A baloldaliság egy értelmezhetetlenül tág kategória, de jobb híján mégis ezzel határozzuk meg magunkat. Konok Péter arról mesél, számára miért jelenti a baloldaliság a létező viszony embertelensége fölötti felháborodás képességét, és arról, hogyan is lett anarchista. Cikksorozatunk, a WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) azt az egyszerűnek tűnő kérdést teszi fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban.

Amikor egy ízben Ma-cu Paj-csanggal együtt sétált, egy vadlibát látott fölöttük
elröpülni. Ma-cu kérdezett: Mi volt az? Vadliba – felelte Paj-csang.
Hova lett? – kérdezett tovább Ma-cu. Elröpült – felelte Paj-csang.
– Erre Ma-cu jól megcsavarta Paj-csang orrát, annyira, hogy az
fölordított fájdalmában. Ma-cu így kiáltott rá: Ha itt volt, hogyan röpülhetett el?

Pi-jen Lu (Miklós Pál fordítása)

Magamat jobb híján (elnézést az otromba, akaratlan szóviccért) baloldalinak szoktam nevezni.

Nem szívesen.

A baloldaliság is afféle gyűjtőfogalom, ideológiai doboz, amibe mindenféle szándékkal a lehető legkülönfélébb dolgokat szokás pakolni. Majdnem azt írtam: „szinte bármit”, de aztán eszembe jutott Pol Pot és Tony Blair, úgyhogy maradjunk abban: bármit. Ebben az értelemben a baloldaliság – egy egykorvolt parlamenti ülésrendből nevesített fogalom – annyira tele van mindenféle kacattal, hogy tulajdonképpen üresnek tekinthető. Nem nehéz belátni, hogy ha egyetlen halmazba kívánjuk rakni a kommunista Marxot, az anarchista Bakunyint, a radikális szociáldemokrata Lenint, az eredeti tőkefelhalmozás és a modernizálás lázában égő, brutális Sztálint, az emberarcú szocializmust hirdető Kádárt, az emberarcú kapitalizmust  hirdető Bad Godesberg-i szociáldemokráciát, a legkülönfélébb forradalmárokat a latin-amerikai gerilláktól a nyugati nagyvárosi tüntetések fekete blokkjaiig, a neoliberális, globalista harmadik utasokat, stb. – a sor praktikusan végtelen – akkor igencsak nagy papírlapra lenne szükségünk.

Értelmetlenül nagyra.

Úgy vélem, a dolgot csak szűkebben érdemes vizsgálni (bár ugyanakkor legalább két évtizede próbálom értelmezni a baloldaliságot mint – legalább – történeti kategóriát.)

Létezik, ugye, rengeteg személyes baloldaliság. Amilyen az enyém is, például. Kétségtelen: az évek során ez is sokat változott.

Ma már nem hiszem, hogy valaha is kitűzöm magamra a vörös csillagot (vagy akár a feketét, vagy a vörös-feketét). Egyrészt így lassan öregedve, negyvenen túl, ötvenen innen már nemigen érzem a kényszert, hogy saját elképzeléseim hirdetőoszlopává tupírozzam magam, rég nem rakok ki már Rolling Stones kitűzőket sem, vagy hogy „Köszike, de dugd fel magadnak az atomerőművedet”, mondom, öregszem. Másrészt hittérítő sem vagyok, semmi kedvem minden egyes alkalommal újra és újra elmagyarázni, hogy nem, ez nem az a „kommunizmus”, sőt: az államkapitalizmus sztálinista (maoista, trockista, ezeregy-ista) verziója éppen a valódi emberi társadalomért folytatott történelmi küzdelem elleni utolsó mentsvárat jelentette, hogy minden mai kapitalistának apró Lenin-oltárokat kellene tartani a hálószobájában és reggelenként illatos füstölőket gyújtva rebegni hálát Neki a kapitalizmus megmentéséért.

