondolat: példaként említem az Eszmélet c. folyóiratot, amely 1989-es alapításától kezdve arra törekszik, hogy a rendszerkritika elméleti fóruma legyen, illetve dokumentálja a közösségi termelés előremutató kísérleteit, egyetemes tapasztalatokra támaszkodva.

Mindehhez említsük meg, hogy globálisan is nőnek az ellentmondások: miközben a fejlett világban elvileg megoldott az átlag fogyasztói igényeket kielégítő termelés, sőt túltermelés, akár az is bekövetkezhetne, hogy mindannyian egyenlő eséllyel veszünk részt egy mindenki számára garantált színvonalú életben. Ismert, hogy a posztindusztriális társadalom rengeteg „felesleges” (legalábbis az iparban felesleges) embert teremt, vagyis a munka egyenlő arányú elosztása mellett mindenkinek sokkal több ideje lenne az önmegvalósításra vagy az önkéntes, közösségi munkára. A gyakorlatban nem ez történik. Ahogy mondani szokták, akinek van munkája, az nagyon le van terhelve, a munkaerőpiacról kirekesztettek pedig hamar a társadalom peremére sodródnak – Nyugaton is. A javak rendkívül egyenlőtlen elosztása az életesélyeket is diverzifikálja: elég, ha megnézzük a várható élettartamot a gazdag és szegény környékeken. A kapitalizmus versenyzésre és profittermelésre építő logikája hatékonynak bizonyult a világtörténelem során, ugyanakkor azt is megmutatta, hogy milyen világtragédiákat okoz a nagyhatalmak közötti versengés és a gyarmatosító szándék (lásd pl. a két világháborút).

Nem lehetetlen, hogy egy újabb civilizációs katasztrófa felé haladunk, amelyben az egyre szűkülő erőforrásokért egyre több ember és egyre kegyetlenebb módszerekkel versenyez. Az új baloldalt a fentebb kritizált globális tőkeuralom és fogyasztó társadalom ellenkultúrájaként tudnám meghatározni, amelynek előfeltétele egy új típusú társadalmi és közösségi szerveződés. Rajtunk (is) múlik, hogy az emberiség egy új barbárság irányába halad, vagy mégiscsak vannak az általános humanizmusnak és emancipációs törekvéseknek szellemi és gyakorlati tartalékai.