A techcégek felemelkedésével adta magát a kérdés, hogy demokratizálható-e a gazdaság a szövetkezeti tulajdonú technológia segítségével. Most körképben mutatjuk be, hogy hol tart a gyakorlatban ez a gondolat.
A koronavírus egy rendkívüli esemény, egy olyan katasztrófa, ami a világ legbiztosabb kockázatkezelő rendszereit is próbára teszi, de ami Magyarországon történik, az még ebben is egyedi: itt ugyanis a kockázatkezelő rendszer maga a katasztrófa.
Azzal, hogy a média nem ad hírt a szélsőjobb szervezkedéséről, valójában az ellene való társadalmi reakciót is ellehetetleníti – ami Budapest ostromának 75. évfordulója kapcsán szégyen.
Miért van az, hogy a hashtag-mozgalmak elindulhattak egy-egy tweetből és megtöltötték az utcát (vagy adott esetben megdöntötték a rezsimet), addig nálunk rendszeresen előfordult, hogy egy utcát megtöltő tömeg felé a végső kérése az volt valakinek, hogy kövess minket Facebookon?
Mielőtt megpróbálnánk másodjára ugyanabba a folyóba lépni, szögezzük le, hogy anarchistákból nem lesz bolsevik párt.
Ha fel akarjuk fogni az elmúlt tíz évet, akkor kijelenthetjük, hogy pár techcég véghezvitte az internet digitális bekerítését, amiben mi lettünk az ingyenmunkát végző digitális jobbágyok – az új digitális feudalizmusban pedig a valóságérzékelésünk egy középkori, babonás falu szintjére esett vissza.
A kurdoknak nem csak akkor van ránk szüksége, amikor Erdogánt kell elküldeni a fenébe.
Egy nemrég megjelent kutatás szerint a vállalatok kifejezetten hajtanak azokra az egyénekre, akik magukban bizonytalanok, és a megfelelési kényszer miatt képesek többszörös túlmunkát vállalni a cég számára – ezért is lesz lassan népbetegség a kiégés.
A bulinegyed sorsa zárt ajtók mögött, két vendéglátós- és egy lakossági képviselővel fog eldőlni, hiába volt a záróra a kampány fő témája.
Megjelent újra az utcákon a szervezett szélsőjobb, ezért fel kell és lehet tenni a kérdést: hol van, és miért nincs magyar antifasizmus?