„A helyzet tarthatatlan”

– mondta nekem Pletser Ágnes, a Taléta Tanoda adminisztratív vezetője, amikor a nyolc hónapos önkénteskedésem folyamán interjút készítettem vele a tanoda működésének nehézségeiről és egyre felértékelődő szerepéről a közoktatási rendszer kiegészítésében. A magyar oktatási rendszer nem könnyíti meg a gyerekek társadalmi mobilitását, ezért a gyerekek tanulásban való előrehaladása már nem az adott iskolán vagy a gyermek tudásán, hanem meghatározóan a családi háttéren múlik. A magyar civil szervezetek ezért felbecsülhetetlen mennyiségű munkával küzdenek, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek kitörhessenek a generációs szegénység és aluliskolázottság ismétlődő köreiből.

Engem, akkor 18 éves gimnazistát, mélyen megrendített, amit a tanodában töltött hónapok alatt tapasztaltam, emiatt is döntöttem úgy, hogy a Taléta és az odajáró családok elképesztő nehézségeit, azok eredetét és következményeit összegyűjtöm egy kutatás formájában. Önkéntes szemszögből próbálom bemutatni, hogy milyen súlyos a helyzet, miközben arra is fel szeretném hívni a figyelmet, hogy az oktatási rendszer szétesése már mindenkit érint, nem csak a hátrányos helyzetűeket, őket viszont majd összeroppantja.

„Miből működik a tanoda?” „Belőletek, az önkéntesekből.” – Ágnes

A civil működtetésű budapesti Taléta Tanoda – Interkulturális Központ és Inkubátorházat 2022 márciusában alapította Moldován Vass Szilvia és Pletser Ágnes, az orosz-ukrán konfliktus kirobbanására reagálva.

Ez a tanoda azért sajátos, mert nagy hangsúlyt fektet arra, hogy sokszínű és befogadó tanulási környezetet teremtsen, amelyben a kárpátaljai roma menekültek, valamint a roma és nem roma magyar gyerekek együtt tanulhatnak, játszhatnak.

A Talétába járó családok többsége mélyszegénységben él, ráadásul a magyar társadalom idegengyűlölő hozzáállásával^[1] és a magyarországi romák ellen szisztematikusan felépített gyűlölettel is találkoznak^[2], ami többek között a gyerekek tanulását is hátráltatja. A Talétában heti három alkalommal (hétfő, szerda, pénteken) vannak délutáni tanórák. A tanórák általában az ifjoncok életkorának és képességeinek megfelelő csoportokban zajlanak, míg egy részük egyéni korrepetálásban részesül. Ezenkívül van játékra és sportra dedikált idő.

A tanoda működését jelentősen nehezítik az egyre kiszámíthatatlanabbá váló körülmények. Az elmúlt időben a tanoda egyre súlyosabb pénzügyi problémákkal küzd, mivel nincs rendszeres bevétele, és a kormány semmilyen formában nem ad támogatást.^[3] Bevétel csak az egyéni támogatóktól származik (konkrét dolgokra gyűjtve), illetve az önkéntesek által elnyert pályázati pénzek formájában. A Fővárosi Önkormányzat heti három alkalommal biztosított meleg ételt több mint két éven keresztül a Talétának, de sajnos ezt megvonta 2024 szeptemberében anyagi nehézségekre hivatkozva. További bizonytalanságot okoz, hogy sem a gyerekek, sem az önkéntesek jelenléte nem kiszámítható a munka, az iskola vagy az egyetem órarendje miatt. Ráadásul a hagyományos, bevált tanítási módszerek nem alkalmazhatók ezekre a hátrányos helyzetű gyerekekre, sokuk egyedi helyzetük miatt személyre szabott módszereket igényel, ami új oktatási metódusokat tesz szükségessé. Mindezek időigényesek és nagy erőfeszítést követelnek az önkéntesektől.

Azt gondoltam, hogy úgy kapok teljes és valóságos képet, ha nemcsak interjút készítek tapasztalt segítőkkel, hanem a gyerekeket is megfigyelem úgy, hogy közben magam is részt veszek a tevékenységeikben. Ottlétem során egy első és egy második osztályos tanulót korrepetáltam egyesével huzamosabb ideig számtanból, és időnként helyettesítettem más önkénteseket is. Először Pletser Ágnessel készítettem interjút, hogy betekintést nyerjek a tanoda munkájába és nehézségeibe, majd az egyik egyetemista önkéntesnek tettem fel kérdéseket, hogy megismerjem a tanodába járó gyerekek tanulással kapcsolatos nehézségeit és a gyerekeknél alkalmazott tanítási módszereket a Talétában. A gyerekek megfigyeléséhez természetesen a gondviselőik beleegyezését kértem.

