Huzián Kristóf Böröcz József jelentős visszhangra talált esszéjének második részére reagál. Miután pár hete a kapitalizmus és (állam)szocializmus böröczi elképzeléseit vonta bírálat alá, ezúttal metodológiai problémákra mutat rá, valamint hangsúlyozza, hogy főként belső okok játszottak szerepet a közép-kelet-európai szocializmusok bukásában, a szocializmustól távol került Kína pedig nem lehet iránymutató a számunkra.

Cikke második részében Böröcz több nagyobb metodológiai hibát is elkövet, ezek közül talán a legsúlyosabb az, ahogyan a statisztikai adatokat kezeli. Egyik részről az egész érvelését a statisztikai adatokra építi fel, viszont csak nagyon absztrakt aggregált adatokat alkalmaz, amikből gyakorlatilag semmi sem derül ki, és ezeket is rosszul alkalmazza. Ha valaki elég sokat olvas statisztikai adatokat és néz grafikonokat, akkor hamar szembetűnik neki, hogy bár a szövegben és az ábrák címeiben egyszerűen GDP-ről beszél, az adatok két típusa szerepel: egy részük nominális értéket, azaz névleges, könyv szerinti értéket mutat; a másik részük pedig vásárlóerő-paritást, azaz hogy az adott valutából mennyi terméket és szolgáltatást lehet vásárolni.

A két adat között nem elhanyagolható a különbség. A vásárlóerő-paritás kiszámításánál a  referenciaérték az USA GDP-je, ami ~30 billió dollár, így a nominális és a vásárlóerő-paritású GDP érték náluk megegyezik. Nominális módszerrel Kínáé ~19 billió, Oroszországé ~2 billió dollár, ezzel szemben vásárlóerő-paritáson ezek az értékek már ~40 és ~7 billió. Vásárlóerő-paritáson (melyet Böröcz Kína súlyát mutatva használt) tehát Kína gazdasági súlya 19,4 százalék szemben az USA 14,6 százalékával, míg Oroszország 3,4 százalékkal van lemaradva mögöttük. Ezzel szemben nominális GDP-vel számolva (melyet Böröcz a kelet-európai országok leszakadásához használt) Kína súlya már csak 16,7 százalék, messze lemaradva az USA 26,3 százalékától, míg Oroszország csak a szánalmas 1,8 százalékkal kullog mögöttük. Így egységes referenciapont nélkül teljesen manipulatív módon túlértékeli Kína felemelkedését és a KGST zuhanását.

A másik probléma, hogy alapvetően a világgazdasághoz viszonyított méret alapján értékeli egy ország sikerességét. A 20. század folyamán Kelet-Európa lakossága csak lassan nőtt, majd körülbelül 1980 óta mindenhol beállt a stagnálás. Ezzel szemben Kína lakossága megduplázódott 1960 és 2020 között, a világ lakosságának ugyanehhez pedig nagyjából negyven évre volt szüksége. Más szavakkal: ahhoz hogy a volt KGST egyáltalán megtartsa az 1980-as súlyát, meg kellett volna dupláznia a GDP-növekedését a világátlaghoz képest. Ez a számadat semmiféleképpen sem használható arra, hogy értékeljük a rendszer sikerességét, akár a kapitalista országok viszonyításában, akár a helyi életszínvonal értékelésében.

Végezetül pedig egy homogén „Nyugatról” és „Keletről” beszél, ami egyrészt távol esik a valóságtól, másrészt teljes figyelmen kívül hagyja Latin-Amerikát – mely csoport a KGST igazi vetélytársa volt a világpiacon –, illetve Afrikát és Dél- és Délkelet-Ázsiát, melyek hasonló viszontagságokon estek át ebben az időszakban, mint Kelet-Európa.

Ahogy cikkem első részében kifejtettem, a 20. század folyamán több ország is bevezetett államvezérelt fejlesztő gazdaságokat,

a KGST ebben egyáltalán nem volt egyedi, még a kapitalizmus meghaladásának ígéretében sem.

