Daróczi Gábor vagyok, 41 éves roma értelmiségi; a Romaversitas Alapítvány igazgatója, a CFCF Alapítvány kuratóriumának elnöke, oktatási szakértő, és jobban belegondolva fogalmam sincs arról, hogy mi pontosan a baloldal. Legjobb esetben is csak arról tudok írni, hogy én – romaként, oktatással foglalkozóként, apaként – mit szeretnék látni a magát baloldalnak képzelő oldalon.

Mivel egy ötgyermekes roma család legfiatalabbjaként, a román határ melletti falu cigánysorán születtem, bátran mondhatom, hogy van arról elképzelésem, hogy mit jelentett akkor szegénységben élni; és felnőttként egészen pontosan látom, hogy most mit jelent. Láttam és látom, hogy milyen sebességgel szűnt meg a társadalmi csoportok közötti és azokon belüli szolidaritás; a bőrömön érzem, hogy milyen könnyű kiszolgáltatott csoportokat egymásnak ugrasztani; naponta tapasztalom, hogy már a romákkal – leginkább az összetartozásunkkal – kapcsolatos sztereotípiák magja sem igaz.

A rendszerváltáskor gimnazista fiatalként az akkori felnőttek – jelentős részük még mindig döntéshozói székben ücsörög – egy olyan országot ígért, ahol szabad emberek, szabad döntésük alapján egy egyenlő, igazságos társadalmat építenek majd nekünk. 2004-ben ehhez még a „testvér lészen minden ember” gondolatát is megkaptuk. Ez az ország azonban soha egyetlen pillanatra sem jött el, és szépen lassan rá kell jöjjünk, hogy valójában – egy-két fantasztától eltekintve – senki sem gondolta komolyan.

A gyerekeimnek már egy olyan baloldali országot szeretnék ígérni, amelyben a szolidaritás nem csak korlátozott feltételekkel igaz; vagyis a társadalom szolidaritására nem csak azok számíthatnak, akik eléggé keresztények, eléggé fehér bőrűek, eléggé középosztályiak; hanem az emberi méltóság jogán mindenki.

Oktatási területen aktív jogvédő szervezet vezetőjeként napi szinten tapasztalom, hogy Magyarország telis-tele van olyan településekkel, ahol egy láthatatlan határt átlépve oktatási szempontból azonnal megszűnik a jogállamiság. Ahol az ott élő emberek hiába nyertek jogerősen pert iskolai szegregáció miatt, a döntést a település vezetője következmények nélkül negligálhatja. Ahol hiába lenne állami kötelezettség az iskolakörzetek meghatározása, valahogy ezt nem sikerül megtennie a hivataloknak. Ahol bármikor előfordulhat, hogy „problémásnak” tartott (értsd: szegény és/vagy roma) gyerekek életesélyeit nem csak a családjuk szociális háttere, hanem a Szakértői Bizottságok érthetetlen gyakorlata miatt tömegesen kerülnek „enyhe fokban értelmi fogyatékos” kategóriába, mely örökre meghatározza életesélyeiket. Ahol hiába szajkózza a Kormány, illetve annak minisztere félig titkos konferencián EU-s szakembereknek, hogy Magyarországon mennyire minden rendben van esélyteremtés – pardon, felzárkózás – tekintetében, minden állítása figyelmen kívül hagyja a valóságot. Ahol úgy születnek mainstreamnek látszó jogszabályok, hogy azok hatását vizsgálva pontosan és előre meghatározható, hogy mely szociális, etnikai és regionális jellemzőkkel bíró, vagy még inkább milyen kapcsolati tőkével rendelkező csoportokat akar büntetni vagy milyen vallásúakat előnybe hozni.

Nekem az a baloldali oktatáspolitika, amely olyan iskolákat tart fenn, ahol sem a gyerekek (odahazudott) érdekeire, sem az iskolák (nem létező) szabad gyerekválasztási jogára, sem a többségi társadalom (egyre erősödő) szegregációs igényeire hivatkozva sem jönnek létre iskolák színvonala közötti mélységes szakadékok. Ezt egy olyan, valódi esélyteremtő rendszer tudja megvalósítani, amely a mainstream döntései meghozatala során is első sorban a legrosszabb helyzetben lévők érdekeit tartja szem előtt.  Olyan rendszer, amely abban érdekelt, hogy az oktatás minőségének átlaga növekedjen, és ne kizárólag a különböző elitek versenyeken produkált eredménye hozza a babérokat.

Nálunk, cigányoknál nagyon fontos, hogy azokban a dolgokban, amit csinálunk, ne legyen „habiszti”. Ez a kifejezés egy olyan nyílt hazugságot jelent, amelyben mindenki számíthat arra, hogy a másik is tisztában van az ő teljesen cinikus megközelítésével. A ma Magyarországán azonban ez teljes mértékben hétköznapi. Habiszti, amikor a miniszterelnök azért tagad meg mindenféle anyagi segítséget – sőt lassan már a minimálisan elvárható emberi reakciót is – emberektől, mert Magyarországon itt van az a 600 ezres roma társadalom, amit évszázadok óta nem sikerült integrálni. Holott mindenki tudja, hogy pénz legfeljebb a roma haveroknak volt. Habiszti az is, amikor minisztériumi döntéshozóink névjegykártyáin a magyar „felzárkózás”-t angolul „integration”-nek fordítják, holott mindenki tudja, hogy a kormány legfőbb döntéshozói fejében és a gyakorlatban ezek egymást kizáró folyamatok. Köznapi habiszti, hogy vezetőink tudatosan könyörületet mondanak szolidaritás helyett, holott a kettő viszonyrendszere éppen ellentétes egymással, és az elvárható minimumot összecseréli a megtehető maximummal.

De a legvállalhatatlanabb habiszti az, hogy a legrosszabb kommunistákat is meghazudtoló módon próbálják elhitetni mindenkivel, hogy az Országos Roma Önkormányzat – mely se nem független, se nem szakmai, se nem civil, se nem valódi képviseleti – a legjobb alanya annak, hogy soha nem látott összegű EU-s források elköltésével segítsége a romák fejlődését, integrációját vagy bármijét.

Baloldalinak lenni nekem azt jelenti, hogy vannak elveim: szabadság, egyenlőség, testvériség. És ezeket nem habiszti gondolom.