Az elmúlt hetekben felszínre került a hazai zsidó közösség megosztottsága. A nyilvánosságban meghatározó azok véleménye, akik kritika nélkül támogatják Izraelt, és népirtó háborúját igazoltnak látják, de egy petíció nyomán sokan fejezték ki a palesztin néppel való szolidaritásukat is. Szerzőnk felidézi, hogyan vált fiatalként a zsidó közösség tagjaként Izrael hívévé, és sajátította el fiatalon „tálib-reflexként” a közegben uralkodó, Izrael állam felelősségét relativizáló nézeteket. Ez a szemlélet szerinte nemcsak erkölcsileg elfogadhatatlan, de önsorsrontó stratégiát is jelent, mind Izrael állam, mind a zsidó közösség számára.

Izrael lassan két éve folytat permanens háborút Gázában, a magyar zsidó közösségben mégis most érték el a nyilvánosság ingerküszöbét a belső viták, kezdve a sokat idézett petícióval és az arra adott különféle reakciókkal. Régóta azt érzem, hogy zsidóként kötelességem megnyilvánulni a témában, ehhez viszont előbb önreflexiót kell gyakorolnom. Bár e cikk az általam is aláírt petíció, és az arra adott válaszok hatására íródik, szeretném hangsúlyozni, kizárólag magamat képviselem az itt leírt gondolatokkal.

Mivel ‘91-ben születtem, a rendszerváltás után zsidóságát újonnan felfedező budapesti zsidó prototípusa is vagyok bizonyos értelemben. Mindkét ágról holokauszttúlélő családból származom. A zsidó identitás családom számára egybeforrt az üldözöttséggel. A „zsidó” szót rokonaim családi ebédek, összejövetelek alkalmával csak suttogva mondták ki, és csak az antiszemitizmus kapcsán került szóba. Már kisgyerekként is éreztem a szó, és ezáltal a téma felfoghatatlan mélységét, fájdalommal és elfojtásokkal átszőtt auráját. Amint tizenöt évesen először kapcsolatba léptem a zsidó közösséggel, egy ifjúsági szervezeten keresztül, transzgenerációsan, három nemzedék elfojtásai szakadtak fel. Egész életemre meghatározó élmények lesznek az első sábbáti áldások, héber dalok és kipával a fejemen elköltött közösségi vacsorák.

A zsidó identitás megélésének felszabadító varázsa mellett van a közegnek egy nem elhanyagolható, számomra most már problémásnak tetsző aspektusa, mégpedig az izraelizmus.

Az izraelizmus jelentése, hogy a világon bárhol élő, diaszpórabeli közösségi tagokat tudatos és konzisztens oktatási rendszer és kampány (ld. Hászbárá) segítségével igyekeznek közelebb hozni Izrael államához, mindenáron hű szövetségest faragni belőlük.

Tizenhat éves voltam, amikor először Izraelben jártam, a Hásomer Hácáir és a Szochnut közös szervezésében. Néhány tízezer forint fejében kaptunk egy milliókba kerülő, háromhetes utat. Mai napig emlékszem, mennyire megható volt a Herzl-hegyen a katonai temetőben közösen énekelni a Hátikvát (az izraeli himnuszt), megízlelni a hősi mítoszt, ami az izraeli katonaság köré fonódik. Arra is emlékszem, hogy hevesen bólogattam, amikor a magyar nyelvű idegenvezetőnk hosszan ecsetelte, hogy Jeruzsálemet 669 alkalommal említi meg a Tánáh, míg a Korán egyetlen említést sem tesz róla. Mindezzel  bizonyítva, miért jogos az izraeli zsidók igénye az osztatlan Jeruzsálemre.

