Bő fél éve ismertem meg Zohran Mamdani nevét, amikoris egy a baloldali szubkultúrához tartozó félreeső brooklyni kocsmában találkoztam az akkor még esélytelennek tartott polgármesterjelölt plakátjával. A választást követő este mozdulni sem lehetett ugyanezen a helyen, és tíz óra körül fülsiketítő üdvrivalgás kerekedett, majd előkerült a bárpultból több tucat ingyen feles. Nagyot fordult ugyanis a történelem kereke: Demokratikus szocialista polgármestert választott a globális kapitalizmus fővárosa.

Mamdani hirtelen és hatalmas lendülettel vetette magát az amerikai közéletbe. Mire észbe kaphatott volna a helyenként Trumppal is kollaboráló és minden politikai víziót nélkülüző demokrata establishement, ő már kétszer is elverte az oligarchia által preferált volt kormányzót, Andrew Cuomo-t.

A kívülről jött karizmatikus jelölt esélyeit jelentősen javította, hogy a verseny kezdetén a korábbi magyar ellenzéki térfélhez hasonlóan tolongtak a már sokadszorra leszerepelt figurák.

A jelenleg is inkumbens polgármester, Eric Adams például nemrég még korrupciós vádak alatt állt és egyedül Trump feltehetőleg nem ingyen adott jóindulatának köszönheti, hogy egyenlőre nem fenyegeti a börtön kockázata. Nem meglepő módon, miután feltételezhetően felsőbb utasításra ejtették az Adams elleni korrupciós vádakat,  a polgármester valamiért fontosnak találta, hogy a korábbi gyakorlat, illetve a helyi választók akaratával szakítva együttműködjön az idegenrendészettel, és segítse Trumpot a papírok nélkül élő bevándorlók tömeges deportálásában. Az előválasztáson végig esélyesnek tartott demokrata jelölt, Andrew Cuomo korábban távozni kényszerült a kormányzói székből, miután több tucat nő vádolta meg szexuális zaklatással. Ilyen felhozatal mellett nem meglepő egy anti-establishment kihívó felemelkedése, de egy erősen progresszív helyi adókat ígérő balos jelötnek így is az árral szemben kellett úsznia. Az Amerikai választásokat ugyanis gyakran előre ledominálják a milliárdos donorok feneketlen zsebei.

Az elnökválasztás óta eltelt évben valódi erkölcsi és politikai mélyrepülés vette kezdetét az Amerikai Egyesült Államokban. Beiktatása óta Trump minden várakozást túlszárnyaló lendülettel esett neki szinte minden intézménynek, amelyek egy valamelyest demokratikus, vagy legalább minimálisan emberséges társadalom tartóoszlopait képzik. A sajtó egy része már a választás előtt kapitulál: a Washingon Post tulajdonosa például feltehetően már a választás előtt beárazta, hogy az újsága aprópénz ahhoz képest, amit egyéb érdekeltségei veszíthetnek egy illiberális elnökkel való konfrontáció esetén – így a korábban liberális újság hagyományaitól eltérően nem támogatott egy elnökjelőltet sem a szerkesztőség kollektív állásfoglalásban. (Ehhez hasonló gyávaságot, azt hiszem, Magyarországon is láttunk már.)

Trump ma folyamatos nyomás alá helyezi a független médiumokat, a felsőoktatás, beleértve magánegyetemeket, bizonyos ügyvédi irodák elleni személyes bosszúhadjáratára használja az államhatalmat, politikai okokból maszkos rohamosztagosokat küld diákokra, szövetségi bírák ellen uszít, semmibe vesz bírósági döntéseket, aláássa a jóléti állam még meglévő intézményeit, beleértve az a már eleve csekély intézményrendszert is, ami Amerikában a közegészségügy helyén van, belpolitikai célokra használja a hadsereget – és mindezt úgy, hogy alig több, mint fél év telt el a beiktatása óta.

Bár a liberális sajtó azzal riogat, hogy Trump az Orbáni minta alapján jár el, az amerikai elnök egyrészt azonnal nekilátott olyan lépéseknek, amikkel Orbán egy évtizedet várt (pl. a CEU elüldözése), másrészt, ha a hatalomkoncentráció mértékében nem is, de bizonyos represszív lépésekben Trump már most bőven túlszárnyalta magyar kollégáját. Bár az egykori tranzitzónákban uralkodó embertelen állapotok és a Magyar-Szerb határon dokumentált visszaélések kétségtelenül aggasztóak, ezek sehol nincsenek a Trump által El Salvadorba kiszervezett földi pokolhoz^[1] képest.

Úgy egy éve azon gondolkodtam, hogy vajon a bérletek mellet a vízumokat is ellenőrizni fogják-e a New York-i metrón. Pár hete maszkos férfiak lepték el Manhattan déli csücskét, és előállítottak pár tucat utcai árust, akikről azt sejtették, hogy nem rendelkeznek az országban tartózkodásra feljogosító okmányokkal. A nagy felfordulásban természetesen az előállítottak közé keveredett több Amerikai állampolgár is, köztük egy olyan is, aki történetesen New York-ban született, de gyanúba keverte a külseje.