Emlékszem, amikor először beléptem a Taléta ajtaján, lenyűgözött az a sugárzó kedvesség és feltétel nélküli szeretet, amit a gyerekek irántam tanúsítottak. A tanodába járó családok és az önkéntesek között (magamat is beleértve) erős bizalom és kötődés alakult ki. Mélyen megmaradt bennem, hogy ez itt már nem a segítésről vagy a tanításról szólt, hanem annál sokkal messzemenőbbről. Erről később sokat beszélgettem a tanodában segítőkkel, és ők erősen hangsúlyozták, hogy mi, az önkéntesek és a tanoda vezetői vagyunk a biztos pont a gyerekeknek.

„2022 óta is már észrevehetően romlott az oktatási rendszer” – Ágnes

Önkénteskedésem alatt azt figyeltem meg, és ezt mindkét interjúalanyom megerősítette, hogy a gyerekek tanulással kapcsolatos nehézségei alapvetően a szegénységből és a minőségi oktatás hiányából erednek. A magyar oktatási rendszer romlása miatt Budapesten az iskolák jelentős részében nincs elég szakképzett tanár, vagy rendszeresen hiányoznak. Gyakori körülmény az általános és középiskolákban az is, hogy a tanároknak csekély kapacitása van a hátrányosságok kompenzálására, ahogyan az is gyakran előfordul, hogy a tanárok szakmailag felkészületlenek a kulturális sokszínűség osztálytermi kezelésére.^[4] Ebből adódóan

az alsó tagozatos diákok néha már az alapokat sem sajátítják el.

A mélyszegénységben élő családok esetében a szülők nem rendelkeznek megfelelő tudással és idővel ahhoz, hogy ők maguk segítsenek a gyereküknek otthon. Általában mesét sem tudnak nekik olvasni esténként.

A Talétába járó gyermekek többsége tudásbeli hiányosságokkal küzd. Az egyik gyermeknél, akit néhány hónapig korrepetáltam, azt fedeztem fel, hogy második osztályos létére a számfogalom néhány alapjával nincsen tisztában. A gyermek Budapesten nőtt fel, nagyon szegényes környezetben, és a tudáshiányokat az egyik helyi iskolában halmozta fel. Azt is megtudtam, hogy a matematika tanára leszidja a hibái miatt ahelyett, hogy elmagyarázná, megtanítaná neki az adott anyagot, a gyermek lelkesedését teljesen elvéve ezzel.

Mivel nem vagyok szakember, nem tudom teljesen felzárkóztatni a gyermeket, azt viszont felismertem, hogy segíthetek neki megkönnyíteni egy-egy tananyag elsajátítását. Azért, hogy a számtant kézzelfoghatóbbá tegyem számára, egyenleteket oldottunk meg ceruzák rendezgetésével: ha a feladatban az állt, hogy 3+4, akkor négy ceruzát helyeztünk a már alapból asztalon lévő háromhoz, majd megszámoltuk őket. Az első ceruza-szortírozós foglalkozás végére a gyermek elkezdte élvezni a számtant, és még több egyenletet akart megoldani. Pár héttel később, egy délutáni tanórán, amikor egy nehéz feladattal szembesültünk, a gyermek magától kezdett ceruzákat válogatni.

„Nem volt mesekönyve, nem olvastak neki mesét esténként” – Ágnes

A tanoda vezetőivel sok beszélgetésünk tárgyát képezte az, hogy a legfontosabb feladatunk a szociális és kulturális különbségeket kiegyensúlyozása. Meg kell tanítanunk a gyerekeknek az alapvető viselkedési normákat: hogyan kell kulturáltan enni, udvariasan köszönni, és megfelelő módon kifejezni magukat. Ezek a viselkedésbeli kérdések azért jelentősek, mert a tanárok elvárják, hogy a diákok már ismerjék ezeket a középosztálybeli értelmiségi normákat, különben megkülönböztetésben részesítik őket.^[5] Másrészt a gyerekek meglevő kompetenciáit, amelyek a túléléshez szükségesek, a tanult kompetenciákkal, például udvariasság és alapvető műveltség, ki kell egyensúlyozniuk ahhoz, hogy megélhetést biztosító munkát találjanak a jövőben. Tehát arra is próbáltunk figyelni, hogy a gyerekeket az érzelmeik kifejezésére is tanítsuk, és ebből mutassunk nekik példát.

