Újabban néhány kritikusa azzal támadja a világhírű szlovén filozófust, hogy úgymond rendre „önmagát plagizálja”. És valóban, a Žižek munkásságát nyomon követő olvasó számára úgy tűnhet, hogy a legutóbb megjelent, A haladás ellen címet viselő esszégyűjteményére kiváltképpen érvényes ez a megállapítás. Én mégis úgy vélem, hogy igazságtalan és indokolatlan az effajta vádaskodás, és ezt az állításomat több érvvel is szeretném alátámasztani.

Először: hiba lenne megfeledkezni arról a tényről, hogy Žižek több mint ötven kötetet publikált az utóbbi fél évszázadban, amelyek között ezer oldalnál is terjedelmesebb munkák találhatók (pl. a Hegelről szóló monográfiája is ezek közé tartozik). Ilyenkor talán megbocsátható, hogy a szerző „újrahasznosítja” a korábban megszületett gondolatait. Másrészt: az olyan gigantikus életművel rendelkező gondolkodók esetében, mint például Hegel vagy Heidegger, ugyancsak gyakorta találkozhatunk „önismétléssel”. De az imént említett filozófusok esetében is rendszerint azzal a ténnyel kell szembesülnünk, hogy a megújult kontextusban mindig módosul a megismételt szöveg jelentése (például a korábbi írásokból még hiányzó asszociációk is felbukkannak), ami akár arra is ösztönözheti az olvasót, hogy újra elővegye és átlapozza a szerző előző írásait; és ez a „többletmunka” egyáltalán nem tekinthető öncélú időpazarlásnak. Ha elfogadhatónak tűnnek a „Žižek védelmében” felsorakoztatott érveim, akkor talán nem tűnik szentségtörésnek, hogy Žižek két olyan – az utóbbi tíz-tizenöt évben megjelent –, meglehetősen vaskos munkájának néhány provokatív tézisére hivatkozzam, amelyek megújított változatai újra feltűnnek A haladás ellen című könyvében is.

Az Élet az idők végén című, 2010-ben megjelent munkájában Žižek az egyre kaotikusabbá váló világunk megértéséhez egy meglelően eredeti fogalmi keret adaptálását javasolja, amelyet az ismert svájci pszichológusnőtől, Elisabeth Kübler-Rosstól kölcsönzött.^[1] A pszichológusnő öt szakaszra bontotta a halálos betegségükkel szembesülő embertársaink reakcióját. Az első stáció a tagadás („Ilyesmi nem történhet meg velem. Nyilván tévednek az orvosok.”) A második reakció a harag („Miért éppen velem történt meg ez? Mivel szolgáltam rá erre a büntetésre?”) A harmadik a piacosítás („Mennyi van még hátra? Hogyan tudnám a leghatékonyabban felhasználni a hátralévő időt?”) A negyedik a depresszió („Rövidesen meghalok. Mit érdekel engem ez az egész!”) Az ötödik az elfogadás („Itt az idő. Készülnöm kell a nagy útra.”)

