Miközben hétfő este a korábbi régiós összeborulás után a visegrádi országok ideiglenesen megfúrták egy új, közös uniós menekültpolitika – 120 ezer nincstelen, háború elől menekülő ember Unión belüli elosztásának – ötletét, könnyű újra egy Kelet-Nyugat szembenállásról beszélni, ahol a keletieknek, mint mindig, az intoleráns, zárkózott, antidemokratikus barbár szerepe jut. Ezt a képet erősítheti az is, hogy a balti államok, illetve Románia és Bulgária is határozottan elutasítják a menekültek befogadásának ötletét. Pedig ez a fajta szembeállítás, mint a történelem során minden alkalommal, most is félrevezető és hamis. Elég csak a tényekre néznünk – a dán kormány magyar kollégájához hasonló megszólalásaira, a németországi menekültellenes atrocitásokra, vagy az Egyesült Királyság határozott kvótaellenességére – ahhoz, hogy lássuk, a menekültekkel szembeni szolidaritás hiánya nem kizárólagosan kelet-európai sajátosság.

(Fotó: Botos Tamás / 444.hu)

És ahogyan a német városokban randalírozó szélsőjobbosokból nem lehet egy egész társadalomra általánosítani, úgy Orbán Viktor vagy Robert Fico megszólalásaiból sem ildomos egész társadalmakra következtetni. Annál is inkább, mert magyar emberek ezrei legemberibb szolidaritásról tettek tanúbizonyságot az elmúlt időszakban a menekültekkel kapcsolatban.

Ám az is tagadhatatlan, hogy a szociológiai felmérések felől nézve a kelet-európai társadalmak sokkal idegengyűlölőbbnek tűnnek, mint a legtöbb nyugat-európai. A Tárki júliusi adatai alapján a felnőtt magyar lakosság 39 százaléka tekinthető kifejezetten idegenellenesnek. A Republikon ugyancsak nyári adatai pedig azt mutatják, hogy kivétel nélkül minden párt (még a baloldali és liberális ellenzéki pártok) szavazótáborában nagyobb az aránya azoknak, akik szerint a menekültek veszélyt jelentenek Magyarországra, és ezért nem szabad őket beengedni. A teljes társadalomra kivetítve a menekültellenesség 66 százalékon állt ebben az adatsorban. Nyugat-Európában ezek az idegenellenességi mutatók sokkal alacsonyabbak, a menekültekkel kapcsolatban pedig szintén kiegyensúlyozottabbak a vélemények, még az olyan országokban is, mint Nagy-Britannia, ahol a többség ellenzi, hogy az ország több menekültnek adjon otthont.

A közvélemény-kutatások sajnos önmagukban sokat nem mutatnak, az egyetlen dolog, ami tisztán kiolvasható belőlük, hogy a keleti és nyugati EU-tagállamok egyaránt erősen megosztottak a menekültek és a bevándorlók kérdésében, bár előbbieknél az inga jóval inkább a negatív tartományba billen.

De akkor mégis miért érzi úgy a legtöbb kelet-európai tagállam vezetője, hogy nyíltan az anti-szolidáris álláspontra helyezkedhet, sőt kell helyezkednie, még akkor is, amikor a kontinenst az emberi szenvedés legszörnyűbb képei járják be?

A válasz legfőképp a régió közös tapasztalataiban keresendő.

Jobb lett az élet és mégis rosszabb?

Bár az államszocializmus bukása után és az uniós csatlakozás után is az itt lakók életminősége határozottan javult, azok a mélyen gyökerező vágyak, miszerint megtörténik a nyugati életszínvonalhoz való felzárkózás, továbbra sem teljesültek be. A nyugati életszínvonal ma legalább olyan messze van, mint volt 10 évvel ezelőtt, és ezen a csalódottságon már az sem változtat, hogy közben meg eurómilliárdokból rengeteg fejlesztés történt ezekben az országokban, még a legkisebb vidéki helyszíneken is. A csatlakozás óta a polgárok nagy része rájött, hogy jelen formájában az európai gazdasági struktúra nem hivatott és képtelen a nyugati szintre emelni a keleti életszínvonalat.

Az unió legnagyobb vívmányának a nyitott határok bizonyultak, kelet-európaiak milliói választották ugyanazt az opciót, mint most a menekültek: szedték össze sátorfájukat, és indultak útra e jobb élet reményében. A nyitott határok és a szabad mozgás azonban azt is megmutatták, hogy az európai jelszavak mögött lengyel és magyar bevándorlók ellen uszító brit kormányok, romániai vendégmunkásokat megbélyegző francia, spanyol és olasz hatóságok és sajtó rejtőzik.

És mindeközben a kilencven utáni átalakulások jelentős része a létező szolidaritásminták és szolidaritási hálózatok lebomlásához vezetett. A privatizáció nyomán beálló „áramvonalasítás” következtében munkások százezrei veszítették el munkahelyüket, a közös érdekérvényesítés és szolidaritás helyét az azért való szurkolás vette át, hogy ne engem, hanem az évtizedek óta mellettem dolgozó kollégámat bocsássák csak el. A versenyelőnyre szert tenni bármi áron elve sem a szolidaritási hálózatok túlélését szolgálta. Amíg folyamatosan jóval kevesebb munkahelyért kell versenyezni, mint ahány dolgozni vágyó ember van, addig embertársad iránti szolidaritásra nem föltétlenül van érkezésed. Főleg úgy, hogy az uralkodó narratívák szerint nem a gazdasági rendszer miatti munkahelyhiány, hanem az egyén felelős saját sikeréért/kudarcáért.

