A patikamérlegen kimért legtökéletesebb alkotmány és intézményrendszer is sérülékeny és csalóka, ha nem támaszkodik a helyben gyakorolt direkt demokrácia és az aktív állampolgárok meglétével – állítja Bíró András sorozatunk, a WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) jelen darabjában.

Baloldalinak vallom magam, több mint hetven éve. Aragon írja valamelyik versében, „[m]ár kisgyermek koromtól szerettem az idegen nőket”. Így állok én az igazságossággal. Na meg a szolidaritással. Megnyilvánulásait máig megkönnyezem a moziban. Irritál, van úgy, hogy fáj a szolgai meghunyászkodás. Csak annak a kéregetőnek adok, aki piára kéri, vagy fogyatékos. A prekaritást pontosabb meghatározásnak tartom, mint a kanonizált osztály-kategóriákat. Marxot zseninek tartom, messianizmusa tartózkodásra késztet, ideológiai despotizmusa az I. Internacionálé idején meg egyenesen taszít. Patriótának gondolom magamat. ’56 forradalmi demokratizmusa, a munkástanácsok közvetlen demokráciamodellje sokáig meghatározta politikai krédómat. Ma is úgy látom, azonban önmagában elégtelennek tartom, ha nem ötvöződik többpárti parlamentarizmussal. A helyben gyakorolt demokrácia és az aktív citoyen (talán nem véletlen, hogy magyarul nem létezik adekvát szó, ergo fogalom) nélküli legtökéletesebb alkotmány és intézményrendszer is sérülékeny, csalóka.

Ami érint, foglalkoztat: a Podemos, az arab tavasz katarzisa/csődje, az Inuitok mozgalma, a finnországi alapjövedelem bevezetésének kísérlete­, a romák emancipációja, Piketty konklúzióinak politikai hatása, a Black Lives Matter, a rendi mentalitás gyökereinek Bibón túli magyarázata, az elmaradt történelmi önvizsgálat okai, az iskolaszékek gyenge működése, az értelmiség útja a hatalomvesztéshez, a civil tudat Orbán-kori megjelenésének gyökerei, a személyeskedéstől mentes vita hiánya. A kortárs művészet ismét örömmel, a kádárkori cinizmus töretlen virágzása pedig határozottan szomorúsággal tölt el.

Ennyit szűkösen arról, miért tartom magamat baloldalinak, pontosabban milyen típusú baloldalinak tartom magam. Ha valamilyen címkét kellene magamra akasztanom, úgy a radikális demokrata meggyőződésemet hangsúlyoznám, amivel egyrészt jelzem, hogy szerintem a citoyen aktív, egyéni és csoportos ébersége és hatalomkontrollja a társadalom demokratikus működésének elengedhetetlen feltétele. Másrészt, mivel nálunk a történelem nem ajánlotta fel ennek hosszan tartó és társadalmi szintű megtapasztalását, meglátásom szerint a baloldalra az a feladat is hárul, hogy a közéletben a demokratikus praxis gyakorlója és katalizátora legyen, úgy hatalmon, mint ellenzékben.

Mivel a szovjet modell elbitorolta a baloldali jelzőt, bár örökösei – szembenézés híján – annak tartják és hirdetik magukat, képtelenek voltak eleget tenni ennek a kihívásnak, megújulásuk felületes, választóik nosztalgiázók. A többi, magát baloldalinak tartó/hirdető párt zavaros önképe és diskurzusa pedig reaktív: panelek ismétlésével mechanikusan tagadja illetve ostorozza a kormányt, narcizmusa meg szemükben legitimálja a közös akció elutasítását. A demokratikus meggyőződésű értelmiség kiesett a pikszisből, hangja sértett, politikai mondanivalója az alkotmányos rendszer visszaállításáig terjed. A megélhetési civilek meg szakterületekbe szorulva szponzorfüggő állapotban, pályázási stresszben leledzenek.

Ez a hevenyészett és maliciózus gyorsfénykép csak azt kívánja jelezni, hogy a baloldal itthon akut jövőképhiányban szenved. Diskurzusa a legjobb esetben a soron következő választásig terjed, az értékein alapuló demokratikus társadalom víziója azonban mintha elkerülné gondolatvilágát. A politika foglalkoztatja, a politikum alig. A politikai szféra váteszeinek szerepét ironikusan a politológusok töltik be. Ezért tűnik elkerülhetetlennek a jövőkép vitájának demokratizálása, a szerájból a széles fórumokba történő „kitagolása”. Ez adhatna alkalmat a dialógus, a vitakultúra szintjének emelésére, s ami talán ennél fontosabb, a lebunkózott plebsz véleménye, javaslatai iránti figyelem és érdeklődés újrahangolására. Ezt a dinamikát vállalhatná magára egy baloldali áramlat a politika/politikum becsületének visszaszerzésére, ha úgy tetszik írként, a citoyenné válás pedagógiájának negyedszázados elhanyagolására.

