A mindenki számára elérhető, humánumra építő azt tanító oktatás lehet az egyetlen út, amely elvezet az egyenlőséghez, úgy hogy közben elkerüli a zsarnokság veszélyét – véli Szabó Attila. Cikksorozatunk, a WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) azt az egyszerűnek tűnő kérdést teszi fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban.

Először nem voltam semmi. Aztán liberális lettem. Aztán baloldali. Aztán máshogyan liberális, de közben végig baloldali maradtam.

Ezt most megpróbálom elmesélni.

Mielőtt egyetemre mentem volna, nem gondoltam a politikával. Voltak persze nézeteim, de azok tökéletesen érdektelenek, megszokásból, (rossz) szocializációból fakadtak. Azt gondoltam, amit a szüleim, amit a barátaim, amit a szomszédjaim. Tulajdonképpen politikailag semmi voltam, része a masszának. Ez a felvilágosodás előtti állapot.

Aki társadalomtudományokra adja a fejét, az nem ússza meg, hogy ezen állapota megváltozzon. Valahogy hozzám John Stuart Mill és Hayek került közel. Hittem a szabadságban és abban, hogy csak a szabadság maga tesz szabaddá. Ez később elmúlt. De valószínűleg azért tudott hozzám közel kerülni, mert soha nem szerettem, ha mások mondják meg mit csináljak, ösztönösen nem bírom a csoportnyomást, a közérdeket és a parancsot.

Két irányba múlhat el a liberalizmus: Az ember vagy baloldali lesz vagy jobboldali. (Nocsak!) Nekem akkor a baloldali gondolkodás tűnt ésszerűnek hála Bourdieu-nek, Polányi Károlynak és Ferge Zsuzsának. Valamint annak, hogy nem szerettem (és ma sem szeretem) a hagyományokat. Nem hiszek abban, hogy úgy kell élni, ahogyan eleink. Személyes tapasztalatom, hogy eleink nem tudtak igazán élni. (Az arisztokráciáról persze mást gondolok.) Olyan világra van szükségünk, ahol mindenki olvashat, ahol mindenkinek igénye van arra, hogy jó zenét hallgasson, ahol mindenki nyitott a másikra és mindenki láthatja a világot. Olyan világra, ahol az embereket nem a félelem irányítja, hanem a kíváncsiság. A hagyományok ehhez nem visznek közelebb, sőt!

De ehhez nem elég a liberalizmus (láttam be én is) ehhez egyenlő feltételek kellenek. A javak egyenlőbb elosztása, legalább minimális garanciák egy emberi élethez, lakhatáshoz, jövedelemhez és a legfontosabb: oktatás.

Oktatás, amely a legjobbra törekszik, ami humánumra épül és humanitást tanít, ami racionálisan szervezett és a rációt közvetíti. Ez számomra maga a baloldali gondolat. A hit abban, hogy jobban elosztva a javakat mindannyiunknak jobb lesz. Ha a srácok, akik most a hétvégenként sörösüvegeket törnek szét az utcán, tisztességes oktatást kaptak volna, akkor most nekem nem kellene két hetente defektet javítanom. Az ÉN érdekem, hogy egyenlőbb világban éljünk.

Ezen a ponton viszont megakadtam. Ugyanis, az én saját individuális érdekem vezetett rá arra, hogy egy újraelosztó modellt támogassak, csak azt nem láttam, hogy mindeközben veszettül hiszek az evolúcióban, a tehetségben, a rátermettségben és a VERSENYBEN. Legyenek egyenlő feltételek, de legyen kemény verseny, különben nincs, ami mozgassa a világot. Kamaszként apámtól hallottam, hogy a TSZ mennyire nem tudott működni. Mindenkié volt, így senkinek nem volt fontos. Azt is hallottam, hogy a dédnagyapám mennyit dolgozott, hogy földje legyen, hogy lova legyen, hogy aztán később kuláklistára kerüljön. A magántulajdon a paraszti kultúrában szent, sérthetetlen és mindennél fontosabb. Ezt a mai napig nem hiszem, de azt hiszem, hogy magántulajdon nélkül nincs jó termés és nincs gyarapodás. Ez a vonal majdnem jobbra vitt el, de aztán mégsem.

Most tisztelem a magántulajdont, de abban hiszek, hogy ezt mindenkinek meg kell tanulnia, mert nem magától értetődik. A tanulásnak viszont nem az a folyamata, hogy a kezére ütünk annak, aki elvenné a miénket. Ez megfélemlítés, és soha nem fog működni. A tanulás folyamata az, hogy megmutatjuk, milyen szépek tudnak lenni a saját erőből megszerzett javak. Ha mindenkinek lenne generációs tapasztalata a magántulajdonról, akkor mindenki jobban tisztelné is azt. Ha mindenki közvetlenül látná és tapasztalná, hogy jó, szép és hasznos szakmát tanulni és abban dolgozni, akkor többen vágynának erre. Ezeket a generációs tapasztalatot kell tanítani.

Abban is hiszek, hogy mindenkinek esélyt kell adni arra, hogy teljes értékű életet élhessen. Bármit is gondoltam az életemben, a lelkem mélyén mindig hittem az emberek egyenlőségben. Abban, hogy aki szegény az éppen annyit ér, mint aki gazdag, aki bűnös, az éppen annyit ér, mint aki ártatlan, aki okos az éppen annyit ér, mint aki buta, a tehetséges, mint a tehetségtelen és a jó ember, mint a rossz ember. Őszintén hiszem, hogy okossá, butává, jóvá vagy rosszá, szegénnyé vagy gazdaggá csak a szerencse és a körülményeink miatt válunk. Mindannyian ugyanolyan kis pontok vagyunk, csak más körülöttünk a koordináta-rendszer, amiben a pályánkat leírhatjuk. Nem tehetünk túl sokat arról, hogy éppen kik vagyunk és éppen hol tartunk. Így hát őszintén hiszem, hogy mindenkinek jár a tisztességes élet, bármilyen ember is legyen és bárhol is tartson a személyes útján. Jár a tisztesség és a méltóság épp úgy a tudósnak, mint a vállalkozónak, úgy a tolvajnak, mint a koldusnak. Ez most a baloldaliságom. Nem forgatnám fel a társadalmat, de úgy szervezném azt, hogy mindenki méltó módon élhessen benne.

Nem abban hiszek, hogy mindig mindenkit szeretni kell, még csak nem is abban, hogy mindig mindenkit ki kell húzni a csávából. Abban hiszek, hogy minden körülöttem lévő ember egyenlő velem és szeretném, ha ekként nézhetnénk egymás szemébe.

Nem akarok kamuzni, persze, hogy jobban érzem magam a hozzám hasonló emberek között és jobb szeretem velük megélni az életet, de azt szeretném, hogy erre mindig mindenkinek módja legyen a maga köreiben. Abban pedig biztos vagyok, hogy ezért közösen kell dolgoznunk. Mindannyiunknak.