Baromira unnám, ha mindig el kellene magyaráznom, hogy igen, rengeteg áldozata volt a magukat „kommunistának” tituláló államoknak és paraállamoknak, de a legfontosabb áldozat maga a kommunizmus volt, egészen onnantól, hogy a bolsevikok elkezdték bebörtönözni és agyonlődözni az anarchistákat, a másféle kommunistákat és saját, túl radikálisnak gondolt híveiket is, biztos, ami biztos. Nincs kedvem unos-untalan rámutatni, hogy semmiféle állam nem lehet kommunista, és semmiféle kommunista nem lehet állampárti, a két dolog üti egymást (nem csupán átvitt értelemben). Nincs kedvem kifejteni, hogy Pol Potot is részben az USA juttatta hatalomra (pedig igen, tessék pl. Chomskyt olvasni!), mert eszem ágában sincs Pol Potot mentegetni, hiszen nincs semmi közöm hozzá, sőt Kádárhoz sem, bár, jegyzem meg, több érintkezési pontot látok a legaljasabb érzéseket, a vakhitet, a tudatlanságot és a nyomort meglovagló pol-potizmus és az ugyanezekre építő orbáni nepotizmus, mint a kambodzsai fiókmao és a kádári fáradt, betokosodott, atyáskodó-pofozkodó, emberarcoskodó parancsuralmi-szociáldemokrácia között, hogy a sajátosan egyszerű „közgazdasági elképzelések” unortodoxiájáról már ne is beszéljek.

Akárhogy is: a szavak, terminusok és szimbólumok elfakulnak a rájuk rakódó történelmi, évszázados gyalázatrétegek alatt, és nincs az a szimbólum, zászló, himnusz, aneba, amiért érdemes lenne akár egyetlen életet is feláldozni (hogy roppant drámai legyek). A valódi tartalom, a jelentés szempontjából olyan mindegy úgyis.

Az nem ezeken múlik.

Pedig engem a Kádár-rendszer bomlása tett anarchistává, baloldalivá. A nyolcvanas évek közepén jártam gimnáziumba, és véletlenül olyan osztályba kerültem, ahol, afféle kísérletként, nem a szokásos  filozófiatörténetet tanították. Elbűvölve olvastam a filozófia tankönyvben (amúgy vörös borítója volt, a normális tankönyvé zöld, ha jól emlékszem) szereplő Bakunyin, Marcuse, Proudhon-szemelvényeket. Bakunyin miatt vettem ki a könyvtárból az első Marxot – gondoltam, meg kellene ismernem, amit zsigerből elutasítok (nehéz lett volna nem elutasítani a hivatalos ideológiát). Az első Marx-kötet, amit így elolvastam, a Bérmunka és tőke volt, egy munkásoknak szánt pamflet. Megdöbbentem.

Az abban elmagyarázott kizsákmányoló szisztéma eléggé pontosan ráillett a körülöttem agonizáló „létező szocializmusra”. Így lettem anarchista marxista, akkor még kicsit csodálkozva, hiszen fogalmam sem lehetett róla, hogy ennek a látszólag abszurd párosításnak milyen komoly történeti hagyományai vannak. (Nem létezett ennél nagyobb eretnekség a hivatalos „marxista-leninista” baloldaliság szemében. Pedig nem a marxista anarchizmus, hanem éppen a marxizmus-leninizmus az oximoron.)

Rácsodálkoztam a vörös (bár már igencsak fakuló) drapériák mögött az elidegenedett munka kapitalista társadalmára. Amúgy is új szavak izmosodtak éppen. Vannak ilyen pillérszavaink, észrevétlenül támasztják alá a mindennapi poklot, amiben élőhalunk (mert itt élőhalnunk kell). Az egyik kedvencem, ami éppen akkoriban nyert új polgárjogot,  a „munkaadó”: mintha az, aki mások munkájából lefölözött pénzét (tőkéjét szép, képes szóval) részben arra fordítja, hogy mások életidejének egy jókora részét, életenergiájának szinte egészét (a munkaerejét, ez a szó is ápol s eltakar) ismét magáévá tegye, hogy mások munkáján így vámpírkodjon – mintha ő adná, és nem elvenné ezt a munkát, ezt az életet. Munkaelvevő, ez lenne a helyes kifejezés, az élet megrablója, idő-útonálló, kisajátító – de megfelel a régi jó „kizsákmányoló” is.

A méhész sem vár hálát a méhektől, és nem is nevezi magát mézadónak. Ez, úgy vélem, bölcs mértéktartás. A létező szocializmus méhészei magukat méheknek (sőt: dolgozóknak) állították be, utóbb pedig, a felújított vadkapitalizmusban a méhek jótevőjének. Marx zümmögve röhögött volna ezen.