Ezeknek a gazdaságoknak a megkülönböztetésére különböző elméleteket vezettek be, mint például a „racionális vagy ideológiai tervezés” (Hirschman), a „fejlesztői diktatúrák” (Gregor), a „demokratikus vagy autokratikus korporatizmus” (Katzenstein), vagy a „gazdasági bürokrácia kapacitásának és beágyazottságának értékelése” (Evans), majd végül egy sor kategorizálás az „állam által átitatott gazdasági rendszerekre” (Nölke és mások).^[1] Nem volt éles határ a két blokk között, a különbségek jókora részének pedig több köze volt a helyi gazdasági fejlettséghez, a helyi viszonyokhoz, az egyedi politikai huzavonákhoz és a puszta véletlenhez, mint az intézményes berendezkedéshez, melyeket muszáj szétválasztanunk és nem elég rájuk akasztanunk egy jelzőt, amit majd csak a jó-rossz szavak szinonimájaként használunk.

Az SZU és a KGST bukása

A keleti blokk gazdasági rendszerét ért kritikák többsége ideológiailag motivált és köszönőviszonyban sincs a valósággal, azonban a rendszert  rengeteg strukturális probléma sújtotta, melyek megoldása nem egyszerűen a fejlődés, hanem a túlélés előfeltétele volt. Ezek között talán a legfőbb probléma, hogy a politikai és a gazdasági szférák közötti falak lebontása és a teljes gazdaság egyetlen kézben tartása^[2] permanens kínálati piacot eredményezett. Hétköznapi nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy mind a fogyasztói, mind a termelői árakat úgy szabták meg, hogy mindig pici hiány mutatkozzon, és így a termelők mindent el tudjanak adni.^[3] Ez a jelenség nem a szocialista gazdaság velejárója volt, hanem a termelők mindenkori ideális állapota és célja, függetlenül attól, hogy ezek a termelők egy középkori város céhmesterei, egy kapitalista kartell vagy egy szocialista iparminisztérium.

A politikai és gazdasági szférák fúziójának egy másik problémája volt, hogy a munkavállalók egyben az állampolgárok is voltak, ami így ellentmondásos feladatokat jelentett a hatalom számára. Az ellentmondást végül úgy oldották fel, hogy minden munkaképes állampolgárnak adtak valamilyen munkát, a munkaerőpiac helyettesítését pedig üzemen belüli és üzemek közti átjelentkezésekkel oldották meg. Közgazdasági szempontból ez azt jelentette, hogy a gazdasági tervezők nézőpontjából a munkaerő szinte ingyenes erőforrásként jelent meg, az ebből fakadó

munkaerő-pazarlás miatt pedig egyszerre vált állandóvá mind a krónikus munkaerőhiány, mind a kapunbelüli munkanélküliség.

A harmadik ebből eredő probléma, hogy bár elméletben létezett egyfajta szocialista tőkepiac, a gyakorlatban mind a befektetések finanszírozása, mint a termelési eszközök elosztása politikai döntések eredménye volt az aktuális politikai szükségletek kielégítésére. Emiatt a munkához hasonlóan a tőke is szinte ingyenes erőforrásként jelent meg a vállalatok számára, amit a folyamatos hiány ellenére elpazaroltak. Mivel a termék-, tőke- és munkapiacokon fiktív, politikailag eldöntött árak és mennyiségek jelentek meg, így a racionális gazdasági tervezés borzalmasan nehézzé vált, a külkereskedelem jövedelmezőségének értékelése pedig lehetetlenné.^[4]

A belső problémák másik nagy forrása nemes egyszerűséggel a diktatúra volt. Függetlenül attól, hogy szerintünk épp melyik rendszer a legstabilabb, és melyik hozhatja el a legnagyobb emberi boldogságot, egy diktatórikus államban a bürokratikus kiválasztás alapvetően a lojalitás alapján történik.^[5] Ez egyik oldalról ritualizmushoz és a már meglévő szabályok betű szerinti betart(at)ásához vezet^[6], másrészről pedig a vezetők olyan embereket fognak maguk mellé emelni, akik egyszerűen túl inkompetensek ahhoz, hogy veszélyt jelenthessenek a hatalmukra; míg aki kompetens, és látja, hogy mi történik, vagy elmenekül ebből a helyzetből (akár szó szerinti, akár átvitt értelemben), vagy mélységes cinizmusba süllyed.^[7] Egy ilyen rendszer nem tudja megújítani önmagát, és idővel nem hogy képtelenné válik még saját maga fenntartására is, de nem is lesz rá hajlandó – és szóba sem jöhet, hogy hogyan teremti elő a fejlődéshez szükséges technikai és intézményes innovációkat.

