Novemberben megrázta a közvéleményt a Magyar Képzőművészeti Egyetem kollégiumában bő három éve elkövetett nemi erőszak – és nemkevésbé az, ahogy a hatóságok kezelték az ügyet. Az elkövetőt nem szankcionálta az egyetem, az áldozatot pedig cserbenhagyta – akárcsak a hatóságok, és végül a bíróság is. Spronz Júliával a Patriarchátust Ellenzők Társasága (PATENT) jogászával beszélgettünk.

Nem bűnös – mondta ki novemberben a bíróság első fokon a férfiról, aki 2022 augusztusában megerőszakolta hallgatótársát, R.-t a Magyar Képzőművészeti Egyetem kollégiumában. Az áldozat az eset után már másnap feljelentést tett – volna – a rendőrségen, ahol először nem vették komolyan az ügyet, sőt, először a kórházban sem akartak látleletet venni, ami így csak rákövetkező nap sikerült. Végül az eljárás megindításától kezdve a nyomozás és a bírósági eljárás összesen bő három évet vett igénybe, mielőtt megszületett a felmentő ítélet – úgy tűnik a bíróságnak nem volt elegendő az áldozat tiltakozása, az orvosi látlelet vagy a tárgyi bizonyítékok. 

Az áldozat az egyetem felé is jelezte, hogy megerőszakolták, mégsem érte intézményi retorzió az elkövetőt, aki azóta le is diplomázott – még Erasmus programban is részt vett. Az áldozatnak kellett kiköltöznie a kollégiumból, sőt, neki kellett egyéni tanrendet kérnie, hogy a lehetőségekhez mérten minél inkább elkerülje a kontaktust az elkövetővel.

Vagyis mind az állam, mind az intézmény az erőszaktevőt védte az áldozattal szemben.

Az ítélet novemberi napvilágra kerülése után tiltakozási hullám tört ki, több egyetem előtt is kisebb tüntetéseket szerveztek hallgatók. Csak olaj volt a tűzre, hogy az első, MKE előtt tartott tiltakozással párhuzamosan az egyetem vezetése az etikai kódexre hivatkozva minden felelősséget hárított – ez alapján ugyanis amennyiben hatósági eljárás folyik valaki ellen, az egyetemnek nincs felelőssége.

Mit sem ér a büntetőeljárás ha hibás a törvény

Spronz Júlia lapunknak elmondta, Magyarországon a BTK szabályozza ugyan a nemi erőszak, valamint – sajátos módon külön tényállásként – a kényszerítés elleni fellépést, a jogszabályok lehetőséget adnak a visszaélésre és beléjük van kódolva az intézményi árulás, vagyis amikor az arra hivatott intézmények az áldozat helyett a bántalmazót védik – amint jelen esetben is láthattuk. A PATENT épp emiatt alkotott már 2012-ben, az új BTK kodifikálásakor módosító javaslatot, hogy „a nők valóságához jobban igazodjék, illetve a nemzetközi emberi jogi egyezmények megoldási javaslatait, a külföldi jó gyakorlatot beültessék a magyar jogrendszerbe”, mondta el Spronz. Ebben az is szerepelt, hogy a beleegyezés hiánya is erőszakot jelent, azonban a javaslat azóta is csak javaslat maradt.

Hovatovább, a BTK megközelítése „elavult, még mindig a nemi erkölcsöt védi”, tehát célja a társadalmi normák betartatása. Ehelyett a PATENT azt szeretné elérni, hogy a törvény a nők önrendelkezésére fókuszáljon, aminek egészen más az üzenete. Ezzel szemben „maradt a nemi erkölcs, biztos, ami biztos, de [az új BTK-ban] még hozzácsapták a nemi élet szabadságát is, mint védendő jogtárgyat.”

Önmagában a beleegyezés hiánya azonban továbbra sem bűncselekmény, akármennyire is azt diktálná a józan ész, hogy aki valamibe nem egyezik bele, különösen ha szexuális aktusról beszélünk, annak az akarata ellen cselekednek. 

