Egy szülésznő hallgató megrendítő tapasztalatait osztotta meg a napokban Facebook-oldalán a Másállapotot a szülészetben! mozgalom. A történet rávilágít, hogy a szülészeti ellátásban nemcsak a nők, de az egészségügyi személyzet azon tagjai is szenvednek, akik szeretnének nekik elavult és káros gyakorlatoktól mentes, emberséges, nőközpontú ellátást nyújtani, és tanulni.

Rögtön az elméleti tananyag elsajátításakor akadályokba ütköznek a hallgatók, a leendő szülész-nőgyógyászok és szülésznők ugyanis – ahogy azt a számos szakembert is soraiban tudó szülészeti mozgalom is régóta hangsúlyozza – rég elavult tankönyvből tanulnak. „Nonszensz, hogy létezik egy könyv, amiben egy nagy tudású professzor leírta a tapasztalatait és attól nem tudunk eltérni, még akkor sem, ha az x ideje leírtak már nem feltétlenül állják meg a helyüket. Számomra teljesen megdöbbentő, hogy nem létezik egységes szülészet-nőgyógyászat ápolástani könyv/jegyzet!!!! Az oktatók a mindenkori »annó így tanultuk, ez volt a szokás« elv mentén tanítanak” – olvashatjuk a hallgatói beszámolóban.

Érdemes hozzátenni: ezeknek a bebetonozott káros gyakorlatoknak a legjobb ellenszere a kortárs szakirodalom folyamatos nyomonkövetése, az egészségügyi személyzet tudásának folyamatos aktualizálása lenne,

de ez a magyarországi szülészeteken nem általános elvárás, aminek végül a nők a legnagyobb elszenvedői, a szülészeti erőszak jelentős része ugyanis ebből fakad.

A szülésznő hallgatóknak belgyógyászati és sebészeti osztályon is kell gyakorlatot tölteni, ahol teljesen felkészületlenül találkozhatnak a halállal, ezzel kapcsolatban semmilyen képzést nem kapnak.

„Persze, logikusan végiggondolva, ahol van élet, ott van halál is, de engem nagyon megviselt az első eset, amikor a gyakorlati műszakomban másodpercek tört része alatt hunyt el valaki előttem, úgy, hogy egyedül voltam vele. Láttam a saját nagyszülőmet elmenni, de ez más volt. Tehetetlennek, eszköztelennek éreztem magam. A páciens új volt az osztályon, a haldoklás aktív folyamatában volt, de nekem senki nem szólt előre arról, hogy amikor megyek végig az osztályon és ágyazok/pelenkázok, ne lepődjek meg. A műszakban dolgozóktól próbáltam segítséget kérni, de csak annyi tanácsot kaptam, hogy próbáljam elfelejteni, mert minél többet pörgök rajta, annál nehezebb lesz.”

Ami talán ennél is ijesztőbb, hogy a hallgató arról is ír, nemcsak a halálról, de a perinatális – vagyis a szülés körüli, magzati vagy újszülötti – halálról sem esett szó eddig a képzése során.

„És nem is fog, mert nem a tananyag része”

– teszi hozzá.

Ez azért nagyon súlyos hiányossága a képzésnek, mert nemcsak a veszteségek  látványával, feldolgozásával kell a szakembereknek egyedül, eszközök nélkül megbirkózniuk, de a magzatukat, kisbabájukat elvesztő nők (és persze férfiak, családok) is teljesen magukra maradnak a tragédiájukkal. Sőt, ahogy arról rengeteg, a Másállapotot a szülészetben által nyilvánosságra hozott, maguk az érintettek által elmesélt vetéléstörténet vagy épp a tavaly nagy port kavart SOTE-botrány is bizonyítja, a helyzet kezelésére felkészületlen, túlterhelt egészségügyi személyzet nagyon könnyen tovább ronthat egy elvetélő; halott magzatát megszülő vagy újszülöttjét elveszítő nő lelki, mentális vagy akár fizikai állapotán egy-egy megjegyzéssel, az empátia teljes hiányával vagy elhanyagoló, méltatlan bánásmóddal.

A hallgató tapasztalatai szerint a gyakorlati helyeken egyébként nincsenek szakoktatók, éles helyzetekben az adott műszakban beosztottakra vannak bízva társaival. Csakhogy

„nem mindenki szeret és tud tanítani és tudva lévő, hogy ezek az emberek NEM kapnak honoráriumot azért, hogy velem/velünk foglalkozzanak. Számos műszak telt el azzal, hogy azt hallgattam, hogy mi a francnak vagyok én gyakorlaton, ha még ezt és ezt a dolgot sem tudom? Hahó, azért, mert tanulni szeretnék!

Sajnos hiába próbáltam észérvekkel megmagyarázni, hogy az egyetem gyakorlati tervét sajnos nem én írom, én is csak elszenvedője vagyok az eseményeknek, pont úgy, ahogy a fáradt és leterhelt műszakban lévő kolléga, akinek még egy hallgatóval is kellene foglalkoznia ebben a döglődő egészségügyi rendszerben.”