Természetesen mindezek külső problémákkal is párosultak, és bár egyesek vitatják, de ezek a külső problémák hozták létre magát a rendszert is, ami kitermelte a fentebbi ellentmondásokat. Egyik oldalról Kelet-Közép-Európa országai váltak a KGST legfejlettebb államaivá, és így a technológiailag fejlettebb iparaikat úgy kellett módosítaniuk, hogy egy sokkal fejletlenebb, ámbár nagyságrenddel nagyobb gazdaság beszállítói legyenek. Ez mennyiségileg eleinte lenyűgöző, minőségileg azonban teljesen groteszk fejlődést eredményezett. Másik irányból azonban pont az ellenkező helyzet állt fenn, ugyanis Európa egészét tekintve ezek a KGST-tagállamok voltak a legfejletlenebbek, és továbbra is technológia- és tőkeimportra szorultak nyugatról. A Nyugat azonban szinte teljes technológiai embargó alá vonta őket, miközben maguknak kellett technológia- és tőkeexportőrré válniuk. Kivételként szokták felhozni az NDK-t, azonban a közhiedelemmel ellentétben Nyugat- és Kelet-Németország fejlettségbeli különbsége már a késő középkor óta fennállt,^[8] nem a szocialista időszak hozta létre – nem csoda tehát, hogy a Német Egyesülés 35 éve alatt ez a különbség szinte egyáltalán nem csökkent. Csak hab a tortán, hogy a hidegháború teljes második felét az olajválság határozta meg, ami elsősorban a közepesen fejlett államokat sújtotta (Kelet-Európa és Latin-Amerika). Nem mellesleg Kína ekkoriban még olajexportőr volt, így az olajválságból pozitívan jött ki.

Így tehát teljesen értelmetlen arra mutogatni, hogy „ezalatt az idő alatt a KGST átlagos egy főre jutó GDP-je a világátlag 110%-ra nőtt, majd 100%-ra csökkent”, mivel ez semmit sem mond el sem a KGST, sem a világ korabeli állásáról. Ha csak erre az egy számra tekintünk, akkor természetesen a helyzet nem volt kritikus, hiszen a hasonló helyzetben lévő Latin-Amerika sokkal rosszabbul járt. Azonban ha a gazdaság szerkezetét vizsgáljuk meg, akkor azt vesszük észre, hogy ha a korábbi trendek folytatódnak, akkor a rendszer egyre jobban szétesik, és így egy későbbi nyitás esetén még nagyobb lett volna a zuhanás.

Privatizáció és az EU

Böröcz összekeveri a gazdaságpolitikát és a politikai kommunikációt: a szociális piacgazdaságot, amely lényegében a szociáldemokrácia német modellje (alias Rheinischer Kapitalismus), csak üres szlogennek tekinti, míg a „kommunista béklyók feloldása utáni automatikus felzárkózást a fejlett nyugathoz” tekinti gazdaságpolitika célnak, miközben ez az aktuális magyar ellenzék örökös szlogenje.

A szociális piacgazdaság nem a nyugati jóléti államok identitása, ahogy a szociáldemokrácia sem a jóléti állam szinonimája (sőt, többnyire egy ország a kettőből csak az egyik), így bevezetése esetében is teljesen értelmetlen arról beszélni, hogy az országnak van-e kapacitása bevezetni a mai nyugatnémet ellátórendszert – ez a világháború utáni Németországnak sem volt meg. A végletekig leegyszerűsítve a német modell a háromoldalú korporatizmus [tripartisme] egyik formája. Mind az állami, mind a vállalati döntéseket a munkaadók (iparszövetségek, kartellek), a munkavállalók (szakszervezeti szövetségek) és az állam közösen hozza meg – és ez nem egy egyszerű értékrendet jelent, hanem ténylegesen kodifikált intézményrendszert. A rendszerváltás után több volt KGST állam is megpróbálta bevezetni ezt a rendszert, köztük Magyarország is,^[9] ehhez tartozott például közvetlenül az Országos Érdekegyeztető Tanács létrehozása és közvetetten a Munkástanácsok Országos Szövetsége létrejötte, azonban végül a régióban kizárólag a szlovén próbálkozás tekinthető úgy-ahogy sikeresnek.^[10]

A probléma a gyökere abban rejlik, hogy mire a kelet-európai országok szép lassan megpróbálták bevezetni a rendszert, addigra az már halott volt.