Žižek úgy véli, a pszichológusnő diagnózisa minden további nélkül kiterjeszthető

az „agonizáló” kapitalizmusban megfigyelhető kollektív tudat működésére is,

ugyanis a traumatikus élmények feldolgozása ebben a transzindividuális univerzumban ugyanezt a „logikát” követi. Az apokalipszis felé tartó világunkban az első stációt a globális kapitalizmus túlkapásaiban érhetjük tetten, amely görcsösen tagadja a társadalmi megosztottságok és kirekesztések robbanásszerű növekedését. És ezt – a globális válságot lekicsinylő hozzáállást – jórészt a neoliberális ideológia vezényli. A második stáció az említett ideológia elleni fokozatosan növekvő haragban érhető tetten, amely leggyakrabban a vallási fundamentalizmus erőszakapológiájában nyilvánul meg. A harmadik szakasz a fősodor baloldal hamis alternatívái által ajánlott elvtelen alkudozás, amely lényegét tekintve nem más, mint a liberalizmussal kötött kompromisszumok végtelen sora. A negyedik a depresszió, azaz a szükségképpen bekövetkező ökológiai katasztrófák (illetve az ember genetikai átalakítása, poszthumán lénnyé való transzformálása) elkerülhetetlenségének passzív tudomásulvétele. És végül az ötödik stáció állapota következik el, amely ebben az esetben az apokaliptikus végkifejlet elfogadását jelenti.^[2] Ami Žižeket illeti, ő nem hajlandó elfogadni a teljes összeomlásba való kollektív beletörődés opcióját: sokkal inkább az összefogás és ellenállás fontosságát hirdeti. Ehhez pedig Pál apostol Efezusi levelét idézi, aki a következő szavakkal buzdítja ellenállásra a keresztényeket:

„Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szelleme ellen.” (Ef, VI. 12.)

Žižek másik fontos könyve A reménytelenség bátorsága 2017-ben jelent meg. A szlovén filozófus ebben a munkájában ugyancsak arra a kérdésre keresi a választ, hogy a pusztulás szélére jutott világunkban milyen esélyei lehetnek egy valóban baloldalinak nevezhető „túlélési stratégiának”.  Itt is abból indul ki, hogy fogadjuk el annak valószínűségét, hogy a kapitalista világrendszer olyan végzetes pályán halad, amely minden bizonnyal az emberiség pusztulásához vezet. De valahogy mégis össze kell szedni magunkat, és akkor is cselekednünk kell, ha csak minimális esély mutatkozik a sikerre.  Azt mondja, hogy az igazi bátorság lényege – röviden fogalmazva – azzal az abszurd szituációval való szembesülést jelenti, hogy „(…) az alagút végén felvillanó fénysugár valójában az ellenkező irányból közeledő mozdony fényszórója”.^[3] Vagyis, amikor már azt hisszük, hogy megúsztuk a katasztrófát, akkor kell a leginkább résen lennünk.

Lényegében ugyanez az „észjárás” ismétlődik meg Žižek A haladás ellen című munkájában is, amely voltaképpen a korábbi évtizedekben megjelent műveinek tömör összefoglalása.

Végső soron ez az esszégyűjtemény egyetlen központi kategória, nevezetesen a haladásfogalom köré szervezett „megameditáció”.

Köztudott, hogy az európai modernitással kezdődően a haladás vagy a fejlődés fogalmai ikonikus jelentéssel bírnak. Manapság szinte lehetetlen olyan ideológiai politikai, művészeti vagy akár teológiai eszmerendszert találni, amelyben döntően ne pozitív asszociációk társulnának ehhez a fogalomhoz. Valamiképpen mindenki a haladásban hisz, legfeljebb a különböző szellemtudományi és politikai irányzatok egymástól eltérő tartalommal töltik fel a fogalmat. A haladás szükségességéhez való ragaszkodás látszólag egyfajta stabilizáló erőként működik, ami azonban a valóságban legtöbbször ideológiai csellé „finomodik”. A szerző szisztematikusan szétszedi (dekonstruálja) ezeket a megkérdőjelezhetetlen érvényességűnek tekintett narratívákat, és rávilágít a mögöttük meghúzódó és jobbára ügyesen leplezett manipulatív szándékokra.

Žižek alaptézise a következő: a haladásideológia felettébb hajlamosnak mutatkozik arra, hogy a fejlődésért hozott szükségszerű áldozatokat minimalizálja vagy akár teljesen elrejtse. A könyv bevezetőjében Christopher Nolan A tökéletes trükk című filmjének egyik jelenetével demonstrálja a „haladáshipnózis” bizarr trükkjét. A film elején hirtelen eltűnik egy kismadár, azt követően, hogy a kalitkáját kilapították az asztalon. A bűvész trükkjének köszönhetően egy kendő alá rejtett szegfűfej helyén újra előkerül a kalitka, benne az élő és sértetlen madárral. Azonban a nézőtéren jelenlévő kisfiú hitetlenkedve fogadja ezt a trükköt, és neki lesz igaza, ugyanis a jelenet végén le is lelepleződik a csalás: a szemétkosárban látható lesz a döglött madár és a többi hasonló sorsa jutott társa kilapított teste. Žižek mindezt úgy kommentálja, hogy

„Ebben rejlik a haladás dialektikus felfogásának alaptétele: amikor egy új, magasabb szint érkezik, valahol biztosan van egy kilapított madár.” (17.)