Emellett ott van a Táglit, egy tíznapos, ingyenes út, melyen a diaszpóra majd’ minden fiatal felnőttje átesik. Itt egy olyan szervezett úton vesznek részt 18-27 év közötti fiatalok, melyet saját erőből szinte biztosan nem tudnának finanszírozni, és a holt-tengeri és masszadai selfie-gyűjtemény mellé erős ideológiai képzés is párosul. Emlékszem, itt is milyen megható volt közösen, meggyújtott gyertyák mellett emlékezni hősi halál halt katonákra, akik a jó háborúját vívják a gonosszal szemben. A program fő támogatója a 2021-ben elhunyt, szélsőjobboldali és Trump rajongó Sheldon Adelson kaszinó-mogul volt, aki egy időben az USA tíz legtehetősebb üzletembere között volt. Ő volt az is, aki az iráni konfliktus atomtámadással történő megoldását szorgalmazta.

Nemcsak Izraelben, a diaszpóra országaiban is folyamatos az Izraellel kapcsolatos edukáció, és hol direkt, hol indirekt módon az ideológiai nevelés. A szarvasi tábor, melynek működtetésében én is szerepet vállaltam, ún. Israel Cornert működtet, amely már hétéves koruktól kezdve programokat nyújt a táborozó gyerekeknek. Egyik utolsó vitám a táborvezetéssel pont arról szólt, hogy alkalmazható-e a „cionfasiszta” kifejezés a Cornert működtető, szerintem mélységesen elfogult és egyoldalú oktatóval szemben.

Ahogy arra is emlékszem, hogy milyen jó érzéssel olvastam Seres László 2013-as, Aszad szíriai polgárháború alatt elkövetett állami terrorja kapcsán, HVG-n megjelent „Nekünk Auschwitz kell?” című publikációját.

„A saját Amerika-, Izrael- és kapitalizmus-ellenességét felvilágosultnak és progresszívnek hazudó neoarrogánsak koalíciója most, hogy tétje is lenne a protestnek, csöndben van. És ha már itt tartunk, csöndben vannak Észak-Korea napi működését illetően is, mert egy pár kommunista koncentrációs tábor messze nem annyira felháborító, mint Izrael, amely vitatott területeken lakótelepeket épít.”

Akkor azt gondoltam, ezen relativizálás nagyon jó érv, amelyet én is használok majd viták során. (Külön cikket érdemelne Seres szerepe a cionizmusról való hazai diskurzusban: az EMIH-en keresztül saját fórumot biztosítottak számára, hogy tovább dicsőíthesse Izraelt a digitális térben, amely által megtapasztalhatta a NER, újonnan büszkén viselt cionizmusának valódi arcát).

Csak utólag értettem meg, hogy az évtizedekig kapott közösségi impulzusok, koncentrált Izrael-párti propaganda és a családi traumákból gyökerező, erős zsidóságra való igény az, amely elvezet a palesztinok és Izrael egyéb „ellenségeivel” szembeni részvétlenséghez. Ennek a folyamatnak egyenes következménye, hogy az izraeli/zsidó életeket sokan értékesebbnek tartják mint a palesztinokat. Ezért bocsátják meg, sőt védik meg harsányan Izrael állam, a nemzetközi jogot és az emberséget lábbal tipró cselekedeteit.

Miután külföldre költöztem és távolabb kerültem a közösségtől, eljött az önismeret és az önreflexió ideje. Ha az ember hajlandó szembenézni önmagával és megérteni működését, képes lesz a saját hibáit és igazságtalan világképét is tisztán látni.

Ekkor kezdtem el levetni tálib-reflexeimet, melyek kényszeresen keltek Izrael védelmére, bármennyire is elfogadhatatlan és aránytalan, amit cselekszik. Az, hogy szolidárissá váltam a palesztinokkal – áldozataikra ugyanolyan fájdalommal gondolok mint az izraeli áldozatokra – nem csak önazonosabbá tett, de zsidó identitásomra is jó hatást gyakorolt. Azt hiszem, akkor cselekszem helyesen és maradok reflektív családom vészkorszakban átélt szenvedéseire, ha minden ártatlan áldozatért szót emelek, attól függetlenül, hogy ki az elkövető. Ebbéli meggyőződésemtől azzal sem lehet eltántorítani, ha naponta riogatnak zsidó szélsőségesek, hogy a Hámász kapás gyilkosa legközelebb az én fejemet fogja célba venni.