Ez volt hát baloldaliságom genezise, és éppen ezért kifejezetten kaján örömmel figyeltem, mikor a magyar hivatalos baloldaliság kissé rozzant zászlóshajója, a rejtői furfanggal át- meg átfestett MSZP tavaly meghirdette a „visszatérést az 1970-es évek baloldaliságához”, sőt a pártelnök egyenesen „radikálisabb baloldaliságot” hirdetett.

Az MSZP ezzel végképp elmozdul az álszocialista szürrealizmus felé, ami határozottan avantgárd, bár korántsem a lenini vagy tzarai értelemben (hogy csak ezt a két ismert zürichi kávéházi sakkozót említsem). A hetvenes évek langyos biedermeier-cucilizmusa mint posztmodern spektákulum – legalábbis szórakoztató. Ha narancssárga csomagolópapírban ilyen kapós volt, akkor talán rózsaszín stanicliből is zabálni fogják. Jó napot kívánok, megjöttek a fehérvári elvtársak a megyétől! Marx értéktöbblet-elmélete helyett államilag sütött Százados úti háromhatvanas kenyér, Rosa Luxemburg helyett a Radio Luxembourg (jó, ennek már évtizedes hagyományai voltak), internacionalizmus helyett szolidaritási fesztiválok és vidámbarak-nacionalizmus (aka. „szocialista hazafiság”, egyenesen „Népfrontba” szervezve), a forradalom pátosza helyett Dinnyés József és Szilvási Lajos, lázadás helyett a kokárdás, paszományos dagállyal elkornyikált Petőfi-verses Forradalmi Ifjúsági Napok, a forradalom exportja helyett kelet-berlini és prágai Omega-koncertek… persze, miért is lett volna más? Persze, miért is lenne más? Az 1970-es évek Magyarországában kábé olyan mélyen gyökerezett a baloldaliság, mint a birnami erdő. Ha az MSZP baloldali „változást” és „megújulást” hirdet, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a városligeti, fáradtan lángosszagú szocmajálison majd Korda György és Balázs Klári végre ismét elénekelhetik a Guantanamérát. Venceremos, vazze, győzni fogunk! Vagy ha nem, hát megeszem a besárgult foximaxis mozgalomtörténeti jegyzeteimet!

De a baloldaliság – ami eredetileg nem bírt nem radikális lenni, ugye – mégsem pusztán arról szól, hogy tő- és hiányos mondatokban tudjunk fogalmazni (az alany el is maradhat, elég egy szép, kövér állítmány): „ólcsóbbhúst sűrűbblével, a mindenit neki!”. A baloldaliság (ha nem csak áruvédjegy) társadalom- és rendszerkritika, elemzés – és egyben létező szociális mozgalom, történelmi hajtóerő, kultúra, mentalitás, szolidaritás, küzdelem, humán vízió. Nem jólfizető álláslehetőség egy kreatív reklámszlogen-műhelyben. Baloldali mozgalmak nem úgy „lesznek”, hogy egy párt – nevezze magát akár szocialistának – elhatározza, hogy innentől „a nép nyelvén” üzen, és így – kissé visszájára fordítva a mcluhani tételt – üzenetétől maga is népivé és radikálissá válik. A radikális baloldaliság mindenekelőtt a viszonyok feletti felháborodás képessége, és annak az átlátása, hogy mik is ezek a viszonyok (ebben különbözik a radikális jobboldaliságtól, amely csak a felháborodásig jut, „a hülyék szocializmusa”, ahogy Bebel írta az antiszemitizmusról).

A radikális baloldaliság a rendszer abszurd emberellenességének felismerése és elutasítása. Nem moralizálás, hanem a morál visszaszerzése a szemforgató immoralitástól; nem politizálás, hanem az elkülönült, elidegenedett politika lebontása; nem a hatalom megszerzése, hanem értelmetlenné tétele; nem szervezet, hanem közösség. Elég nehéz összefoglalni egy-két lebutított választási frázisban. Mert az bizony tényleg csak ócska populizmus – amely persze valójában mélyen megveti az általa elképzelt fogyasztót, jólétének, privilégiumainak és hatalmának bázisát, az úgynevezett „népet”.

