Idén önkormányzati választások lesznek, amiben a bulinegyed elég szúrós kérdésnek számít majd – és a csendrendeletért küzdő civil szervezet élén egy szesztilalmat szorgalmazó nő áll, miközben Erzsébetváros most próbál új arculatot adni a környéknek új szabályozással. Ebbe a vitába szállt bele Tibiatya azzal, hogy tapos egyet lefelé, az új TTT és a dzsentrfikáció miatt így is szorongatott undergroundba.
Minden évben február 9-én Budapest a nemzetközi újnáci/újfasiszta mozgalom gyülekezője lesz. Mivel érdemben senki nem tesz ellene semmit, sőt, még el is szégyellik, itt az ideje ezen változtatni.
Nem kell ide párt. Politikai ellenkultúra kell, amit viszont nem lehet centralizáltan szervezni – de hát a madarak is valahogy megszervezik magukat, vezérek nélkül.
Mit van mit tennünk?
Taktikusan kell gondolkodnunk, különben elsodornak minket az események.
A posztkádári kisember, aki a rasszistákra szavaz, nem pedig a haladásra jó mítosz: de miért és hogy szivatnak vele százmilliókat? Kivel szemben is kell „versenyképesnek” lennünk, és miért? Szubjektív beszámoló egy felszabadító konferenciáról.
Nemzetközi szinten a forradalmi anarchizmus visszatért a történelem színpadára – Magyarországon ebből viszont semmi sem látszik. Ahhoz, hogy megértsük miért, meg kell keresnünk, hogy a hazai mozgalom miként töredezett szét, és ezt kell újra összeraknunk.
El fog válni, hogy ki áll bele egy újabb parlamentáris hülyeségbe, és kik azok, akik nem. Mi, akik az utóbbi táborba tartozunk, és volt annyi szerencsénk, hogy „kiolvassuk az elméletet” viszont új kihívással kell szembenézzünk: a lényeg megőrzéséhez a formán kell változtatnunk.
Nem arról kell vitatkoznunk, hogy jó-e nekünk a kapitalizmus vagy a kommunizmus, hanem arról, hogy a kapitalizmusnak kellenek-e emberek.