Az elmúlt 25 év nagy átalakulásainak ellentmondásai ezek, amelyeket változó arányokban, de a kelet-európai társadalmak mindannyian megtapasztaltak. Tagadhatatlanul nőtt a jólét, de a felzárkózás még fényévekre van, és ami még fontosabb, a növekvő jólét eloszlása egyre egyenlőtlenebb. Az európai uniós fejlesztések, még ha csökkentették is a szakadékot, valódi Unión belüli egyenlősítésre nem hivatottak, mert a legtöbb esetben nem veszik figyelembe azokat a strukturális hátrányokat, amelyekből ezek az országok indulnak. A Brüsszelből érkező támogatások hatékonyságát ráadásul jócskán csökkentette a tény, hogy a politikai elitek nem kifejezetten rendelkeztek fejlesztési vízióval, és még ha nem is korrupt módon költötték el a pénzeket, hatékonyan még akkor sem. A határok megnyitásával a különbségek még kevésbé csökkentek, ám létezésük még élesebben jelent meg, részben köszönhetően a nyugati idegenellenességnek is. (Apropó nyitott határok, Románia és Bulgária még mindig nem kapott teljes bebocsátást a schengeni övezetbe, az egyszerű átlagpolgárnak még mindig határellenőrzésen kell átesnie, ha el akarja hagyni az országot.)

Az a világ, az a kontextus, amelyben a kelet-európai társadalmak az elmúlt 25 évben fejlődtek, nemhogy a szolidaritás, de épp annak ellenkezője felé mutat. A menekültekkel szembeni szolidaritáshiány így – bár fel nem menthető – picit érthetőbb. Illetve leginkább az érthető, hogy mennyire téves is lenne kelet-nyugat feloszlásról beszélni ebben a kérdésben, hiszen a problémát egyáltalán nem a kelet-európaiak keletisége okozza, ugyanazok a menekültekkel szembeni attitűdök és viselkedésminták Nyugat-Európában is szép számban fellelhetőek. Pusztán csak annyi történik, hogy itt a környékünkön sokkal erősebben érződnek azok a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok, ellentmondások, amelyek egész Európát egyre kevésbé szolidáris hellyé varázsolják.

A szolidaritás lenne a válasz

A menekültellenes politikájukkal a kelet-európai vezetők azonban egy történelmi lehetőséget szalasztanak el. Saját országaiknak, társadalmaiknak ugyanis nem arra lenne szükségük, hogy még jobban kiéleződjenek az Unión belüli ellentétek, és még alacsonyabb szintre csökkenjen a tagállamok közötti szolidaritás. Épp ellenkezőleg, egy határozott és következetes, ha úgy tetszik, radikálisan szolidaritás-alapú programot kellene meghirdetniük, amelynek keretén belül a menekültek vágyai és a kelet-európai emberek vágyai, melyek mind a boldogabb élet és a jólét irányába mutatnak, egyaránt megvalósulhatnak.

A kvóta elleni akadékoskodás révén pusztán csak annyit értek el, hogy több uniós tagállam is, szimbolikusan ugyan, de már belengette a szabad mozgást garantáló schengeni rendszer végét. A német vagy osztrák határellenőrzés még távolról sem jelenti Schengen végét, sőt – a hazai jobboldali sajtóban híreszteltekkel szemben – azt sem jelenti, hogy az említett országok nem fogadnának be több menekültet, de azt egyértelműen jelzi, hogy hajlandóak egy még kevésbé egységes, és ezáltal a keletieknek még kevésbé előnyös, szolidaritásmentes Európán elgondolkodni.

Lehet, hogy most arra gondolsz, kedves olvasó, hogy álmodozunk, és persze mi is tisztában vagyunk vele, hogy a Fidesz, Robert Fico, vagy a lengyel kormány célja sem az, hogy radikálisan szolidáris programot hirdessen. De azt ne feledd, hogy ebben nem is a menekültek akadályozzák. Ahogy abban sem akadályozták a menekültek kedves vezetőinket, hogy az elmúlt években közösen csapjanak az asztalra, s követeljenek nagyobb uniós büdzsét, a keleti bérek felzárkózását lehetővé tévő közös politikákat, fenntartható és igazságos agrárpolitikát vagy kompenzációt a szociális dömping feltartóztatására. Lehet, hogy nem is lett volna esélyük változást elérni, de attól tartunk, meg sem próbálták.

Most pedig, amikor restek elismerni, hogy kudarcot vallottak abban, hogy elhozzák számunkra az Unió egykor megígért vívmányait, amikor mindent megtesznek azért, hogy eltitkolják, egyenlőtlen és megosztott társadalmak építésében segédkeznek,  azzal hitegetnek, akárcsak nyugati kollégáik, hogy attól leszünk közösség, attól leszünk sikeresek és erősek,  ha ezeket az „idegeneket” a határainkon kívül tartjuk. Akkor leszünk biztonságban, ha rábízzuk magunkat a „keménykezű”, amúgy persze keresztény vezérekre, mert ők megharcolnak a közös érdekeinkért, és megvédenek a veszélyektől.

Csak épp hazugságra, kirekesztésre, erőszakra és álszentségre nem lehet biztonságos, sikeres és erős közösségeket építeni. Legfeljebb felülről irányított pártapparátust, politikai kampányokat és választási győzelmeket, ideig-óráig, amíg nincs számottevő ellenfél, és amíg ki nem lóg túlságosan a lóláb.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!