Kossuth tér •

„Ország vigyázz! Tisztelettel jelentem, hogy 144 ezer fő a tanárok létszáma, vagyis 12 ezer hiányzik”

– kezdték felszólalásukat a diákok képviselői, Tünde, Sára, Józsi és Kincső.

Tünde elmondta, „nem mazochista, mégis tanár szeretne lenni”. Végzős gimnazistaként tizenkét éve tanul a magyar oktatási rendszerben. A felszólalásában kifejtette, hogy tanulmányai során kitűnő tanárai voltak, akik végigkísérték a közoktatásban töltött idejét, és megszerettettek vele olyan tárgyakat is, amiket nem szeretett, vagy amelyek iránt nem érdeklődött. Kiemelte az elhivatott tanárok különösen fontos szerepét az oktatásban, ami miatt tanárrá szeretne válni.

Ennek ellenére borzasztó helyzetben vannak a tanárok, és nyomasztó érzés látni hogy példaképeinek ilyen keserű a helyzete.

„Azért vagyunk itt, hogy a tanároknak ne kelljen katedra ahhoz, hogy a kormány felnézzen rájuk, elismerje a munkájukat és honorálja őket.”

Hogy ne eszközként, hanem partnerként kezeljék őket – fejtette ki a leendő tanár.

Sára elmondta, „emberből vagyunk és nem vagyunk tökéletesek.”

A diák a saját történetén keresztül érzékeltette, hogy az ember mentális problémáin lehet segíteni, de ehhez az kell, hogy valaki meghallja az ember segélykiáltásait.

Mint mondta, neki szerencséje volt, mert meghallották a tanárai és segítettek, amiért nagyon hálás nekik – de nincs minden tanárnak erre energiája, mert száz gyereket tanítanak és nem tudnak mindenkire odafigyelni.

Súlyos problémaként említette, hogy hetente 50-60 órát dolgoznak a tanárok, ezért nem tudhatják mindenkin észrevenni, ha mentális problémával küzdenek. Ezért szerinte támogatni kell a tanárokat, meg kell adni nekik a megbecsülést, hogy teljes odaadással és gondoskodással tudják tanítani a diákokat.

Józsi a jövő miatt jött ki, ezért tartja fontosnak az ügyet. Mint mondta, tanárok nélkül néhány év múlva nem lesz, aki elvégezzen egy műtétet, nem lesznek rendőrök, tanárok, bankárok és más szakmák képviselői sem.

De véleménye szerint a legfontosabb, hogy nem lesz ott a családunk mellett még egy családunk.

Akikkel az életünk negyedét, harmadát eltöltjük, és akik kiállnak a diákok mellett és foglalkoznak velük sokszor munkaidejükön és feladataikon felül, elhivatottságból.

Kifejtette, hogy ami másoknak szabadidő, nekik felkészülés a másnapi órákra. Ennek ellenére az osztályfőnöke mindig mellette, mellettük állt, ezért a mindennapok hőseinek nevezte a tanárokat – akik, mint ismét felhívta rá a figyelmet, rengeteget dolgoznak nevetséges fizetésért.

Végül feltette a kérdést, hogy miközben

„Isten már a hetedik napon megpihent, hát ők mikor tehetik?”

Kincső diákönkormányzati képviselőként a budapesti diákok szócsöve a diáktanácsban, ő az egyike azoknak, akiket meghallgattak az EMMI-ben. Erre négy éve vár.

Kifejtette, hogy büszkék tanáraikra, akik jobb életért, méltó fizetésért, egymásért küzdenek.

Elmondta, hogy mindenki megérdemli, hogy diplomás tanárként meg tudjon élni, és ehhez nem elég a tíz százalékos béremelés. Reméli, hogy egyszer olyan országban fogunk élni, ahol:

• Tünde megbecsült tanár lesz,
• ahol a Sárához hasonlók megkapják a figyelmet,
• és ahol Józsi tanárai megpihenhetnek.

„Ti vagytok a márciusi ifjak, akik kiállnak tanáraikért!”

– mondta hallgatóságának, majd kifejtette, azért lett képviselő mert változást akart, és mert nem akarta, hogy nélküle döntsenek róla, végül felszólította hallgatóságát hogy ők se hagyják.

„Semmit rólunk nélkülünk!” – skandálással viszonozta szavait a tömeg.