A korábbi baloldali és liberális kormányokkal ellentétben egy új fajta baloldali koncepcióra van szükség, amely úgy tudja képviselni a Magyarországon balosnak mondott értékeket, hogy azt a létező társadalom viszonyaihoz igazítja, nem pedig egy elképzeltéhez – érvel Ravasz Ábel szlovákiai szociológus. Cikksorozatunk, a WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) azt az egyszerűnek tűnő kérdést teszi fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban.

A 2010 óta eltelt időszak egyik sarkos kérdése a magyarországi baloldali gondolkozók számára az volt, hogy rendszerként érdemes-e gondolni az orbáni Magyarországra, és ha igen, akkor rendszer- vagy kormányellenes módon kell és érdemes fellépni. Ez a beszélgetés az utóbbi időben elhalkult, és ahogy a Fidesz elitjei fokozatosan, egyenként átszervezik a magyar állam, gazdaság és társadalom egyes alrendszereit, inkább az a kérdés merül fel, minek nevezzük ezt az új, posztorbáni államot, sőt országot.

Az én provokatív válaszom erre: Magyarországnak. Számos jele mutatkozik ugyanis annak, hogy a jövő ködébe vesző, de egyszer majd bizonyosan bekövetkező posztorbáni „kármentés” feladata nem a visszaszervezés, a „mindent vissza” elv érvényesítése lesz, hanem az önmegtalálás az új játékszabályok, elvárások és társadalomszervezési módok között. (Ilyen jellegű, a posztorbáni hibridek létjogosultságát kereső beszélgetések egyébként már most is zajlanak, például az alaptörvény kapcsán.)

Számomra fontos alaptézisnek tűnik annak megértése, hogy alapvető különbség van az egykori baloldali-liberális kormányzás és a második Orbán-korszak jellege között. Azt gondolom – és talán ezt idővel empirikusan is bizonyítani lehet – hogy miközben a baloldali-liberális kormányok szélesen értelmezett pro-európai, modernizációs víziója elképzelt egy társadalmat, és utána a valós társadalmat ehhez próbálta jól-rosszul közelíteni, az orbanizmus lényege pontosan a létező társadalom létező reflexeinek kihasználása, szelektív felerősítése, és ezek erejét kihasználva egy különutas, lokális, a nyugati trendeket elutasító társadalomépítési projekt megvalósítása.

Ez az eltérés erőfölényhez vezetett a politikai spektrum jobb oldalán, amely 2006 magasságában megtörte a baloldal addigi erejét, aláásta legitimitását, „leleplezte” modernizációs szándékait, sikeresen állította úgy be a bal-liberális kormányzást, mint egy életidegen, erőltetett megoldásokra törekvő erőt, és végre-valahára maga felé billentette azt a mérleget, amelynek túloldali serpenyőjét addig a poszt-Párt szervezeti ereje és az európai integrációs narratíva tudta egyensúlyban tartani a jobboldaléval. Mivel áttörésszerű változásról van szó, és mivel a baloldal erejét létrehozó források vagy szétzilálódtak, vagy pedig folyamatosan fogyatkozó pályára álltak, a bal-jobb verseny korábbi váltópártinak tűnő jellege 2006 után odalett, helyére pedig a jobboldal dominanciája került, az elvárásoknak megfelelni nem képes baloldali politika döglődése mellett.

Ennek megfelelően nagyon úgy tűnik, hogy valamiféle olyan új egyensúlyi helyzet felé halad a magyar társadalom, mint ami Lengyelországban látható – domináns, két erős néppártot is eltartani képes jobboldallal és marginalizálódó, újabb és újabb politikai projektekkel próbálkozó (és elbukó) baloldallal. Lengyelországban is csak egy összeomlás kellett a baloldalnak, amely 2001-ben még 40 százalék felett teljesített, 2005-ös hajmeresztő, 30 százalékpontos összeomlása és talajvesztése után viszont még ma is csak ott tart, hogy a legkülönbözőbb minierők összefogásától várja 2015-ben a méltóságteljes (értsd: még véletlenül sem kompetitív), jobb esetben kétszámjegyű eredményt. Lengyelországban pedig arról szokás beszélgetni manapság, hogy a politikai rendszer az ír modell felé halad, azaz hogy a két erős jobboldali néppárt tartósan dominálni tudja a közéletet.

Ha pedig ez a helyzet, akkor a haladó erőknek Magyarországon is markánsan más modellekben érdemes gondolkozniuk, mint eddig tették. A progresszív + balos + liberális nexus ugyanis korántsem olyan egyértelmű szövetség, mint ahogy az 1989 utáni magyar hagyományban tűnik. Sőt mi több, a politikai balos + szociálisan érzékeny páros sem adottság. Szlovákiában például magára valamit adó progresszív vagy liberális személy a kormányzóképes baloldalhoz (Smer, Fico) bottal sem nyúl. A progressziót, a szociális érzékenységet, sőt a liberális értékeket is a kereszténydemokrata alapokra épülő jobbközép hozza már vagy 1994 óta, beleértve tíz évnyi kormányzást. Lengyelországban a liberális értelmiség jó része szintén egy jobboldali párt, a Polgári Platform mellett „csapódott le”, részben jobb híján, részben pedig programatikus egyezések miatt.

Magyarországon jelenleg még nem tűnik elkerülhetetlennek, hogy a baloldal oda jusson, mint a fenti példákban, azaz hogy a jobboldal feleméssze kreatív potenciálját. De a folyamat már a következő választásokon, például a Fidesz a Jobbikkal Magyarország kormányzásáért vívott párharca okán elkezdődhet, a szélsőjobb elleni mozgalmak kicsavart folytatásaként. Így vagy úgy, a haladó erőknek a jobboldalba történő tartós integrációja elkerüléséhez komoly változásokra lesz szükség. A magyar baloldali-liberális kormányzás 1994-2010-es „aranykora”, amikor európai mintájú víziók alapján lehetett társadalmi alrendszereket újragondolni a társadalmi reflexekre való mélyebb reflektálás nélkül, elmúlt és nem jön vissza. A baloldali-liberális kormányzások legmélyén lévő, nevelési jellegű projekt akár működhetett is volna, sőt nyomokban működött is, azonban belefutott egy ellencsapásba, amelyet egy ügyes politikai látnok által újraszervezett jobboldal mért rá. A csapás felemésztette tartalékait, legitimitását. Ha pedig innentől fogva és ennek okán ez a fajta baloldal nem működik, akkor csak egy másfajtával lehet felvenni a versenyt az immár két jobbos néppárttal. Egy olyan fajtával, amely jobban integrálja a létező magyar társadalom jellegét és tendenciáit víziójába, és amely érdemleges rendszeren belüli alternatívát tud nyújtani két jobboldali ellenfeléhez képest. Amelyik úgy tudja képviselni a Magyarországon balosnak mondott értékeket, hogy azt a létező társadalom viszonyaihoz igazítja, nem pedig egy elképzeltéhez.

Véletlenül sem fogok úgy tenni, mintha egy ilyen baloldal körvonalait pontos kézzel fel tudnám vázolni, írásomat csak gondolatébresztőnek szánom, amelynek központi állítását, azaz hogy az orbáni rendszer egy új egyensúlyi állapotot jelent, amelyen belül a tegnap baloldalának nincs jövője, de az azt eddig leváltani próbáló mikroprojekteknek talán még annyi sincs, kellemetlen, de fontos közösen átgondolnunk.