Építőkockák

1. A globalizáció összetett hatásaiból a társadalmi polarizáció a legszembetűnőbb, a legdrámaibb. Az egyenlőtlenség növekedésének észlelése és leírása nálunk is – a gazdagok gazdagabbá, a szegények szegényebbé válnak! – a baloldali panelek tárházában sűrűn szerepel, konkrétan a négymillió szegény képében. Az ellenzéki közbeszédben célzásként szolgál a jelenlegi hatalom bírálatára, embernyúzó politikájának leleplezésére. A tény ismétlése mellett egy fátumszerű beletörődés, illetve egy nyertes választás utáni tétova javulás ígérete sejlik fel. Kézzelfogható, mozgósításra alkalmas javaslat azonban várat magát. Az egyenlőtlenség csökkentésének stratégia tárházában egy sor szakpolitikai intézkedés található: az adópolitikától a feltétel nélküli alapjövedelem számos – már több országban alkalmazott – változatáig (ez utóbbit a Párbeszéd Magyarországért próbálja meg felkarolni, eddig nem túl nagy sikerrel). Egy baloldali stratégia, diskurzus, javaslat főcsapásában a retorikán túlmutató nyilvánvaló alaptétel az egyenlőtlenség csökkentése. Ahhoz, hogy a választók támogatását elnyerje, meg kell velük vitatni megvalósításának változatait és, horribile dictu, integrálni hasznos reakcióikat. Ezt hívja a nemzetközi tapasztalat empowerment-nek, tehát a citoyen jogainak, autonómiájának valóságos gyakorlásának. Nem szólva arról, hogy a jövedelmi egyenlőtlenség bár a legmeghatározóbb, messze nem az egyedüli terület, ahol az egyenlő hozzáférés lehetősége akadályozott: ilyen az oktatás, az egészségügy, a foglakoztatás vagy a lakhatás is.

2. A képviseleti demokrácia, mint általános modell, kiállta a történelem próbáját a modern idők totalitarizmusaival és diktatúráival szemben is. Intézményrendszere, különösen a hatalmi ágak egyensúlya, szavatolja a citoyen szabadságát. Kézenfekvő, hogy a demokratikus jogok intézményei és a citoyen jogtudatossága képezik egy baloldali világkép alapját. E modell strukturális hiányosságai felvethetik azonban a több demokráciát!, mint követelményt. A jelenlegi hatalom számára a reprezentatív demokrácia is már túl sok volt és valamilyen illiberális modell bevezetésén fáradozik. Fentebb szó esett arról, hogy köztársasági alkotmányunk és intézményei nem emeltek áttörhetetlen gátat az autoritárius kísérlet bevezetése ellen, mivel tiszta választásokon érte el megkérdőjelezhetetlen sikerét, ahogyan anno a weimari demokrácia esetében történt. (Messze álljon tőlem a párhuzam mechanisztikus forszírozása, de mementóként megállhatja a helyét). Mindkét esetben a választók citoyen-tudatának embrionális volta tette lehetővé a klasszikus képviseleti modell bukását, mindkét esetben a választási pártok álcája mögé bújt ideologizált mozgalmaknak sikerült a társadalmi-gazdasági krízisjelenségeket meglovagolni.

A fentiek ismeretében talán nem eszement gondolat – legalábbis a vita szintjén – felvetni a demokrácia direkt vagy résztvevői modelljeinek előnyeit, hátrányait, alkalmazhatóságát a digitális forradalom korában, inspirációt keresni az athénitől az amerikai és a svájci tapasztalatokig, illetve ’56-os embrionális forradalmi tanácsokét is jobban megismerni. Nem kizárólag doktriner okfejtésekre gondolok, inkább a citoyen hatalomgyakorlásának, a döntésekben való részvételének hatékony módjairól, formáiról lenne hasznos elgondolkozni. Hiszen ennek hiánya tette lehetővé fájó jelenünket. Így felvetődhet a kötelező választás gondolata is. Gyakorlata fellelhető imitt-amott, például az indiai Gujarat államban kizárólag helyi választások alkalmával tették kötelezővé. Alakuló demokráciákban, mint a miénkben is, elképzelhető időben és térben korlátozott bevezetése, amit népszavazás dönthet el. Ab ovo a két választási technika egymás melletti alkalmazása sem elvetendő.

