Az elmúlt évtized és az elkövetkezendő generációk talán legégetőbb problémája a klímaválság, amire válaszul az egyelőre lassú, a legtöbb szakértő szerint elégtelen zöld átállást kínálják a világ vezető gazdasági szereplői. A szénhidrogének (olaj és földgáz) felől a megújuló energia felé fordulás, az elektromos autók, napelemek, akkumulátorok szaporodása sokak szemében a válság megoldásának eszközeinek tűnhetnek – a természetet tönkretévő füst és szennyezés alternatíváját, ami legalábbis részben igaz is lehetne, bizonyos feltételek teljesülése esetén. Azonban a közvetlen környezetszennyezés nélküli energiatermelés mellett továbbra is nő az energiafogyasztás a fejlett országokban, és ez az átállás is földből kinyerhető anyagokat, mint lítium, nikkel, kobalt, réz, igényel.

Az Oxfam nemzetközi humanitárius szervezet friss jelentéséből kiderül, hogy amíg ezen fémek 70%-a a világ legszegényebb országai, a globális dél felszíne alatt található, addig a kitermelésükből származó profitot a világ leggazdagabb 1%-a teszi zsebre. A szervezet szerint a szupergazdagok (egyének, cégek és államok egyaránt) a zöld átállást az alacsony jövedelmű közösségek kárára sajátítják ki. A jelentés készítői úgy fogalmaznak:

„A klímaegyenlőtlenséget láthatjuk a gyakorlatban: a fosszilis tüzelőanyagok zöld alternatívákkal való felváltására összpontosító átállás során nem kérdőjeleződik meg a leggazdagabbak túlzott energiafogyasztása, miközben gyakran az alacsonyabb jövedelmű közösségek viselik a legnagyobb költségeket, így az átálláshoz szükséges ásványi anyagok kitermelésének káros hatásai, a nem megfelelő haszonelosztás, valamint az érdekeik ellen dolgozó globális pénzügyi és kereskedelmi rendszerek miatt. 

Egyszerűen fogalmazva: a történelmi gyarmatosítást előidéző dinamika új formában jelenik meg a zöld átállásban.”

Hiszen ezek a projektek gyakran erőszakon, kényszermunkán és a természet tönkretételén alapulnak és a helyi közösségek beleegyezése és beleszólása nélkül működnek.

A jelentés kitér arra is, hogy az őslakos földként (indigenous land) elismert területek 60 százalékát fenyegetik a zöld átálláshoz fűződő tervek – ez Brazília, India és az USA területének összegével egyenlő. A földekhez fűződő jogok megerősítése és reformja nélkül az átállás itt is az elmúlt bő 500 év gyarmatosító mintázatainak újraizzításával fog járni.

Az Oxfam kutatói példának a Teslát, Elon Musk cégét mint a zöld-kolonializmus megtestesítőjét említik. A zöld átállás egyik szimbolikus területe a közlekedés, ahol 2024-ben az egyik oldalon a Musk zsebébe a Tesla eladásaiból befolyó 5,63 milliárd dolláros profit áll, míg a másikon például a Kongói Demokratikus Köztársaság, ami minden egyes Tesla-hoz 3 kilogramm kobaltot szolgáltatott, amiért mindössze 17,5 millió dollár járt. És talán ennél is jobban mutatja a különbségeket az oligarcha Musk vagyona és egy bányász napi bére közti különbség, utóbbi mindössze 7 dollár.

A jelentés szerzőinek számításai szerint, egy bányásznak két évet kéne dolgoznia azért a profitért, amit a Tesla egyetlen autó eladásával realizál.

Az egyik oldalon dúsgazdag milliárdos kisgömböcök, a másikon egyre jobban szenvedő közösségek.

Persze nem csak a profit, hanem az azokat kezelő nemzektözi befektetői és pénzügyi rendszer is a legszegényebbekkel szemben dolgozik, a több száz éves gyarmati hagyomány itt sem kopott ki teljesen: ha egy gazdag ország egy tisztaenergia-projektbe fektet, akkor a finanszírozás terén 3-6 százalékos kamatra számíthat. Ha azonban egy globális délhez tartozó szegényebb ország eszközölne hasonló fejlesztést ez a ráta máris átlagosan 13,5 százalékra emelkedik. A különbözetet a pénzpiaci szereplők a sok évtizednyi negatív előítéletek által torzított kockázatelemzésekkel indokolják. 

Vagyis amíg az Egyesült Királyságnak 95 millió dollárt kell fizetnie 100 ezer ember tiszta energiával való ellátásához, addig ugyanez Nigériának már 188 millió dollárba kerülne.

Ezen országok lehetőségeit az elit által a legkiszolgáltatottabbakra rákényszerített adósságspirál is tovább rontja. 

„Az úgynevezett »fejlődő« országok külső adóssága 11,7 billió dollár, ami több mint 30-szorosa annak a becsült költségnek, amely 2030-ig biztosítaná a tiszta energiához való egyetemes hozzáférést” 

– állítja az Oxfam. Ez az egyes országok gazdaságait damoklészi kardként fenyegető adósság jelentősen lassítja az energetikai átállásukat.

A szupergazdagok kétszínűségét jól mutatja az az adat is, hogy a legtehetősebb 1% éves energiafelhasználása az Oxfam szerint elegendő lenne a világ elektromos áram nélkül élő lakosságának – mintegy 733 millió ember – igényeinek kielégítésére. Hétszeresen.

(via. Reporterre)