Egy menekültügyekben tapasztalt barátom és kollégám segítségével eljutottam Szegedre és Kiskunhalasra. A terv az volt, hogy megkérünk egy helyi kollégát, hogy helyetteseként eljárhassunk, ez végül nem jött össze, de amit láttunk, az is bőven ad gondolkodni valót.

Most, két nappal később kezdenek ülepedni annyira az élmények, hogy nem az indulatok szólnak belőlem.

HIÁBAVALÓSÁG

A legmeghatározóbb élmény az, hogy csendben, ahogy főni feltett moslék rotyog egy gázpalackra kötött, már csak erre használt régi Karancs tűzhelyen, a horpadt, kék, ócska leveses fazékban, nos úgy rotyognak csendben ezek az ügyek. Szeged éli mindennapi életét, csakúgy, mint Kiskunhalas. Egy bírósági folyosón, illetve egy szállodának épült, aztán üresen álló, nagyot álmodva épített és mély álomban leromlásnak indult épületben csordogálnak a tárgyalások.

Közben tudjuk, hogy egy másik határon, innen másfél-két órányi autózásnyira ugyanaz az állam, amely itt keménykedik, buszon utaztatja ugyanazt a menekülthullámot Hegyeshalomba. Hogy a fák susogták, vagy a madarak csicseregték el, hogy a kiutasítottakat is inkább felrakják egy hegyeshalmi buszra, minthogy a szerbekkel szórakozzanak, azt már nem is tudom.

A város megadóan tűri a pocsék őszi időt. A Négylépcsős kocsma négy lépcsőjét ugyanúgy veri a hideg eső, mint az én fejemet. A szemben levő pékségben a kisasszonyok semmit sem tudnak a menekültügyekről vagy arról, hogy azok hol vannak. Harminc méterre tőlük. Hiába no, jobb ebből kimaradni, elvégre nem minket cseszegetnek. Addig se.

A rendőrök, egész nap, akárhova megyünk, mindenütt nagyon normálisak, és nagyon fáradtak. Arcukon a minden izommal fenntartott profi arckifejezés. Egész nap egy-két megjegyzésből érezni azt, hogy a határon vannak. Hogyne lennének, a rendőr nem svájci bicska, hogy egyszer közrendet tartson fenn, aztán menekültügyi szakember legyen, aztán majd menjen nyomozni, vagy éppen nyomorultakat a bíróságra kísérgetni. Persze egy héten háromszor, 16 órára változzon vissza apává, anyává, szexi barátnővé, fickós szeretővé.

Nyilvánvaló, hogy ilyen gondolat olyan ember fejében, aki valaha is próbált bármit tisztességesen, szakszerűen megcsinálni, nem fogalmazódik meg. Így a rendőrök fejében sem, mert ők tisztességes rendvédelmi szakemberek. A Határzársértési Ügyek Osztályának (tényleg ez a neve) kitalálói viszont, tisztességtelen, buta seggfejek. Így hát az arcokon a minden izomerővel fenntartott profi arckifejezésen látszik az a kis plusz, fájdalmas grimasz, amelyet nem seggfej ember vág, amikor valami seggfejségben kell, parancsra részt vennie.

Konkrétan a hideg őszi esőben kell szívni pár tucat szírrel, meg afgánnal, akiket Nagyfáról vagy Kiskunhalasról szállítottak ide, gázolajat nem kímélve, hogy itt aztán lecsapjon rájuk a szigor.

Kb. kétszázra a több ezerből. Aztán persze látok bírót, ügyészt, na nekik nem okoz gondot a hiábavalóság. Eljárás kérem, meg kell csinálni, sarkosakat indokolni, ügyet hatékonyan befejezni.

Ilyenkor testemet (ideértve csontvelőmet is) mindig átjárja egy bizonyos langyhideg elégedettség. Ez az érzés, hitem szerint édestestvére annak a langyhideg félelemnek, amely akkor járja át az embert, amikor a két segéd kicsit megemeli, hogy a hóhér a nyakába tehesse a hurkot. Legyetek boldogok, felebarátaim, mindig lesz, aki letárgyalja az ilyen ügyeket, és mindig lesz, aki lelkesen fogja csinálni. Nem azzal az emberséges fáradtsággal az arcán, mint a rendőr, aki kivan, mint a vöcsök, mégis próbálja szép szóval csitítani a dühöngő afgánt.

Nem. Mosolyogva, frissen, vidáman, kérem, mi most itten a Magyar Állam büntetőigényét izomból, az ánuszrózsa ellenállásán kíméletes, ám határozott mozdulattal áttörve, érvényre juttatjuk. De buzulás, az nuku.