3. Hamis realisták és túlfeszült lényeglátók lennénk, gondolja Bibó. Manapság ezek a jellemvonások azzal a Kádár-kori cinizmussal gazdagodtak, amelyet a lé határozza meg a tudatot marxista tétel vulgarizálása tett kétségtelenné a többség szemében. Így a civilek újabb megmozdulásait is a pesti kávéház villámgyorsan leszámítolta. Megjelenésük okai között azonban mélyebb gyökereket is fel lehet fedezni. Igaz, az orbáni körkörös támadás károsultjainak növekvő száma és társadalmi összetétele mozgathatott meg látványosan addig passzív csoportokat. Hiszen kormánya, első mandátuma idején folytatott elsöprő kígyóbűvölése nem váltott ki hasonló tiltakozást. Megkockáztatható az a feltételezés, hogy a morális felháborodásnak volt/van mozgósító ereje a mind patologikusabb vagdalkozás láttán, azonban úgy tűnik, a negyedszázados demokráciadeficit sem abszolút tény, mivel az új értékek búvópatak-hatása is váratlanul testet ölthetett. Baloldali imperatívusz tehát valóságos realizmussal viszonyulni a témájukban, követelményeikben változatos és mind sűrűbben megjelenő kisebb-nagyobb megmozdulásokhoz úgy, hogy az egyes eseményekben a baloldal megtalálhassa szerepét, vagy éppen kezdeményezze azokat. Ehhez azonban nem folytatható a magukat baloldalinak tartó pártok azon gyakorlata, amely szerint most fedezik fel a civil mozgásokat és kuncsorogva keresik bennük szerepüket. Amíg hatalmon voltak, kizárólag a parlamenti többségre irányították figyelő szemüket, az ellenzék (a Fidesz valamint a Jobbik más-más technikával) eközben létrehozta polgári köreit, illetve alapszervezeteit, néha a legeldugottabb falvakban is. Választási sikerük nem volt a véletlen műve. Természetesen a baloldali megközelítésnek nem a nacionalizmus, hanem a patriotizmus és Európa igenlése, nem a függés, hanem az autonómia, nem a manipuláció, hanem a párbeszéden alapuló emberjogi tudatosítás technikáját kell elsajátítania az empowerment valóra váltásához. Ez azonban radikális paradigma- és módszerváltozást igényel, a jóindulat magában messze nem elegendő.

4. A baloldal számára a legégetőbb értékrendbeli, strukturális gubanc a cigánysághoz fűződő viszonya. Politikusait négyévenként a cigány voksok megszerzése/lefizethetősége érdekli főleg, s ebben nem különböznek osztályuk többi szereplőitől. A baloldali választók romaellenessége nem tér el a lakossági átlagától. A csekély számú, szociálisan érzékenyebb része valamilyen sajnálattal teli paternalizmussal viseltetik irányában, polgártársának azonban nem tekinti. A közretorika egyenlőségi jelet tesz cigány és szegény között, amivel eléri a konfliktus politikai vetületének látszólagos semlegesítését. Ez azonban csak a felszínen jelenik meg, mert a valóságban a cigányság diszkriminációja a magyar politikum egyik meghatározó, alapvető eleme. E felismerés fő akadályát a cigányság politikai arcának láthatatlanságában találhatjuk. Kialakulását a kisebbségi önkormányzati modell bevezetése okozta, demokratikus képviseletüket, álságos módon, a kulturális autonómia keretébe zárta. A képhez hozzátartozik az évszázados marginális lét és kirekesztettség, ami magyarázza a cigányságnak a res publicától való még nagyobb távolságát, mint ami a többségieknél tapasztalható. Ha ez a gyors elemzés megáll a lábán, úgy a baloldalra kettős kolosszális feladat/felelősség hárul: egyrészt a romák autonóm politikai emancipációjában a potenciális partnert, a logikus szövetségest érzékelni és támogatni, másrészt a többségben begyökerezett cigányellenességet enyhíteni a demokratikus szellemiség és gyakorlat elterjedésével.