És valóban, A haladás és annak viszontagságai című fejezet szemléletes példákkal illusztrálja, hogy napjaink befolyásos eszmei-ideológiai irányzatai egymásnak tökéletesen ellentmondó tartalommal töltik fel a haladás fogalmát. Az antikvitástól napjainkig tartó lineáris fejlődés hívei – legyenek marxisták vagy azok a „balliberális” szerzők, akik büszkén hirdetik, hogy a Fukuyama-féle liberális (és egyúttal „eszkatológikus”) kapitalizmusnak nincs alternatívája – ugyanúgy a haladás fogalma köré szervezik az emberi történelem egymásra következő stációinak bemutatását, mint a posztkoloniális tanulmányok szerzői, akik viszont a harmadik világ öntudatra ébredésével és az úgynevezett nyugati (és persze globalista) világ elleni küzdelem kiszélesítésével azonosítják a haladást. Žižek ízekre szedi az összes olyan narratívát, amelyek szerint a modernitás értékrendjében és a töretlen haladáshitben kell az emberiség boldog jövőjének egyedüli letéteményesét látnunk. Ugyanis, mondja a szerző, a kapitalizmus progesszivista eszmerendszere, amely egy mindenki által akceptálandó világrend és életmód vízióját kínálja fel az emberiségnek, a gyakorlati életben ebből az ígéretből eddig szinte semmit sem valósított meg. Másrészt a szerző sokszor kegyetlennek tűnő kritikája azokat sem kíméli, akik az archaikus társadalmak revitalizálása mellett kardoskodnak, azaz éppenséggel a múltba való reflektálatlan visszafordulást, vagyis magát a „haladásellenességet” tekintik haladásnak.

Mindezek alapján úgy vélem, csak erős fenntartásokkal lehetne elszánt „haladásellenes” pozícióként értékelni a szlovén filozófusnak az önreflexióra képtelen „progresszivizmust” ostorozó érveit, amelyek változatos formákban jelennek meg a kötet esszéiben. Žižek nem eltörölni szeretné a haladást, hanem csak éberségre int. A szerző ugyanezt a logikát érvényesíti A haladás ellen című fejezetben, amelyben elsősorban a Szaito Kohei által képviselt ökomarxizmus és a buddhista közgazdaságtan keleties jellegű nemnövekedés érvrendszerét veszi górcső alá. Marx kései munkáira támaszkodva Szaito úgy érvel, hogy a kapitalista kizsákmányolás alóli felszabadulás valódi garanciája nem a gazdasági növekedés mindenáron való erőltetése, hanem éppenséggel a kíméletlen természetkizsákmányolás visszaszorítása lehet. Az ökoszocialisták a munkafolyamat demokratizálásában, a kreatív (de nem a profitmaximalizálást szolgáló!) tevékenységek népszerűsítésében, az oktatás, az egészségügy fejlesztésében és nem utolsó sorban az állami centralizmus visszaszorításában látják az egyetlen esélyt az apokalipszis elkerülésére.

Csakhogy, mondja Žižek, a kollektív megsemmisülés elleni hatékony fellépés akkor kecsegtethet eséllyel, ha túllépünk a lokális önkormányzati és szövetkezeti mozgalmak erősen korlátozott cselekvési lehetőségein, és belátjuk, hogy „Szaito céljának eléréséhez erős, központosított, sőt esetleg diktatórikus intézkedésekre lenne szükség”. (46.)

globális „mozgósítást” igényelne.