Az egyik kicsi gyermek, akivel rendszeresen töltöttem időt a tanodában, sosem tudott arról mesélni, hogy milyen volt, mielőtt Magyarországra költöztek. Egy alkalommal megkérdezte, hogy mit rajzoljon, mire azt feleltem, hogy rajzolja le nekem a kárpátaljai házukat. Ezt nem tette meg, de én lerajzoltam az enyémet. Attól kezdve gyakran rajzoltunk együtt különféle házakat, és habár az otthonukat sosem rajzolta le nekem, az összes házrajzát nekem adta. És minden tanodai délután eljátszotta nekem zongorán azt, amit azon a héten tanult. Ő így kapcsolódott hozzám.

Nem elég csak a gyermeknek segíteni, hanem mindig az egész családnak kell.

Minden tanulással töltött délutánon a Talétában élelmiszercsomagokat készítünk a családoknak az odajáró családoknak. A Taléta vezetői és néhány önkéntes segít a szülőknek is felkészülni az állásinterjúkra, nyelvórákat, valamint érettségi vizsgákra felkészítő órákat tartanak számukra. A szülőknek már az is nagy segítség, hogy a tanodában vigyázunk a gyerekekre délutánonként, mert ez idő alatt tudnak dolgozni és/vagy továbbtanulni. A Taléta emellett igyekszik minden családtag számára hozzáférést biztosítani a kulturális tevékenységekhez, például színházi előadásokra vinni, a gyerekeket zeneórákra beíratni, illetve (szépirodalmi) könyvekkel ellátni őket.

„Nincs egy általános recept” – Ágnes

A hagyományos frontális tanítási módszerek nem alkalmazhatók ezeknél a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeknél – ezt az interjúk is alátámasztják, és én is tapasztaltam. Más, alternatív módszereket azonban nem alkalmaz(hat)nak azokban az állami iskolákban, amelyekbe ezek a gyerekek járnak, a képzett tanítók és a tanárok kapacitásának hiányából eredően. Ezeket a gyerekeket más, személyre szabott módszerekkel (pl. interaktív, több érzékszervüket igénybe vevő feladatokkal) kell tanítani. Jó példa erre kettő egykorú gyermek esete. Egyikőjük, aki Kárpátaljáról menekült és most másodikos, szótagolva olvas, de érti a szöveg tartalmát; ellenben a másik, aki magyar iskolában tanult, és most harmadik osztályos, jobban olvas, viszont nem érti meg a történetet.

Az anyagi nehézségek megjelennek a gyerekek mindennapi viselkedésében, abban, ahogy hozzáállnak a körülöttük levő világhoz: hogyan tanulnak, vagy tanulnak-e egyáltalán. Az oktatás jelentéktelenné válhat számukra, amikor körülöttük minden bizonytalan, hiszen az anyagi nehézségek miatt hétről hétre vagy napról napra élnek. Bizonyos készségeket, mint a hosszútávú memória, időérzék vagy az önkifejezés az iskoláknak fejlesztenie kellene. Ez már csak azért is fontos, mert az anyagi bizonytalanság kihat az időérzékre is. Sok alsó tagozatos gyermekkel a tanodában az időfogalmakat is gyakoroltatni kell, például azt, hogy egyes napok között mennyi idő telik el, vagy mit jelent az, ha „egy hét múlva találkozunk”, pedig ez óvodás anyag. Egy önkéntes interjúalanyom azt is hozzátette, ha nem korrepetálja a gyerekeket legalább hetente háromszor kivétel nélkül, akkor pár nap kihagyás alatt elfelejtik, amit korábban tanultak.

A másik ok, amiért alternatív módszerekre van szükség, az, hogy

a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek egy része a korosztályánál jóval alacsonyabb osztályba jár, ezért nem kötik le őket a tudásszintjüknek megfelelő, de fiatalabbaknak szánt feladatok.

