A legfontosabb szükségleteink tartoznak ahhoz, hogy hol lakunk. Azon túl, hogy a lakásunk, a házunk megvéd bennünket – szerencsés esetben – a vihartól és a hőségtől, megvéd bennünket a többi embertől, a zajuktól, a bűzüktől, a rosszindulatuktól, az unalmasságuktól. Bezárkózhatunk a lakásunkba egyedül vagy kedveseinkkel. A lakás távol tartja tőlünk mindannak a nagy részét, amit nem bírunk elviselni. Aztán meg a lakásunk az alvégen vagy a fölvégen vagy valamelyik városnegyedben helyezkedik el, amelynek megvan a maga hangulata és hagyománya, a kocsmája, a közértje, az orvosi rendelője, a maga bölcs öregasszonya és megvannak a maga szaladgáló gyerekei és hervatag parkjai, sakkozó nyugdíjasai, kóbor kutyái. Mozi, munkásotthon már nincs, de könyvtár, elemi iskola még akad.

Otthon.

Ahol nem más rendezi el a bútorokat, nem más tűz ki valami színes plakátot a falra, a szoba, ahol a vaksötétben is eligazodunk.

Ahová nem jöhet be másvalaki, csak akkor, ha beleegyezünk.

Képzeljük el, hogy vannak embertársaink, akik nem bújhatnak el sem a természet, sem a társadalom elől – pedig ez a búvóhely a civilizáció egyik alapeleme: nélküle nincs gondolat, nincs érzelem, nincs ábránd – mindig láthatja (és persze bánthatja) őket valaki, minden és mindenki a barátságtalan arcát fordítja feléjük, akkor is megalázzák őket, ha egyetlen gonosz szó el nem hangzik.

Az úgynevezett „közterületen életvitelszerűen tartózkodó személy” csak „zárt intézetre” számíthat: javítóintézet, börtön, menekülttábor, szegényház, aggmenház, kórház. Általában az útja nem vezet a szabadsághoz, azaz a lakáshoz, nem szólva a házról, a kertről, a virágokról és a fákról, amelyek ma már az állítólagos középosztálynak se járnak ki.

A szabadság valamely szervezett közösségben megvédi az állampolgárt a természet és a társadalom ostromától. Évezredekbe telt, ameddig ezt az elvet kinyilvánították, ameddig hajlandók lettek elismerni, hogy előkelő vagy közrendi származástól, nemtől, kortól, nemzetiségtől, felekezettől, szakmától, képzettségtől, de főleg vagyontól függetlenül ennyi – ez a minimális védelem – mindenkinek kijár. Érdemektől is függetlenül. Nem kell ahhoz érdem, hogy valaki bezárkózhassék a jégeső és az unalmas fecsegők elől.

Legalább az a szerény kis lakás: legalább ennyit érdemtelenül is megérdemel minden ember, mert nélküle nem lehet ember. Bezárt ajtó mögött szeretkezni, elmélkedni, dudorászni, olvasni, zenét hallgatni, főzni, csak úgy magunk elé nézni… – ennyit mindenki megérdemel.

Nem lehet jó tagja a társadalomnak, aki soha nem lehet magányos vagy a maga választotta társakkal nem lehet együtt, ám csak ameddig mindannyian akarják. Másképp ugyanis nem tudhat higgadtan és méltányosan gondolkodni, hanem csak az fog a fejében járni, hogyan gyújthatná föl a világot, hogyan puffanthatná le azokat az embertársainkat, akik megtagadják tőle azt a keveset, ami mindenkinek kijár.

A magyarországi szegények nagyon béketűrők és szerények. Ez nagyon szép tőlük, de attól tartok, nem célravezető.

Van olyan ország a földön, amelynek a vezetői még képmutatásra se igen hajlandók. Ebben az országban nem azokat büntetik, akik nem segítenek balsorsú honfitársaikon, hanem a balsorsú honfitársakat. Ha nincs lakása, ne lakjék, hanem lakoljon.

Ez olyan mérvű képtelenség, hogy minden bizonnyal meg fog szűnni.

Menjetek ki az utcára, de ne lakni (ez az, amit nem az utcán jó művelni), hanem tiltakozni. Ha csak azért is, mert azoknak közülünk, akiknek a szerencse (vagyis az osztálytársadalomban betöltött helyük) adott otthont, amit embertársainktól megvont, s így még a szerencsések se érezhetik magukat jól, pedig viszonylag védettek.

Az igazságtalanság mindenkit sújt.

Az igazságtalanság igazolása mindenkit sért.

A rendszer elviselhetetlen.

A fenti szöveget a 10. Lakásmenetre írta Tamás Gáspár Miklós filozófus, aki személyesen nem tudott ott lenni a tüntetésen, a beszédét Magyari Anna, az AVM aktivistája olvasta fel.