Most, hogy túlestem a nyilvános számadáson és leírtam, hogyan lettem egyoldalú Izrael-támogatóból, Izrael áldozataival szemben is empatikus emberré, először a hazai zsidó közösség diskurzusára, később pedig a jelenlegi háborús helyzetre is reagálok. Utóbbira nem azért, mert felkészültségem vagy kvalifikációm kiemelne más megszólalok közül, hanem mert fontosnak tartom, hogy minél több, nem egyoldalú írás szülessen a témában zsidók tollából.

A hazai közösség és a konfliktus

Ahogy fentebb írtam, korábban magától értetődő volt számomra, hogy a zsidó közösség kérdés nélkül Izraelt támogatja. Kifelé csak a saját világképét erősítő érveket használ, befelé pedig leinti a kritikát megfogalmazókat, mondván ne adjanak kártyákat az antiszemiták kezébe. A magam részéről ezt a mechanizmust ma már végtelenül provinciálisnak és károsnak látom. Nem tudok és nem is akarok csendben elmenni amellett, hogy a legnagyobb elérésű magyar (a MAZSIHISZ kötelékébe tartozó) rabbi naponta gúnyolódik a gázai humanitárius katasztrófán, idézőjelben használja a palesztin szót, ezzel önazonossághoz való jogukat kétségbe vonva. Számomra ez magas szintű dehumanizáció. Követői a Gázának nyújtott áram- és vízellátás elzárását követelik, és erőteljes iszlamofóbiával átitatva kiáltják ki Izrael háborúját a nyugati civilizáció védharcának.

Szintén szembeötlő, hogy a rabbinátus egy prominens rabbija nyilvánosan kér számon egy másik rabbit, mert az intézményesen kiadott állásponttól eltérő véleményt fogalmazott meg.

A MAZSIHISZ rabbitestülete korábban, még jóval a mostani konfliktus kirobbanása előtt, folyamatosan meghurcolt és a szőnyeg szélére állított egy rabbit, annak Izrael-kritikus közösségi médiás posztjai miatt, nem egyszer kizárással fenyegetve őt. A rabbi a folyamatos támadások miatt engedett a cenzúrának, és ma már nem nyilvánul meg a kérdésben nyilvánosan.

A magyar zsidó közösség a kilencvenes évek kezdete óta erőteljesen hagyatkozik amerikai adományozóira. A trendnek megfelelően az amerikai zsidó közösség jelentős része az elmúlt években még agresszívabban, még egyoldalúbban viszonyul a közel-keleti konfliktusokhoz, és veszi védelmébe Izraelt. Elvárásaik a hazai közösségbe is leszivárognak, legalábbis nehéz lenne nem erre gondolni, a közösségi haragtól való félelem mellett, amikor a legnagyobb magyar zsidó kulturális központ, a Bálint Ház lemondta a 444 Borízű hang c. podcastjának a Házban tervezett felvételét, Bede Márton, a témában gyakran publikáló újságíró Izraellel kapcsolatos megnyilvánulásai után. Ezzel sikerült a NER propagandalap Mandinernek is feldobni egy magas labdát, de ez már tényleg a legkevesebb.

A támogatóit féltő és a közösségi tálib haragtól tartó mérsékeltebb közösségi vezetők passzivitása szembeötlő a témában. Semmilyen gondolatot nem mernek nyilvánosan közreadni, mely eltér az Izrael-párti fősodortól.
A korábban már említett Sheldon Adelson mellett, a szintén dollármilliárdok felett diszponáló Ronald S. Lauder is fontos szerepet tölt be a hazai zsidó közösség életében. Iskolát működtet és a szarvasi tábor egyik alapítója is. Republikánus, Trump-párti pozíciója mellett fontos szerepet játszott Netanjahu miniszterelnöki székhez jutásában is. A magyar zsidó közösség függő helyzete amerikai, általában – legalábbis Izraelt érintő kérdésekben – szélsőjobbos mecénásaival a közösség önfeladásához vezetett.