Egy ilyen sötét időszakban különösen jó hír, ha felbukkan egy olyan politikai alternatíva, ami inkluzív és humánus választ kínál a fasisztoid trendek számára termékeny talajt biztosító válságegyüttesre. Ahogy a megválasztott polgármester fogalmazott győzelmi beszédében : „Ha van módszer, amellyel halálra lehet rémíteni egy despotát, az az, ha felszámoljuk azokat a viszonyokat, amelyek lehetővé tették számára a hatalomakkumulációt. Ez nem csak arról szól, hogy hogyan állíthatjuk meg Trumpot, hanem arról, hogy hogyan állítjuk majd meg a következőt.”^[2]

A megválasztott polgármester persze nem lesz egyhamar olyan helyzetben, hogy valóban felszámolja azokat a viszonyokat, amelyek a Trumpizmust kitermelték.

Ezzel feltehetően ő is tisztában van, még akkor is, ha kis híján Horkheimer intelmét parafrazeálta, miszerint aki nem hajlandó a kapitalizmusról beszélni, az jobban tenné, ha a fasizmussal kapcsolatban is csendben maradna.^[3]

New York természetesen továbbra sem lesz helyi utópia, sőt a városban különösen látványos válságtünetek, amelyek közé tartozik például a tömeges hajléktalanság, továbbra is komoly gondot fognak okozni. Ennek ellenére a város reménykeltő kísérleti terepévé válhat olyan helyi közpolitikai gyakorlatoknak, melyek a váságegyüttes által kitermelt társadalmi patológiákra nem bűnbakképzéssel és a legkiszolgáltatottabbak terrorizálásával reagálnak – hanem szociálpolitikával, újrelosztással és a piaci folyamatokba a többség érdekében történő beavatkozással. A pániküzemmódban lévő MAGA-térfél eközben megfosztaná állampolgárságától és kiutasítaná az országból azt a megválasztott polgármestert, akire a New York-i választók abszolút többsége leszavazott.

Mamdani győzelme új szakaszt nyitott az amerikai baloldal számára, és jelezte, hogy ez a térfél lassan végre kezd kikecmeregni abból az intellektuális és politikai zsákutcából, amit a különböző identitáspolitikák korábbi előtérbe törése jelentett számára. Mamdani helyesen teszi, hogy határozottan kiáll a Trumpizmus által célkeresztbe vett kisebbségek (pl transzneműek, papírokkal nem rendelkező bevándorlók) mellett, végtére is ő maga is egy rasszista propagandahadjárat kereszttüzébe került. Kampányának középpontjában ugyanakkor olyan, a városlakók elsöprő többségének hétköznapi életét érintő kérdésekre fókuszált, mint például a sztratoszférában lévő lakbérek és élelmiszerárak, a megfizethetetlen bölcsődei ellátás, valamit a csapnivaló minőségű és megbízhatatlan tömegközlekedés.

A kampány során, ha valakik mindenáron megosztó identitáspolitikai kérdésekről kívántak beszélni, azok éppen Mamdani ellenfelei voltak.

A megválasztott polgármester a viták során ezzel szemben feltűnő ügyességel terelte vissza a beszélgetést a lakbérek megfizethetetlenségére, még akkor is ha ellenlábasai mindenáron a nyugat-ázsiai politikáról akarták beszéltetni. Közpolitikai ígéretei között voltak többek között a jelenleg városi lakbérszabályozás alatt álló bérlakások lakbérének befagyasztása, a buszok felgyorsítása és ingyenessé tétele, helyi progresszív adók, a bölcsődei ellátás ingyenessé tétele, valamit több városi fenntartású szupermarket üzembe helyezése melyek megfizethető élelmiszerhez juttatják a városlakókat. Ezekben közös, hogy mind az egyre inkább elszálló megélhetési költségek mérséklését célozzák. Fontos előrelépést jelentett az is, hogy Mamdani úgy tudta maga mögött hagyni az angolszász baloldalon az utóbbi években teret nyert bolondériák egy részét, hogy közben nem haragította magára ezen szubkultúra keménymagját. Remélhetőleg ezt polgármesterként is folytatni fogja és talán képes rendezni a baloldal (és különösen az amerikai baloldal) egy régi adósságát: olyan álláspontot kialakítani a közbiztonság és a baloldal viszonyának kérdésében mely erkölcsileg védhető ugyan, de nem vezet választási öngyilkossághoz.