A 70-es és 80-as évek folyamán kibontakozó globalizációban a teljes világgazdaság maroknyi nemzetközi vállalatban egyesült, melyek tulajdonosi köre a milliónyi mikrotulajdonoson kívül pár tucat befektetési bankból és pénzügyi alapból áll – nem lehet helyi iparpolitikáról egyeztetni egy tengerentúli bankkal. Ezenfelül a 20. század utolsó harmadában az automatizáció, robotizáció és digitalizáció folyományaként fokozatosan megszűntek a klasszikus nagy ipari üzemek, elindult a dezindusztrializáció, és a megmaradó üzemek is kisebb egységekkel rendelkeztek, így szinte teljesen megszűntek az ezeken alapuló nagy ipari szakszervezeti szövetségek is. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a termelési láncok egyes részei ma már mind másik országokban vannak, ami nagyon megnehezít bármiféle koordinációt. Így a kontinentális, korporatista, politikai koordináción alapuló gazdasági modell mára nagyban eltolódott az angolszász, piaci koordináción alapuló modell felé. A helyzetet nálunk tovább rontotta a privatizáció sajátos magyar módszere, melynek lényege abból állt, hogy az összes nagyvállalatot külföldi befektetőknek adták el, többnyire fejlesztéseket garantáló szerződések nélkül, és az ezt megelőző pár évben teljesen szétrabolták és leépítették őket.^[11]

Ami azonban tényleg identitásképző és legitimitásépítő kommunikáció, az a Nyugathoz való felzárkózás. Viszont rendszerint nem tisztázott, hogy ez egyáltalán mit is jelent, sem az ezt propagáló politikusok, sem Böröcz által. Egy főre jutó GDP? Jövedelem? Fogyasztás? Munkatermelékenység? Hazai vállalatok termelékenysége? Picit mindegyik, de igazság szerint mindenki egy elvont kívánságteljesítésként tekint a Nyugatra, ami közelebb áll a millenarizmushoz, mint bármiféle gazdaságpolitikához.

De bármit is értünk a felzárkózás alatt, az EU mindegyik szempontból jobb helyzetben van, mint a KGST, nemes egyszerűséggel azért, mert a KGST gyakorlatilag csak egy papíron létezett liga volt a nemzetközi piacról kizárt országok számára.

A tényleges kereskedelmi megegyezések továbbra is a KGST-től független, bilaterális szerződések eredménye volt, míg a fentebb említett politikai-gazdasági központosítás miatt az egyes vállalatok meg sem jelentek a nemzetközi piacon (kivéve természetesen a dedikált kereskedelmi monopóliumok), így a rengeteg intézmény, mely a magatartásukat volt hivatott szabályozni, egyszerűen nem csinált semmit. Amikor nyugaton az Európai Közösség(ek) már a közös pénzügyi rendszert és az európai valutaegységet hozták létre, addig még a KGST országain belül sem jött létre egy egységes valutarendszer. A különböző gazdasági szektorok és trösztök a különböző országokkal különböző átváltási rátákat használtak a külkereskedelemben – ilyen körülmények között teljesen értelmetlen volt a transzferábilis rubelre alapozva elmélyíteni a nem létező gazdasági kapcsolatokat.

Egyetlen aspektusban volt valamiféle előnye a KGST-nek, ez pedig a Szovjetunió – ez a tény azonban független volt magától a KGST-től. A szovjetek egyszerűen akkora brutális túlerővel rendelkeztek mindenki mással szemben, hogy a saját akaratukat végigverve képesek voltak rövid idő alatt az egész blokkot mobilizálni, amennyiben szükség volt erre. Az EU a mai napig képtelen akár az alapelvekben és rövid távú célokban is megegyezni, hát még hogy egy közös iparpolitikát hozzon létre, amivel versenyre kelhetne Kínával és az USA-val.