Mindez átvezet ahhoz a problémához, amivel bármiféle magyarországi baloldal és baloldali szembesülni kénytelen: hogyan viszonyul az „átkoshoz”, illetve a „rendszerváltáshoz”. Sőt, a baloldaliságok egész történetéhez. És persze a mindennapokhoz, a mozgalomhoz, a végcélhoz, az élethez, a világmindenséghez, meg mindenhez.

Tulajdonképpen azzal a problémával szembesülünk tehát, hogy akárhány kört fussunk is tárgyunk meghatározása körül, az valamiképpen mindig megfoghatatlan marad. Egyrészt persze megkísérelhetjük megszabni azt a sztenderdet, valamiféle baloldali kánont, amely történetileg kiformálódott. Másrészt végignézhetjük, hogy az egyes, konkrét „baloldaliságok” miként, miben és főleg miért térnek el ettől a kánontól. Semmiképpen sem könnyíti meg a feladatot, hogy a történetileg legnagyobb baloldal, a szociáldemokrácia (amely születésekor, a XIX. század derekán lényegében maga volt a baloldal) fejlődése során egyrészt egyre szűkebb jelentéseket kapott: újabb és újabb frakciói „váltak le” róla; balfelé radikalizálódtak, mint az önálló entitássá váló anarchista, majd kommunista mozgalom (és ezek kismillió irányzata és amalgámja), vagy éppen egy másik, eredetileg kritikai paradigma eszközkészletével fuzionáltak, mint a legkülönfélébb keresztényszocializmusok és felszabadítási teológiák. Ugyanakkor jelentése bővült is, mikor olyan mértékben szívódott fel az általános, a politikai játéktéren túlmutató társadalomba, hogy egyrészt napjainkra kevés radikális kivételt leszámítva ismét maga vált a baloldallá, másrészt számos korábban sajátosan baloldali, progresszív szociáldemokrata premissza pedig a mainstream közgondolkodás elemi részeivé konvergálódott.

A reformista (vagyis a végcélt az adott kapitalista realitásokhoz igazító, következésképpen annak végcél voltát lényegében negligáló), modern posztbernsteiniánus szociáldemokrácia a huszadik század második felének folyamán tulajdonképpen szinte totális és globális ideológiai-etikai győzelmet aratott, egyben pedig tudatosan megszűntette önmagát, mint sajátos, elkülönült, normatív osztálypolitikát.  Egykori identitásképző, legitimatív követelései – a Felvilágosodás örökségei, a szekularizáció, a racionalizmus és a modern demokrácia fundamentumai, a munkásmozgalom, az osztályharc kézzelfogható eredményei – olyan kanonikus közhelyekké váltak, amelyeket már csak néhány politikailag szélsőségesnek tekintett, komplementer nézetrendszer nem vállal fel teljes mellszélességgel (mi persze elég szerencsétlenek vagyunk hozzá, hogy éppen egy ilyenben éljünk). Felmerülhet, hogy ezek az értékek sokkal inkább a klasszikus liberalizmus, mintsem a baloldal sajátjai.

Fontos azonban látni, hogy történetileg ezek mégiscsak „baloldali” (vagyis társadalomkritikai) követelések, olyan elképzelések, amelyeket a klasszikus, progresszív és humanista baloldal nem adott, és – amennyiben nem akarta megtagadni önmagát – nem is adhatott fel. Míg a klasszikus liberalizmus értékrendszerében a szabadság leginkább afféle absztrakt fogalom – bár kétségkívül a liberalizmus által áhított kapitalista termelési viszonyokon alapul, azokban konkrét formát ölthet – addig a szocializmus számára sokkal inkább egy általános (ideális humanistának tételezett) rendszer egyik aspektusa. Vagyis míg a liberalizmus igyekszik a működő kapitalizmust úgymond a szabadság állapotában tartani, addig a baloldaliság számára a szabadság elérendő, kivívandó és elmélyítendő, aktív kategória, amelyet éppen a kapitalizmus általános, szabadságellenes elvárásaival szemben kíván érvényesíteni. Ahhoz az éteri, miszticizált „szabadsághoz”, amelyet köznyelvileg ismerünk és igenlünk, véleményem szerint a baloldal szabadság-munkája közelebb áll, mint a liberalizmus passzív szabadság-fenntartása. „A szabadság szocializmus nélkül előjogokat és igazságtalanságot jelent, a szocializmus szabadság nélkül szolgaságot és kegyetlenséget” – mondta erről váteszi hevülettel Bakunyin.

