2025-ben, amikor újra megjelent a közbeszédben a „cigánybűnözés” kifejezés és a településekről törvény segítségével szoríthatnak ki a „helyi önazonosságnak” nem megfelelő lakosokat, miközben nyilvános cigányozástól és annak védelmétől hangos a sajtó, szóval az ilyen időkben különösen jó érzés belemerülni Sopotnik Zoltán Cigányvég című verseskötetébe.

A címben szereplő szó negatív konnotációja miatt ez talán furcsán hangzik elsőre, pedig a kifejezés a falvakban használt felvég és alvég mintájára egyszerűen (na jó, nem egyszerűen, szimbolikus töltettel, ami ugyanakkor nem domborodik ki élesen, nem válik tragikussá) a cigánysor, vagy a kötet visszatérő kifejezésével, a cigány gettó szinonimája. A versek egyik fontos helyszíne ez, de még fontosabbak maguk a szereplők: a kötetben természetes módon bomlik ki a cigány-nem cigány közösségvállalás.

„Itt tegnap lezuhant egy angyal”

– ez a Ladik Katalin-idézetet a mottója és egyben kiindulópontja a kötetnek, amely ezt az eseményt, illetve ennek következményeit viszi színre. Sőt, viszi tovább, mert nem csak egy angyal zuhanásáról van szó, folyamatosan érkeznek a leesők a névtelen városba. A versek sűrűségük, versszerűségük mellett is sokszor naplóbejegyzésekre emlékeztetnek, mintha egy lazán szőtt naplóregénnyel volna dolgunk – ez természetesen következik Sopotnik életművéből, aki a lírát és prózát már korábban is vegyítette Saját perzsa című kötetében. Ebben az esetben a versek kevésbé líraiak, a mondatok változatosan hol nagyon tömörek, hol hosszabbak, és gyakran prózára emlékeztető groteszk csattanóval végződnek. A szövegek következetesen szinte kizárólag egyetlen tematikát dolgoznak fel, a forma tehát állandó, ahogyan az ábrázolt környezet, a szereplők és a beszélő is.

A bekezdésnyi versek 12-14 hosszú sorainak mesélője ugyan végig én pozícióban marad, a folyamatosan jelenlévő cigány emberek pedig végig ők helyzetben, mégis meg tud megvalósulni a mi közössége. Pedig a versekből hiányzik a címbe emelt cigányok közvetlen megszólalása, akár csak idézés tőlük. Még azt sem mondhatnánk, hogy nem fordul elő időnként mi-ők szétválasztás, és csak egyetlen individuum állna előttünk – bár a néha megjelenő, inkább élettársi viszonyra utaló (pl macskánk, házunk) többesszám háttérbe kerül az én-ők pozíciók mögött, ami társadalmi csoportok szétválasztása helyett a versbeszélő individuum különállását mutatja. Ez a különállás pedig sokkal inkább egzisztenciális jellegű, mintsem szociális: egyszerűen egy önmagából kiinduló, önmagába néző én-beszélővel van dolgunk. Ez a beszélő pedig nem csak hogy nem próbál meg fals módon azonosulni az egészen más léthelyzetben lévő cigány emberekkel, de miközben a kötetben végig jelen van a közösségiség, nem titkolja a határokat sem:

„Én is átmennék a cigányokhoz, / de valami visszatart. Nincsenek pontos mondataim / erre.” (Vészerdő, 11.)

Hogyan teremtődhet meg így is az a bizonyos mi? Például a fő motívum, a visszatérő jelenség által: a lezuhanó angyalokat ugyanis – egy fontos szereplő mellett, akiről később lesz szót – kizárólag a cigányok és a beszélő látja. Ez már az nyitóversben kiderül, tehát rögtön megteremtődik egyfajta közösségiség. Ami talán ennél is fontosabb, hogy a cigányok jönnek rá és döntik el, mit kezdjenek ezzel a helyzettel, illetve osztanak ki feladatot a versbeszélőnek:

„Itt tegnap lezuhant egy angyal. Épphogy

látszik a nyoma, de csak a fáradt szemnek.

Csak épphogy annak, akinek van hite hozzá elég.

A fák befonnák a helyét beszélő ágaikkal, a cigány

gettóban azt mondják, legyen zarándokhely. Legyen

előtte egyszerű kis fabódé, áruljak kegytárgyakat

azoknak, akik angyalhely-vizitbe jönnek. Hozzak

szenteltvizet a sebre.” (Fáradt nyomok, 9.)

Noha megszólalásokat, közvetlen idézéseket nem találunk a szövegekben, de rögtön a kötet felütésében a cigány emberek állnak aktív pozícióba, ők a cselekvők, a folyamat irányítói. Ez beszédes gesztus, sőt, talán megfelelőbb poétikai emancipáció is, mint a még hangzásában is hierarchiát jelző megszólaltatás, amelyre a beszélő, ahogyan a korábban idézett őszinte határhúzásából is látszik, nem érzi, hogy felhatalmazása lenne.