Kína pozíciója

Böröcz arra próbál rámutatni, hogy nem az a lenyűgöző, hogy Kína mekkora szeletet vágott most ki magának a világgazdaságból, mely még így is jóval alulmarad az 1820-asnak (bár azért, mert Kína ma a világ lakosságának kisebb részét adja, egyébként körülbelül azon a szinten van most a világ többi részéhez képest, mint 1820-ban), hanem, hogy milyen rövid idő alatt milyen magasra jutott.  Ez azonban egyáltalán nem igaz, kvalitatív szempontból egy szegény ország emelkedik fel a középjövedelmű szintre (Kína továbbra is valahol Bosznia és Szerbia között helyezkedik el az egy főre jutó GDP terén). Erre rengeteg példa van az elmúlt 200 évből, kezdve a századfordulós Olaszországgal, a polgárháború utáni Spanyolországgal, a Szovjetunió első ~40 évével, vagy azzal a Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal és Szingapúrral, amelyeket Kína lemásolt. Az ok, ami miatt lenyűgözőnek tűnik ez a változás, hogy az idő előrehaladtával a szegény országoknak egyre nagyobb fejlődési pályát kell bejárniuk, hogy elérjék a középjövedelmi szintet, de magát ezt a pályát már rengetegen bejárták, és remélhetőleg még fogják is.

A másik „lenyűgöző tény”, miszerint ezt egy „szolidan államszocialista társadalom” tenné, már sajnos egyáltalán nem a valóság talaján áll. Bár a gazdaság – főleg az ipar és a bankrendszer – többsége állami tulajdonban van és a gazdasági döntéshozást közvetetten a kvázi-állampárt monopolizálta, ezek teljesen felszínes jellegzetességek, melyeknek nem sok köze van magához a szocializmushoz – emellett pedig rengeteg országra rá lehet húzni az elmúlt 200 évből. Azonban annak fényében, hogy mekkora hatalmas egyenlőtlenség alakult ki az országban, hogy mely szektorokban hogyan oszlik meg az állami és a magántulajdon aránya, és hogy az állami „adminisztratív iránymutatást” közvetve azok végzik, akik a magánvállalatok döntéshozását is, a rendszer már inkább hajaz Mussolini Olaszországára vagy Franco Spanyolországára, mint bármire a KGST-ben.^[12] Manapság a „kínai szocializmus” ugyanúgy retorikai elemmé vált, mint a korábban említett „keresztény-konzervatív szociális piacgazdaság”, ami 35 éve mindig 10 év múlva elhozza majd nekünk Ausztria életszínvonalát, és Mariahilferstraßét csinál az Andrássyból.

Végszó

Bármennyire is rossz példát mutat, Kína rendszere egy reális és működő alternatíva, amely képes hosszú ideig stabil fejlődést biztosítani, és legalábbis valamilyen szinten megingatja és megijeszti a fennálló hatalom képviselőit. A Nyugat hasonlóképpen egy működő példát mutat a magas életszínvonalra és valamiféle személyi szabadságra, ami a jelenlegi világban kiemelkedőnek számít.

Az egykori keleti blokk államszocializmusa azonban nem ilyen volt. Bár az első évtizedekben egy reális alternatívát mutatott, ami világszerte felszabadító mozgalmakat inspirált, létezése vége felé már egy életképtelen rendszerré vált, ami képtelen volt akár jólétet, akár szabadságot biztosítani népeinek, saját kultúrája semmilyen súllyal sem rendelkezett már a saját határain belül sem, gazdasága pedig már csak a korábban felhalmozott tőke kannibalizálásával maradt működőképes.

Az egyik fő oka annak, hogy a jelenlegi baloldal inkább csak reagál a jelenlegi eseményekre és ellenez rossz dolgokat, az, hogy egyszerűen nincsen alternatíva, amit felmutathatna egy jobb világ képeként. Akik ezt mégis megteszik, azok rendszerint Böröczhöz hasonlóan Kínára vagy a Szovjetunióra mutogatnak, és ezzel többet tesznek a mozgalom hiteltelenítéséért, mint építéséért (némelyek pedig valami ideális anarcho-kommunista utópiáról beszélnek, amivel automatikusan teljesen komolyan vehetetlenné válnak).

Egyértelműen szükség van egy pozitív világképre, ez azonban nem a kínai.