Az, hogy a BTK szexuális bűncselekményeket taglaló szakaszában nem esik említés a beleegyezésről, azért különösen érdekes, mert a büntető törvénykönyv egyébként tucatnyi esetben kitér ennek fontosságára, például a terhességmegszakítás vagy orvosi beavatkozások terén, tehát a fogalom jogilag ismert és értelmezhető. Különösen szembetűnő ez az utóbb említett orvosi beavatkozásokkal összevetve, amelyek nem végezhetők el a páciens beleegyezése nélkül, ami azt jelenti, hogy az orvos a beteg beleegyezésével végezhet például várható élettartamot növelő sugárterápiát, szexuális erőszak esetében viszont a beleegyezés hiánya mellett más cselekményeknek is teljesülniük kell a tényállás megállapításához. Noha a kormány rendszerint arra hivatkozik, hogy a BTK-ban létezik a beleegyezés hiányának szankcionálása a szexuális kényszerítés tényállása esetén, ezt valójában nem a beleegyezés kinyilvánításának hiányának szankcionálására alkalmazzák, hanem nagy vonalakban a nem fizikai erőszakkal elkövetett kényszerítésre, és szövegszerűen sem a beleegyezés hiányára vonatkozik.

Spronz megjegyezte azt is, hogy az Európai Unióban szinte mindenhol szigorúbban szankcionálják a nemi erőszakot mint Magyarországon.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Socialists and Democrats Group (@socialistsanddemocrats) által megosztott bejegyzés

Külön kiemelte Franciaországot, ahol a komoly felháborodást keltett Pelicot-ügy nyomán jelentősen szigorítottak a vonatkozó törvényeken. Az új szabályozás szerint ugyanis nemcsak a beleegyezést követeli meg, de az általános gyakorlathoz képest a bizonyítási terhet is megfordítja, vagyis a büntetőeljárás során a nemi erőszak eseteknél nem az áldozatnak kell bizonyítania, hogy nem egyezett bele, hanem az elkövetőnek a kötelezettsége az, hogy bebizonyítsa, hogy a sértett beleegyezett az aktusba.

Magyarországon ettől nagyon távol állunk, és ha bármennyire is, legfeljebb tyúklépésben közeledünk. Miután Vitályos Eszter kormányszóvivőt, a „Nők a bántalmazás ellen digitális polgári kör” egyik alapítóját a kormányinfón kérdezték arról, beemelik-e a beleegyezés fogalmát a vonatkozó jogszabályokba, bárminemű konkrétum nélkül azt válaszolta, hogy a kormány több területen is kapcsolatot tart az Igazságügyi Minisztériummal és civil szervezetekkel, és készül olyan javaslat, amely „hamarosan társadalmi egyeztetésre kerül”. Azt is megtudhattuk ugyanakkor, hogy a kormány továbbra sem tervezi a nők elleni erőszak ellen tető alá hozott isztambuli egyezmény ratifikálását.

De ha a kormány ilyen tohonya, mit tehetnek a rajta kívül álló szereplők? Mi a felelősségük, és mi lehet a mozgásterük?

Még ha a törvény cserben is hagy, az intézmények nem eszköztelenek a nők védelme terén

„A kívánatos valójában az, hogy az intézmények ne kössék a saját védelmi intézkedéseiket a büntetőeljáráshoz, és különösen annak az eredményéhez, [erre a rossz gyakorlatra világított rá] az MKE megoldása” – mondta nekünk Spronz Júlia. Az egyetem ugyanis épp arra hivatkozott, hogy etikai kódexük szerint nem kell olyan ügyet vizsgálniuk, amivel már foglalkoznak a hatóságok. Ennek érdekessége, hogy a kódexet 2017-ben, a megalkotásakor megküldték véleményezésre a PATENT-nek, és néhány kritikai észrevételt el is fogadtak – még ha a többségüket inkább nem. És valahogy a felelősséghárítást lehetővé tevő passzus is belekerült a dokumentumba. 

„Ez lényegében tehermentesíti az intézményt. Itt alapvetően amögé bújik az egyetem, hogy benne van az etikai kódexükben, hogy ha büntetőeljárás van, akkor hátra kell lépniük, és nem is csinálhatnak semmit, amíg az eljárás folyamatban van. Az az intézmény, amelyik kicsit is az áldozatok védelmét helyezi előtérbe az elkövetők védelmével szemben, ezt a két eljárást szétválasztja, nem pedig összeköti. Azt mondja, hogy »én nem az ártatlanság vélelmét tartom tiszteletben, hanem az áldozatot.« Tehát nem azt mondja, hogy amíg be nem bizonyosodik, hogy bűnös, addig ártatlannak tekintem, hanem pont fordítva: azt mondja, hogy amíg be nem bizonyosodik, hogy bűnös, én megteszek mindent annak érdekében, hogy a potenciális áldozatot védelemben részesítsem”.