Hasonló paradoxonokkal kell szembesülnünk a buddhista közgazdaságtan esetén is. Tudniillik a buddhista közgazdaságtan legnagyobb gyengéje a mértéktartó, a természeti környezet folyamatos reprodukcióját nem (vagy csak alig) veszélyeztető életvezetési elvekhez való ragaszkodás „másodlagos” következményeiben rejlik, mondja a szlovén filozófus. Ugyanis „(…) amit a buddhista közgazdaságtan célul tűz ki, az a feleslegétől megfosztott vágy, ami éppen ettől válik emberi vággyá!” (50.)

A kapitalizmusban az aszketizmus és a hedonizmus jól megférnek egymással. Žižek már évtizedekkel ezelőtt szemléletes példákkal illusztrálta ezt a felismerést. Arról van szó, hogy a posztkapitalizmus embere úgy élvez, hogy nem élvez.

„A semmizmus (nonisme) ideológiája radikális lemondás a zsírról, a koleszterinről, a koffeinről és a stresszes szituációkról. Így a fogyasztói társadalom önmagát és önmaga paródiáját teremti újjá (amely persze még inkább fogyasztásra ösztönöz). Azaz: sütemény cukor nélkül, sör alkohol nélkül, kávé koffein nélkül, nemi örömök nemi szervek igénybevétele nélkül… minden minden nélkül. A jóléti társadalom embere a legutóbbi időkben már arra vágyakozik, hogy vágya kielégítetlen maradjon, pontosabban mindig élő legyen.”^[4]

Éppen ezért – Žižek nyomdokain haladva − joggal kérdezhetjük: vajon meg tudjuk mondani, hogy hol húzódnak a még éppen „egészséges aszketizmus” határai? Mikor kerülünk arra szintre, ahol a spirituális tökéletesség elérésének vágya – aminek a való életben történő realizálása végső soron mindig deficites formákat ölt – egyszer csak veszélyekkel terhes önpusztításba fordul át? Miként fentebb láttuk, a szerző azt mondja, hogy a buddhista közgazdaságtanban megfigyelhető észjárás a legkevésbé sem példa nélküli, ugyanis szinte minden politikai vízióban megnyilvánul, még azokban is, amelyek minden kétséget kizáróan a „nyugati kultúra” talaján születtek. Az ökoszocialisták által támogatott nemnövekedés-elmélet pusztán azért is problematikus, mert a posztmodern kapitalizmus nagyon ügyesen alkalmazza azt a „technikát”, hogy miként lehet a materiális szűkösséget, a jövőért hozott áldozatvállalást, a következő nemzedékek iránt érzett morális felelősséget piaci előnyökké transzformálni és a profitmaximalizálás szolgálatába állítani.

A Gyorsítás című esszé a haladás emancipatorikus erejébe vetett hit legújabb változatát, az úgynevezett akcelerácionizmust teszi mérlegre. A Nick Land által használt „sötét felvilágosodás” teóriája a technológia fejlődés szinte követhetetlen felgyorsulásában valamiféle új „megváltóerőt” vél felfedezni. Ezt a megállíthatatlannak tűnő folyamatot nemcsak az informatika, a mesterséges intelligencia és a robotika korlátlan fejlődési lehetőségeiben érhetjük tetten, de a homo sapiens lassú kihalása is integráns részét képezi a „haladás” effajta víziójának. Ilyenképpen az emberiség önmegsemmisítése örömünneppé változik, mert a kollektív pusztulással együtt semmivé foszlanak azok a konfliktusok és dilemmák is, amelyek évezredek óta kínozzák az emberiséget, ugyanis ezekre a kérdésekre mindeddig sohasem tudtunk mindenki által elfogadható, úgymond „konszenzus-képes” válaszokat adni. Például a lényeg és a jelenség közötti viszony, az igaz és a hamis megkülönböztethetősége, vagy hogy a liberális demokrácia vagy éppen az autokratikus politikai rend illeszkedik-e inkább az emberi természethez stb. – ezek mind olyan kérdések, amelyek a jövő transzhumán lényei számára feltehetően érdektelenek lesznek. De a politikai és ideológiai viták kiiktatása, azaz a politikamentes, úgynevezett „posztpolitikai” állapot eljövetele olyan ígéret, amely nem sok jóval kecsegtet. „Még ha a szingularitás vágyott állapota – mondja Žižek – meg is valósul, immanens módon hamis lesz: amit az emberiség utáni jövőnek állít be, az egy olyan fantázia, amely továbbra is a mi (emberi) végességünkben és halandóságunkban gyökerezik (…).” (60.)