Arról is ír, úgy érzi, „végtelenül nehéz »elég jó« szülésznő hallgatónak lenni. Ha nyüzsögsz és tanulni szeretnél, az a baj, ha nem kérdezel, az a baj. Ha leülsz, az a baj, ha állsz, akkor útban vagy. Ha beszélgetsz a kismamával, akkor elkényezteted és az a baj, ha emberséges próbálsz lenni, az a baj” – és még hosszasan folytatódik a felsorolása… Tapasztalata szerint a munkahelyi közeg alapvető része az is, hogy a kollégák bántják egymást és a hallgatókat, a légkör toxikus, így sok energiát elvesz, hogy „páncélt növesszen magára”, műszak után pedig van, hogy sírva hívja fel a csoporttársait, mert leszidták:

„mit bohóckodok az anyákkal, amikor csak a vajúdásukban próbálom támogatni őket.”

A motivációja, amiért mégis kitart, annak a halovány reménye, hogy ő majd csinálhatja jobban, mint az elődei. Persze ez sem egyszerű, hiszen

Magyarországon a legtöbb szülészeten sokkal inkább asszisztensként kezelik a szülésznőket, mintsem kompetens, a szüléskísérésben valóban részt vevő szakemberként, így már a képzés alatt sem igazán tudnak élesben olyasmit gyakorolni, ami elvileg a feladatkörük lehetne.

„Ha valamit haladó szemléletben szeretnék megtanulni, akkor saját költségemre elmehetek képzésekre. Ahogy teszem is. Úgy érzem, hogy a diplomám egy arra feljogosító papír lesz, hogy fecskendőbe felszívjak ezt-azt és magasabb pozícióban lévő személyeknek bólogassak és fals széles mosollyal az arcomon köszönjek reggel 5:50-kor, hogy »Jó reggelt, Főorvos úr!« Majd vigyázzban állva, szorongva töltsek el egy 12 órás műszakot az állami ellátásban. Mert ez a valóság. Ha nagy a pofád, lekerülsz a nőgyógyászatra.”

A hallgató mindezek ellenére azt is leszögezi, találkozik olyan szakorvosokkal, idős szülésznőkkel, szakápolókkal, akik, ha kutyafuttában is, de legalább szánnak néhány percet a hallgatókra, amiért hálás.

Azt, hogy a magyarországi szülészeti ellátás mennyire nem fejlődik a tudományos alapokon nyugvó jógyakorlatok irányába, az is jelzi, hogy a szülésznőket nagyon kevésre tartja ahhoz képest, hogy a nemzetközi ajánlások szerint az úgynevezett „bábai modell” lenne a leghatékonyabb a nők és az egészségügyi ellátórendszer szempontjából is.

Ez azt jelenti, hogy minden komplikációmentes szülő nő mellett egy szülésznőnek kellene jelen lennie, orvosra pedig normál élettani szülések esetén nem is feltétlen lenne szükség a kórházakban. Az egy szülő nő, egy szülésznő felállás biztonságos, költséghatékony, ráadásul sokkal kevesebb felesleges beavatkozással terhelné a szüléseket, de annak ellenére, hogy mekkora potenciál lehetne a szülésznőkben, már az oktatás során is éreztetik velük, „hol a helyük” a táplálékláncban, a tudásuk pedig nem éri el az uniós minimumot. Pusztán azért, mert nem tanítanak meg nekik mindent, ami elvileg a hatáskörük lehetne.

​​Mint arról a Másállapotot a szülészetben egyik alapítója, Iványi Anna beszélt korábban a Mércének, egy 2004-es európai uniós irányelv, ami az egészségügyi diplomáknak a tagállamok közötti kölcsönös elfogadásáról szól –  tehát, hogy aki pl. orvosként, fogorvosként vagy szülésznőként diplomát szerez az egyik országban, azt a diplomát elfogadja automatikusan bármelyik másik EU-s ország is –, felsorolja a szülésznő kompetencia listáját, mint minimumot. Benne van a családtervezés, várandósgondozás, szüléskísérés, szükség esetén akár farosszülés kísérése is, az újszülött ellátása és még jó pár pont, de a hallgatók nem is tudnak róla, mi minden tartozhatna elvileg a hatáskörükbe.

Tavaly készült kétrészes interjúnkban Keszler Viktória, a mozgalom másik alapítója arról is beszélt: egy jó szülésznő jól ért ahhoz, hogy hogyan lehet a szülés élettani folyamatait támogatni, „de mindeközben azért a hazai valóság az, hogy a szülésznőket évtizedek óta durván büntetik a kórházi osztályokon, ha renitensek. Van olyan másként gondolkodó, újat kipróbáló szülésznő, akinek minden vágya volt szüléseknél jelen lenni, de simán kirakták osztályra, és hónapokig nem lehetett szülőszobán, hanem végezhette az ápolási feladatokat.” Minderről a most közzétett szülésznő hallgatói történet is szomorú tanúbizonyságot tesz.