A potenciális elkövetővel szemben Spronz szerint alkalmazni lehet „bármifajta szankciót, de hangsúlyoznám, hogy lehet súlyosabb szankció nélkül is a védelmi intézkedésekre helyezni a hangsúlyt. Tehát nem kell egy hallgatónak a hallgatói jogviszonyát megszüntetni ahhoz, hogy az eljárás folyamata alatt biztosítsák, hogy ennek a két embernek ne kelljen egy légtérben tartózkodnia. Például azonnali hatállyal el lehet távolítani abból a kollégiumból, ami a feltételezett helyszíne az erőszak elkövetésének. (…)

[H]a valakivel szemben bebizonyosodik az, hogy szexuális erőszakot követ el, akkor legyen az a minimum, hogy megszüntetik egyoldalúan a hallgatói jogviszonyát. De hogy még ösztöndíjat kapjon egy büntetőeljárásnak a folyománya alatt, azt egész felháborítónak tartom.”

Spronz hangsúlyozta ugyanakkor, hogy az áldozat védelme és az elkövető szankcionálása mellett az intézménynek nem feladata, hogy a hatóságokhoz hasonló jellegű nyomozati tevékenységet folytasson.

Jó példaként említette Szilágyi Liliána úszó korábbi ügyének kezelését. „Ott olyannyira nem számított a büntetőeljárás, hogy mivel elavult a bűncselekmény, még elvi szinten is ki volt zárva, hogy eredménye legyen egy büntetőeljárásnak, és bebizonyosodjanak azok a cselekmények, amiket a sportoló az apjával kapcsolatban állított. Mégis nagyon komoly szankciókat rendelt el az úszószövetség Szilágyi Zoltán ellen.” Az úszószövetség emellett a hasonló eseteket megelőzendő rendszerszintű változtatásokat is bejelentett.

Az úszószövetség eljárása jól példázza, hogy egy szervezetnek egyáltalán nem kell megvárnia a bíróság ítéletét, és nem az ártatlanság vélelme szellemében kell eljárnia – az etikai eljárás ugyanis nem büntetőeljárás. „Egy etikai eljárásban untig elég, ha valószínűsíthető, hogy történt valami a rendelkezésre álló adatok alapján. (…) Szerintem nem fair egy intézménnyel szemben, hogy [az igazságszolgáltatásra vonatkozó] feltételrendszert várják el ahhoz, hogy etikailag fel tudjon lépni valakivel szemben.” Tehát egy intézmény nem lehet egyszerre rendőrség, ügyészség és bíróság is, ellenben amennyiben saját hatáskörben intézkedik, nem is kell az előbbiekhez hasonló mélységű eljárást lefolytatnia – és nem is képes rá.

Az úszószövetség egyébként a PATENT-et is bevonta az etikai bizottságba, ami Spronz szerint feltétele, hogy jól működjön egy etikai bizottság. Annak, hogy az etikai eljárásnál ne legyen túlságosan domináns az intézmény szempontrendszere, elengedhetetlen feltétele, hogy külső szakmai szervezet vagy kívülről jövő szaktudás is jelen legyen folyamatban.

Erre az úszószövetségen kívül is vannak jó példák. Mint Spronz elmondta, kaptak megkeresést többféle intézménytől, többek között színháztól, de profitorientált vállalattól is. Noha az MKE etikai kódexének átdolgozásában való részvételre még nem kaptak hivatalos felkérést, informálisan megkeresték már őket hallgatók és oktatók is. 

Az pedig, hogy legyen egy megfelelő és az áldozatokat előtérbe helyező, az elkövetőket szankcionáló etikai kódex, elengedhetetlen az egyetemi polgárok vagy más intézmények dolgozóinak a biztonsága szempontjából. Mint Spronz elmondta, 

„a szigorú szankciók egyben prevenciós jellegűek is, mert abszolút van visszatartó ereje. Önmagában az, hogy reflektorfénybe kerültek a visszaélések, visszatartják a potenciális vagy már múltban is elkövetőket a jövőbeni elkövetéstől.

Tehát ha egy potenciális elkövetőnek attól kell tartania, hogy komolyan vehető szankciók lesznek, annak maximálisan van visszatartó ereje, és ezen szankciók egyik legjobb illusztrációja az, hogyha egy konkrét ügyben szigorú büntetés történik.”