Amíg emberi ésszel gondolkodunk, be kell látnunk:

a politikának nincs vége, miként az ilyen vagy olyan formában újratermelődő társadalmi antagonizmusoknak sem. Sohasem volt, és soha nem is lesz végleges megoldás: a többé-kevésbé elviselhető jövő megteremtésért folytatott küzdelmet mindig újra kell kezdeni.

Kétségtelen, Žižek könyvének leghosszabb és elméleti szempontból leginkább kidolgozott esszéje a Tekintély. A tekintély fogalma mögött rejlő sokrétű és egymással gyakran ellentétben álló filozófiai és politikai diszkussziók elemzéséhez a szerző „tekintélyes” filozófiai irodalmat vonultat fel. (Kierkegaard, Lacan, Habermas és nem utolsó sorban Badiou a legfontosabb hivatkozott szerzők.) Az imént megnevezett gondolkodókhoz kapcsolódó žižeki eszmefuttatások alaposabb elemzéséről itt és most le kell mondanom (ez szinte egy önálló tanulmányt igényelne), ezért most csak egyetlen, de a tekintélyproblematika termékeny recepcióját elősegítő žižeki megközelítésre hívnám fel a figyelmet.

A szlovén filozófus szerint a tekintélyhez vagy a „tekintélyelvűséghez” való ragaszkodás mögött nem feltétlenül az autonóm gondolkodásra képtelen ember intellektuális gyengesége áll. Ami a tekintélyt évezredek óta életben tartja, az nem más, mint az a hiány vagy rés, ami megakadályozza, hogy – pusztán csak a saját erőnkre támaszkodva – komplett és minden szempontból koherens világképet alkossunk magunknak. Mindig szükségünk van valamilyen külső, a fogalmi gondolkodás számára pontosan nem azonosítható, illetve az emberi nyelv számára egzakt módon nem megnevezhető, de a vágyott koherenciát mégis garantáló „valamire”. Ez lehet a kereszténység Istene, esetleg a Jacques Lacan-féle „Nagy Másik” vagy „Mester” tekintélye, akik befoltozzák a tudásukban újra és újra megjelenő lyukakat.

„A tekintély végső soron egy olyan gesztus neve, amely »megalapoz« (konstituál, létrehoz) egy bizonyos állapotot éppen azáltal, hogy »megállapítja« (igazolja, állítja, kideríti), hogy »a dolgok így vannak«.” (145.) Sokan azt mondják, hogy a felvilágosodás óta a tekintélytisztelet összeegyeztethetetlen a racionális gondolkodással és az autonóm életvezetéssel. De a radikálisan tekintélyellenes embertársaink ritkán következetesek, mondja Žižek. A pszichoanalízis vagy éppen a marxizmus dogmatikus követői „szent szövegekként” hivatkoznak Freud és Marx munkáira, és számukra megkérdőjelezhetetlen „alapítóatyáik” tekintélye. Sokkal kifizetődőbb, ha egy látszólag paradox álláspont mellett kötelezzük el magunkat, állítja a szlovén filozófus. Nem alázkodunk meg a tekintélyek előtt, de nem is tagadjuk meg őket. Próbáljunk meg termékeny dialógust folytatni velük, még ha csak „virtuálisan” is. A helyesen értelmezett marxizmus és a freudi pszichoanalízis valami effélével kísérletezik:

„(…) olyan igazságot céloznak meg, amely csak radikális szubjektív elkötelezettség révén jöhet létre, vagyis a szubjektív elkötelezettség nem akadálya, hanem feltétele az objektív igazságnak, mivel a tudós maga is része a tárgyának, nem pedig külső megfigyelője.” (165.)