Két menekült roma kisfiú figyelmét rendkívül nehezen tudtam fenntartani: ők, tizenhárom éves létükre, legalább két osztállyal a korosztályuk alá járnak, mert Kárpátalján egy osztályterem leghátsó részébe kerültek 40 ukrán gyerekkel, és a tanítójuk nem foglalkozott velük roma származásuk miatt. Ennek következtében újra kellett kezdeniük az iskolát Magyarországon. A két fiúval töltött délutáni órákon olyan kreatív feladatokat adtam nekik, amelyekben elmerülhettek, és ahol volt lehetőségük kísérletezni és játszani. Élvezték. A Taléta vezetői azt is felismerték, hogy a fiúk rendkívül tehetségesek a zenélésben és beíratták őket zeneórákra. Ettől a fiúk nemcsak fejlődnek, de lelkesedést és sikerélményt is szereznek, mellyel a tanulás területén nem találkoztak.

A tanodában rendszeres közös muzsikálást és éneklést tart egy-egy önkéntes a korrepetálások után, mellyel nemcsak az ügyességüket tudják megcsillogtatni, hanem kultúrájuk és közösségük összetartozásának szerves részét, a zenélés hagyományát is ápolják.^[6] Emlékszem, az első napomon a Talétában az egyik kisgyermek elénekelt nekem egy dalt, amit még a kárpátaljai óvodájában tanult, hogy kimutassa vendégszeretetét.

„Nincs jövőképük” – Ágnes

A Taléta vezetői igyekeznek a gyerekeket középiskolákba, majd egyetemekre juttatni. Mivel azonban ezek a családok abszolút szegénységben élnek, a szülőknek nincs más választásuk, mint hogy szakiskolákba járassák gyermekeiket, ami után azonnal munkába állhatnak. Az sem ritka, hogy a tankötelezettségük lejárta után lemorzsolódnak az iskolából.

Ma közel 70 ezer ember nem járta ki az általános iskolát Magyarországon^[7],

ugyanis sokaknak annyiszor kell évet ismételniük, hogy az általános elvégzése előtt betöltik a tizenhatodik életévüket, és elmennek dolgozni. Nagy kihívás meggyőzni a szülőket arról, hogy az oktatás hosszú távú befektetés, amikor körülményeik alig teszik lehetővé számukra, hogy megélhetést biztosítsanak családjuknak. Az általam számtanból korrepetált első osztályos tanuló a délutáni órákat sokszor kihagyta, hogy segítsen az édesanyjának a házimunkában, mert az anyukája egy teljes munkaidős állás mellett öt gyermekről gondoskodik egyedül. A kislány ilyen kihívások mellett nem látta értelmét az egyenletek megoldásának. A Talétába járó családokban a szülők nagy része ki sem járta a 8 év általánost, a gyerekek szeme előtt nincs modell, amit követhetnének. Ezért igyekeztem élvezetessé tenni számára a számtan tanulását.

„Ez nem egy sprint, ez egy maraton” – Ágnes

Az oktatási rendszer a fent leírt egyenlőtlenségeket, hiányosságokat nem tudja sem megelőzni, sem hatásaikat enyhíteni, sőt bizonyos esetekben ezeket el is mélyíti. A civil szervezetek a gyerekek számára szükséges mértékben ezt nem tudják ellensúlyozni, a rendszerszintű probléma meghaladja az önkéntesek kapacitását. A jelentős mennyiségű erőfeszítés, amelyet a Taléta működtetésébe fektetünk, és a különböző módok, amelyekkel segítjük ezeket a családokat, teljes munkaidős állásoknak felelnek meg, csak fizetés nélkül.

Az állami szerepvállalás elengedhetetlen lenne,

ennek ellenére a civilek segítségét igénylő gyerekek száma folyamatosan nő, a nehéz körülmények között élő diákok számára elérhető oktatás hatékonysága pedig egyre csökken. A civil szervezetek nem tudnak olyan gyorsan és hatékonyan segíteni a gyerekeken, mint ahogy az egyre romló oktatási rendszerből lemorzsolódnak. Magyarországon 2014-2024 között a 18-24 évesek közel 12% iskolaelhagyó, aki semmilyen képzésben nem vesz részt, és legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezik.^[8] Ha nem következik be komoly változás, akkor a jelenlegi helyzet csak romlani fog, pedig már pillanatnyilag is tarthatatlan.