A George Floyd-gyilkosság utáni teljesen jogos felháborodás közepette nagy népszerűségre tettek szert az amerikai baloldalon olyan közbiztonsággal kapcsolatos elképzelések, amelyek erős erkölcsi meggyőződésből erednek ugyan, de rendszerszintű változások hiányában épp azokak árthatnak a legtöbbet, akiket segíteni hivatottak. Ilyenek voltak például a „számoljuk fel a rendőrséget” (abolish the police) illetve a „vonjuk el a forrásokat a rendőrségtől” (defund the police) típusú követelések. Ezekkel az volt a gond, hogy bár az erőszakszervek jogos kritikáján alapultak, nem vették figyelembe azt a körülményt, hogy a rendőrség felszámolása önmagában nem számolja fel azokat a társadalmi viszonyokat, amelyek a bűnözést kitermelik.

Miközben az elitbaloldal a rendőrség felszámolására szólít fel, a közbiztonsággal kapcsolatos problémáktól leginkább sújtott alacsony jövedelmű lakók rá vannak utalva, hogy kijöjjön valaki, ha jelentenek egy betörést. Még akkor is, ha ők is komoly problémának tartják a rendőrségen belül tagadhatatlanul jelen lévő strukturális rasszizmust. Ez a dinamika részben megmagyarázza, hogy az elnökválasztáson miért pártolt át a nem-fehér választók egy jelentékeny része a MAGA-táborhoz.

Mamdani, bár szociálisan érzékeny politikusként hangsúlyozta, hogy például egy akut pszichózisban lévő hajléktalan mellé elsősorban szociális munkás és pszichiáter kell, nem rendőr, elhatárolta magát a progresszív baloldal vadhajtásaitól beleértve saját a BLM-tüntetések közepette tett kijelentéseitől. Úgy tűnik, belátta, hogy bár a rendőrség reformja szükséges, valamiféle rendvédelemre mégis csak szükség van.

Ez az irányváltás mintául kell, hogy szolgáljon más baloldai mozgalmaknak is. Itt az ideje megtörni a jobboldal monopóliumát a közbiztonság tematizálásával kapcsolatban!

Elvégre ha nincs biztonság, akkor nem lehet se szabadság, se egyenlőség.

A mostani választásoknak persze nem csupán helyi jelentősége volt. Mamdani felemelkedése bizonyította, hogy minden korábbi tapasztalat ellenére képes a Trumpizmussal szemben álló tábor a politikai innovációra. Mozgalama pedig úgy tűnik, sikerrel vette át a MAGA-tábortól az anti-establishment kihívó szerepét. A New York-i polgármesterválasztással egy napon New Jersey ben és Virginiában is fontos választást tartottak, és mindkét versenyben nagyot nyertek a demokraták – bár itt centrista jelöltekkel. Kalifornia eközben népszavazáson erősítette meg, hogy a republikánus államok manipulatív választókörzet-átrajzolásira válaszul szintén átrajzolja saját választókörzeteit. Mindezek az eredmények nem sok jót jelentenek a republikánusoknak a jövő évre esedékes időközi választásokra. Amennyiben átbillen a kongresszus, könnyen lehet, hogy Trump „béna kacsaként” lesz kénytelen kitölteni mandátumának hátralevő részét. Mindeközben a MAGA-tábort komoly belső feszültségek gyötrik.^[4] Bár az Amerikai közállapotok továbbra is mély aggodalomra adnak okot, és valós a veszélye egy autoriter fordulatnak, a mostani fejlemények mégis afelé mutatnak, hogy a most zajló demokratikus hanyatlás még megállítható.

A demokrácia védelmének eddig komoly akadályát képezte, hogy teljesen kiüresített formájában egy olyan absztrakt konstrukciónak tűnt, amelynek léte vagy veszte nem sok vizet zavar a hétköznapi élet minőségének szempontjából. Ha a demokrácia ügye nem fonódik össze a hétköznapi élet kérdéseivel, nem meglepő, ha sokan csupán a nagyvárosi értelmiség erkölcsi okokból tartott hobbilovát látják benne. Iyen körülmények között azon kéne csodálkozni, ha nem tarolnák le a közéletet az autoriter demagógok. Különösen igaz ez Kelet- és Közép- Európában, ahol a demokrácia beköszöntte egyszerre érkezett meg a létbizonytalansággal, a munkanélküliséggel, valamint a kapitalizmus neoliberális vállfajára jellemző megannyi társadalmi patológiával. Térségünkben tehát a demokrácia sokak szemében nem csupán távoli absztrakciónak tűnt, de egyenesen a létbizonytalansággal és a gazdasági káosszal lett azonosítva.

Mamdani mozgalma és győzelme affelé mutat, hogy szükséges és lehetséges olyan politikai projektet alkotni, melyben a politikai demokrácia ügye és az emberhez méltó megélhetés ügye összefonódnak.

Ha valahogy egyáltalán lehetséges még feltartóztatni a világszerte hódító és huszadik századi elődjéhez egyre nyíltabban hasonuló posztfasiszta hullámot, akkor azt csak így. A letűnt munkásmozgalom is valami hasonlóra volt hivatott, nem véletlenül követelt emberséges munkakörülmények és emberhez méltó megélhetést biztosító fizetés mellett egyetemes választójogot.