Könyve utolsó fejezetében (Visszautasítás) Žižek újra visszatér a katasztrófákat keretező Kübler-Ross-féle modellhez. Igaz itt már nem öt, hanem „csak” három variációt, illetve értelmezési lehetőséget sorol fel. Az első itt is a határozott tagadás, amit leginkább a jobboldali összeesküvés-elméletekben érthetünk tetten. „Ez az egész túlzás, folytassuk az életünket a megszokott módon.” (198.) Olykor baloldali változatai is vannak az efféle hozzáállásnak. A szerző többek között a Covid-járványt hozza fel példának, amelyet akkoriban számos baloldali szerző egyszerűen csak a nagytőke „találmányának” tekintett. A második változat az apokaliptikus fenyegetés iránt érzett perverz rajongás. Ez a felfogás a szenvedésben valamiféle felszabadító élményt vél megtalálni, aminek forrását nem tartja szükségesnek feltárni és racionálisan megindokolni. A harmadik, és egyben a legfurcsább változat a visszautasítás. „A tagadással és a negációval ellentétben a visszautasítás úgy működik, hogy teljes mértékben elismerjük azt, amit tagadunk.” (198.) Tudjuk, hogy nagy bajban vagyunk, de mégsem teszünk semmit. Továbbra is úgy élünk, mintha semmi sem történt volna. A fősodor nyugati baloldal pontosan ekként viselkedik, amikor mondjuk a klímaváltozás katasztrofális következményeivel vagy a szélsőjobboldali pártok egyre szaporodó választási sikerei mögött húzódó, évtizedek óta megoldatlan társadalmi problémákkal kellene szembenéznie.

Pedig éppen fordítva kellene gondolkodnunk és cselekednünk. Amiről úgy hisszük, hogy mi ezt már nagyon jól ismerjük, nyilvánvalónak tűnik számunkra – éppen ez az, ami egyáltalán „nincs kőbe vésve”. Mindenekelőtt el kell vetnünk a fentebb vázolt keretezést, vagyis azt, hogy a számunkra fontosnak tűnő tényeket kiválasztjuk, míg a többit egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk. Nem egyszerűen csak visszautasítanunk kell, hanem – vállalva a kockázatot – cselekednünk is. „Álláspontunknak a következőnek kellene lennie: tudjuk, hogy gyengének és megosztottnak tűnünk, de ennek ellenére meg kell tennünk, amit meg kell tennünk.” (201.) Amikor az apokalipszis már a láthatáron van, éppen akkor nem érdemes ragaszkodnunk az addig természetesnek és racionálisnak tűnő észjáráshoz. Žižek itt Jean-Pierre Dupuy A cunamik kis metafizikája című könyvecskéjében megfogalmazott paradox argumentációját érzi a leginkább megfontolásra méltónak: ha a legrosszabb opció – a szükségszerűnek tűnő katasztrófa – eddig mégsem következett be, ez akár azt is jelentheti, hogy mégis elkerülhető lesz. Mármint abban az esetben, ha vállaljuk a cselekvés kockázatát.

Számomra az effajta észjárás nagyon emlékeztet Mészöly Miklós egyik mélyenszántó gondolatára, amelyet a „filozófiai határhelyzetekre” és a paradoxonokra rendkívül érzékeny magyar író több mint fél évszázaddal ezelőtt fogalmazott meg. Mészöly az egyik 1970-ben adott interjúját a következő mondattal zárta: „A képzelet, ha hiteles, nem hatálytalanabb, mint mondjuk egy fal, amelyiknek fejjel nekimegyünk. Durván és röviden: addig kell mennünk, amíg falba nem ütközünk. Aztán az ütött résen tovább.”^[5]