A baloldal egykori normatív nézeteit ma olyanok is vallják (megvetés a kivételeknek), akik önmagukat meglehetősen messzire helyezik bármiféle (politikai) baloldaltól.  És miközben sorra megtörtek a kapitalista piacgazdaság immanens törvényszerűségeit figyelmen kívül hagyó, vagy éppen megkerülni szándékozó oweni jellegű baloldali gazdaságpolitikai és társadalomszervezési projektek – a keleti tervgazdálkodásos államkapitalizmus csakúgy, mint a nyugati „jóléti állam” –, vagyis a hagyományos és modern baloldal ezeken a frontokon komoly vereséget szenvedett, ugyanakkor viszont megragadta az emberek gondolatait. A mai kor morális alapértékeit anno a politikai baloldal, különösképpen pedig a posztmarxi modern szociáldemokrácia fogalmazta meg. És ezzel ki is végezte magát, mint rendszerkritikai erőt. A mai szociáldemokrácia kétségtelenül képes volt arra a megkapó bűvészmutatványra, hogy Bernsteint, a reformizmus atyját retrospektíve vérgőzös radikálissá konvertálja.

A valódi rendszerkritikai gondolkodás, a totális meghaladás igénye már régóta csakis ezeken a kereteken kívül fogalmazódik meg. Alig valaki hisz ma már a globális, fenntartható, szabályozott kapitalizmus világméretű jóléti államáról szóló dajkamesékben. Ha valakinek kétségei lennének, nézzen körül. És ha még ezután is maradnak illúziói, menjen ki a Keleti pályaudvarra. Ott tolat a történelem vonata.

Ha elfogadjuk, hogy egyaránt létezik prokapitalista és antikapitalista baloldal, akkor – ahogy korábban írtam – a baloldaliság értelmezhetetlenné válik. Gyakran szokás idézni Marxot, aki egy ízben kijelentette: „nem vagyok marxista”. A kontextus általában elsikkad. Marx saját epigonjait, kora mindenféle zavaros szocialistáit (köztük vejeit) szemlélve fakadt ki így: „amennyiben ezek az urak marxisták, úgy én nem vagyok az”.

Végignézve a mai magyarországi palettán, a legszívesebben én is azt mondanám: ha ezek a hölgyek és urak baloldaliak, akkor én nem vagyok az. De ahogy az elején írtam, magamat kényszerből mégis baloldalinak szoktam nevezni. Próbálok e szerint létezni. Nem rúgok bele az elesettekbe. Nem vágok fákat. Nem tépem ki a legyek szárnyát. Nem szavazok politikusokra („baloldaliakra” sem), és ezzel minden politikus ellen szavazok (a „baloldaliak” ellen is). És még mindig, még vén hülyeként is egy olyan világról álmodom, ahol a szolidaritás az alapvető elv, ahol nincs bérmunka, kizsákmányolás, patriarchátus, úr és szolga, ahol a föld senkié, gyümölcse mindenkié, ahol nincsenek határok, ahol semmi hatalmat senkinek, szabadságot mindenkinek, ahol az aszfaltot felbontva rátalálunk a tenger fövenyére, ahol minden hatalom a képzeleté.

Vágyott világom nem a jóléti kapitalizmus világa, ahol stresszes centrumok és éhező perifériák fenekednek egymásra. Nem a mindenható állam, nem a gondoskodó állam, nem az éjjeliőr állam. Nem villamosítás és szovjethatalom.

Semmiféle állam, semmiféle hatalom. Villany azért lehet. És free wifi for all.

Lenin azt mondta volna rólam, gyermekbetegségben szenvedek. Jó. Az talán immunissá tesz az aggkori szenilitásra.

A világot meg kell váltani. Ez a világon a legegyszerűbb dolog – írta Brecht –, csak nyélbe ütni nehéz. Baloldaliként realistának tartom magam – még mindig hiszek a lehetetlenben.