Megunva a szegedi hideg, ólmos szürke eget és esőt, irány Kiskunhalas és ott három szír nyomorult, aki az alapos (mert milyen lenne, ha nem alapos) gyanú szerint harsány kiabálásukkal bujtotta fel a tömeget arra, hogy a végvári TEK-legényeknek rontsanak. Egyiknél lófarkas zászlót és vérvörös turbánt is megfigyeltek, naná.

A három veszélyes forradalmár, vörös (zöld?) gárdista a következő. Egy hatvanéves nő, aki különböző keresztneveket jajgat, a rokonait, akikről nem tudja hol vannak. Egy fiatal srác, akinek valami rendellenesség miatt nem nőttek ki rendesen a lábai és a gyomrából egy katéter lóg. Végül egy ötvenvalahány éves pasas, aki – nyilván a gonosz illegális bevándorlóknak az út során nyújtott ötcsillagos ellátás miatt – hamarosan el fogja veszíteni egyik ujját, az ugyanis feketére üszkösödött a cukorbetegségtől. Ugyan nem mondják, de én tutira látom rajtuk, hogy egy béna, egy hatvanéves nő, meg egy súlyos cukorbeteg tuti valami jó üzlet miatt indult el és nem azért, mert menekülnie kellett. (most már akkor kapok kirendelést ugye, mert ezzel a mondatommal bizonyítottam, hogy megfelelő szemléletű védő vagyok?)

Ezek a forradalom lángját orkánerővel tápláló Trockijok és Buharinok. Egy cellába zárva, vadidegen muszlim nő és férfi. Ja nem, elnézést, ez kérem házi őrizet, amelyet ugye a terhelt szokásos lakóhelyén kell végrehajtani. Várjunk csak…

Mi a tanulság? Azonnal fel kell hagyni azzal a felháborító gyakorlattal, hogy orángutánokat tartsanak a Parlamentben, ugyanis valamelyik egy óvatlan pillanatban Tuzson Bence aláírásával benyújt törvényjavaslatokat, és akkor ez van.

Mert ugye az Országos Bírósági Hivatal elnöke vagy mije nem veszi észre, hogy a bíróságok ezzel a módosítással leplezetlenül Dévényi Tibi bácsi üzemmódba kapcsolnak és a Kormány három kívánságát teljesítik. Tényleg, azt még nem is írtam, hogy a Szegedi Járásbíróság épületében épp 15 dolgozószobát ürítenek ki, tárgyaló céljára. Mindegyikben ott figyel egy nyomtató. Á, nem, nem azért, hogy helyben írásba is foglalják az ítéletet, aztán rögtön a Népköztársaság Elnöki tanácsához terjesszék… elnézést, az az előző ilyen őrületnél volt, és akkor még írógéppel írtak.

Az ügyvédi kamara, (az országos, a pesti, a szegedi) is nyilván úgy csinál, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy néhány, az erjedni kitett banáncefrétől berúgott orángután írt jogszabályt, és nem szól. Miért is szólna, a bírók kussolnak, az ügyvédet meg a bíró rendeli ki, holnap is menni kell tárgyalni, jobb a békesség, különben se minket csesztetnek, és addig jó. Ez is lerendezve.

A rendőr nem szól, igaz, nem is szólhat. Különben is, az egész esős napon ők cselekedtek a legemberibben. Amikor az egyiknek szóvá teszem a kiskunhalasi rendőrkapitányság udvarán álló két Borsod Volán buszt, amely az erősítést hozta, csak vállat von. Hát, nem határos megye, ez már csak így van. Nincs lőszer, de hazamenni, innen a Dontól, nem lehet, mondta pontosan ugyanezzel a vállrándítással sokunk nagyapja.

Nincs más tehát, mint megkérni a Parlamentben a takarítókat vagy az őröket, vagy valakit. Amíg az orángutánokat elviszik, addig is figyeljenek már oda.

Mert amíg ez van, addig párezer lengyel, keletnémet, cseh széljobbernek tuti szimpatikusak leszünk. Csak azért majd az udvaron lesz nekünk terítve, ott a rotyogó moslék mellett. Hiszen ahol orángutánok írják a törvényeket, ott bizonyára orángutánok élnek. Csoda, hogy mindenki (és nemcsak a menekültek) Nyugatra vágyik? Pedig nem rossz hely ez, én nagyon szeretem. Csak az orángutánok, bassza meg, az orángutánok…

dr. Ésik Sándor
Ügyvédek a Jogállamért

Az eredeti bejegyzés itt olvasható.