A központi angyalmotívumban nem csak a közös tudás ereje, de a jelenség szakrális volta is közösségteremtő – ahogyan olvashattuk, az „elég hit” segít látni. Annak során, hogy a kizárólag általuk látott angyalokról a cigányok és a beszélő fotókat készít és eladja azokat, az odaérkező emberek tudatlan turistákká avanzsálódnak, a közösség számára idegenné, akiket néha még ki is figuráznak, de legalábbis megfigyelnek (pl. „Ma reggel két család is jött angyalnyom-fotókat / vásárolni, ateisták. Szép közhelyesen kiöltöztek, / ők így ragadják meg a spirituális többletet, gondolom.” (Fortepan-variáció, 30.)). A társadalom egyébként beilleszkedett polgárait itt kívülállókként érzékeljük, akik kimaradnak a közös tudásból, amelyből viszont mi olvasóként részesülünk, tehát felforgató módon az ő közösségük részévé válunk.

A többlettudás birtoklása és a kisstílű kereskedés így kap szociális tétet, amit ugyanakkor szakrális tét is kísér: az angyalokat látó szereplők tulajdonképpen közvetítőkké, médiumokká, szinte prófétákká válnak. Ez pedig a kötet keretrendszere felől is fontos: mindkét cikluscímben Énok alakja jelenik meg, egy-egy Énok Könyvében szereplő idézettel felütésként. Énok Ádám és Éva unokája volt, az első próféta, akinek apokaliptikus könyvei apokrifok, vagyis a Biblia kanonikus könyvein kívül esnek. Már a kívülálló Énok alakja is összecseng a kívülálló főszereplőkkel és a kötetnek a szerző által adott apokaliptikus címkéjével: „felszámolás alatt álló versek”. De hogy tovább menjünk, az első ciklus címe Énok mérge (maga a mérges Énok a második ciklusban meg is jelenik majd), az idézet szerint „Félelem szállja meg akkor mind az élőket és az őrangyalok megrettennek.” (Énok könyve, Az őrangyalok könyve), a második, Énok sír című ciklus végítélet-idézete pedig már kimondja: „Nagy pusztulást hoztatok a földre és nem lesz számotokra békesség, vagy bűnbocsánat.” (Énok könyve, I. könyv, Énok közbenjárása a bukott angyalokért). Az idézeteket beemelve az értelmezésbe, a városba potyogó angyalok bukott őrangyalok, akik a különböző emberek közösségét hozzák létre, a hitben és a tudásban egyesülést, miközben a vég metaforái is, mintha a kiszolgáltatott szereplők biztonsága kérdőjeleződne meg.

És így is történik: ugyanis az angyalhullás mitikus és a versbeszélő saját, időnként gyerekkorát, családját is beemelő magántörténete mellett kirajzolódik egy harmadik, kollektív történet, a cigányok kilakoltatása (Kredenckopás), majd az egyházmegye általi visszahozatala (Térítő). Ebben a folyamatban talán a legfeltűnőbb, hogy a kitelepítés közös ügy, ami nem csak a cigányokat érinti – a versbeszélő társával próbálja kideríteni a rendőröktől, mi történik:

„Mintha

egy érdes álom kerengőjére lépnénk, ahogy közeledünk

Röggel a kényszerkilakoltatás felé. Imákat most én

mormolok, a szerzetes csúnyán káromkodik, dőlnek

mellé a favécék kétoldalt. A rendőrök sápadtan

beszélnek, nem derül ki pontosan, kinek. Kérdéseim

átúsznak rajtuk (…)

Másik városba költöztetik őket, hámozom ki valahogy” (Kredenckopás, 23.)

Az angyal mellett egy másik visszatérő motívum az idézetben is előkerülő ima aktusa, a megjelenő másik szereplő pedig a beszélő egyedüli néven nevezett társa, egy Rög nevű szerzetes – polgári nevén „Angyal János boncmester” (50.). Az angyalokat szintén látó Rög sokszor valamiféle köztes figuraként jelenik meg a beszélő és a cigányok között, aki például a korábban idézett határtartó gondolaton csak mosolyog („de valami visszatart (…) / Persze, te mosolyogsz ezen (11.)). Nemcsak az emberekhez kapcsolódik erősen, de az állatokhoz is, akik egyébként állandó szereplői a kötetnek: hol birtokolt háziállatok (macska), hol ellenségek (a visszatérő furcsa „tömeggyilkos nyest”), hol a pusztulás biblikus előjelei (bogarak), hol pedig áldozatok, akiket a szerzetes állandóan megment és vigasztalásként az embereknek ad, míg az egész lakótelepnek lesz állata („a szomszéd tanár- / nőnek egy szomorú labradort, a földszinti lakónak öszvért, papagájokat” (22.)).

A teológiai rétegben érdekes motívum még a dimenziók összerántása. Valahol az angyaloké és az embereké történik meg: „Kiterített / szárnyakkal hárman tántorognak a kisbolt előtt.” (Gőgös huzat, 58.), máshol pedig a szakrális és a mindennapi közegé: a kötet utolsó, Sír című verse az Énok sír című ciklusban szerepel, benne egy cigányasszony jön sírva a szociális bérlakásából, ahová szerinte beköltözött egy szellem. Ennek a kötetzáró versnek különösen izgalmas az utolsó mondata: „A rendőrök három fiatalt bilincselnek / a másik utca elején.” (60.) Az erősen szociális-politikai záróképpel a versben kétféle kapcsolódás, megoldási kísérlet rajzolódik ki: az elsőben, a vers során a síró cigányasszony, a környezete és a segíteni próbáló Rög kapcsolódásában az egység („a szomszédok sírnak, az egész / utca archaikus félelemben”), a másodikban, a fenti mondatban viszont az ellentét, a szembeszállás áll a fókuszban. Ráadásul az elején szót a vers, a ciklus és az egész kötet utolsó szavaként értelmezhetjük úgy is, mint valaminek a kezdete: egy hosszú út elején vagyunk, és hiába az út eleje, nem tudunk elindulni vagy végigmenni rajta, mert letartóztatnak – a kriminalizálódó megoldási próbálkozások dominálnak az elnyomottak és az elnyomók között, a sírás, a méreg és a félelem a fő emberi reakció, miközben „Itt” (a kötet első szava) angyalok zuhannak le, akiket csak az elnyomott emberek látnak.

Végül a ki- és a beilleszkedett emberek közötti közösségteremtés másik figyelemreméltó eszköze érdemel pár szót, egy váratlan állandó motívum, Glenn Gould alakjáé. A zongorista ismétlődő megjelenítésével beemelődik a térbe egy magaskultúrába tartozó figura, aki visszatérő szereplőként a beszélő számára a megértés eszközévé válik, a beszélő szűrőjének elemévé. Ezzel azonban nem emeli magát elefántcsonttoronyba, nem távolítja el a közegtől magát, Gould figurája ugyanolyan motívummá szervesül, mint a tömeggyilkos nyest, az angyalhullás, vagy Rög alakja. A különböző kultúrákból érkező motívumok összeszervesítését pedig a valódi közösségteremtés poétikai megvalósításának tekinthetjük. Fontos megjegyezni, hogy a kortárs irodalom gyakran, persze érthető okokból, tulajdonképpen szegregálja az elnyomott embereket azáltal, hogy mindentől elszigetelten ábrázolja őket a maguk nyomorúságos környezetében, ezzel pedig akaratlanul erősíti az amúgy is stabil társadalmi közgondolkodást, amely különálló világokba zárja ugyanannak a társadalomnak a különböző csoportjait. Itt viszont egy kötetben találkozhatunk kilakoltatással és Bachhal, szelleműzéssel és Bartókkal, ráadásul nem egymástól elzárt terekben, különböző emberek által: az összekötő a versbeszélő, aki mégsem válik megváltóvá, szerencsére, hiszen az egyedüli megmentő kiemelése ellent is mondana a közösségteremtés gesztusának.

Már Glenn Gould első említése előtt összejátssza a magaskultúra és a deprivált közeg dimenzióit. A Betört idő című versben a darabjaira hulló park, a megrepedő pad és föld, a kidőlő fa motívumai párhuzamosak a zongora hangjaival, amely megtör, széttör valamit, ahogyan az eső pusztít („(El)esik az eső, ahogy a zongoráján játszik.” (25.)). Később Rög alakja is elismeri a zongoristát, sőt, egy másik versben a beszélő kifejti, hogy a most megismert látó asszonyt, de inkább az egész környéket, a várost zongoradarabba írná Glenn Gouldnak. A szakrális események fő motívuma felé is tágítja az alak hatókörét („Hátha megállna tőle ez a ferde / leesés.” (43.)), amiből kiolvashatjuk akár a művészet megváltó erejének reményét), de még a legfontosabb szociális történésbe is bevonja: Cigányvég egy viskójának ledózerolásakor a felhők „zongora- és szívbillentyű” alakúak (57). A versbeszélő tehát mintha egy modern klasszikus zenész életművét tenné a szociális-szakrális történések háttérzenéjévé („Nehéz természetű zongoristám halkan / neszez a háttérben.” (Havas Gould, 45.)), és így tökéletes, kisajátítástól mentes harmóniába tud kerülni politika, vallás és művészet.

Sikerült és fontos könyv Sopotnik Zoltán Cigányvége.