Érdemes észrevenni, hogy a NER-kegyelt, közpénzből néhány év alatt  óriásira pumpált EMIH-Chabad birodalom, és a velük folyamatosan rivalizáló, mindig kritikus MAZSIHISZ között ebben a kérdésben megszűntek az ellentétek. Saját felületeiken és a sajtónak adott nyilatkozataikban ugyanúgy szélsőségesen nyilatkoznak, Izraelt minden bűne alól felmentik, a palesztinok náluk csak terroristák, esetleg terrorista támogatók lehetnek.

Gábor György az Izraelt is elmarasztaló petíció aláíróira szintén elemi indulatokat zúdított. Öngyűlölettel vádolnak minket, mellyel végleg elvágják a lehetőséget az önreflexióra. Kinek, ha nem a zsidó közösségnek kell először felszólalnia, ha a zsidó állam humanitárius katasztrófát idéz elő?
Ugyanazzal a hévvel sározzák a petícióban rejlő humanizmus jelenését, ahogy a NER és lakájai a függetlenséget, a velük nem partneri sajtóval szemben.

A jelenlegi konfliktus előtt én nem hallottam Nemes Dánielről, de szerepe meglepően pontos látképet ad a hazai közösségi állapotokról. A semmiből feltűnt egy, az Izrael-párti pszichózisban szenvedők igényeit precízen kielégítő influenszer. A NER-propagandista Robert C. Castellel karöltve árasztják el a közösségi médiát egyoldalú, szélsőséges posztokkal, sokszor könnyen cáfolható álhírekkel. Nemes horror-műsorszámokkal és az Izraelhez (szerinte) illojális médiumok hiteltelenítésével borzolja a kedélyeket és tüzeli többszáz fős rajongótáborát.

Castellel közösen sulykolják, hogy a palesztin nép nem létezik, és szarkasztikus posztokban gúnyolódnak azon megszólalókon, akik nem hajlandóak általánosítani.

Szintén Nemes volt, aki petíciót indított a Kneecap szigetes fellépésének megakadályozására, amit Petrás János és Takaró Mihály is aláírtak. A magyar szervek, nyilvánvalóan hazug és alaptalan módon, nemzetbiztonsági okokra hivatkozva tiltották ki végül az észak-ír formációt. Nemes és sleppje hangos éljenzése közepette. Kevesen voltak olyan eredményesek a modern Magyarország történelmében a szólás- és művészi szabadság elleni fellépésben mint ő.

Szintén nem tudok elmenni az LMBTQ emberek instrumentalizációja mellett. A melegekkel szembeni befogadó arcéltől irtózó, az azonos nemű párok zsinagógai házasságáról hallani sem akaró rabbik és vallási funkcionáriusok folytatólagosan hivatkoznak Izrael szexuális kisebbségekkel szembeni toleranciájára, és gúnyolják a palesztinokkal szolidáris LMBTQ embereket. Ha valaha illusztrálni kell majd a pinkwashing kifejezést, tökéletes példa lesz.

A sor hosszan folytatható. Aminek tanúi vagyunk, az a kritika kényszeres elnyomása, és a háborús bűnök sorát elkövető Izraelt kritizálni merészelők árulás vádjával való diszkreditálása, végső soron pedig zsidó közösségből való kitaszítása. A törzsi mentalitás a közösséget „mieinkre” és „árulókra” osztja, ennek volt jelentős mérföldköve az Izraellel kritikus petíció. Gyakori vád a közösség egy részétől, hogy az antiszemiták kezére játsszunk, ha nyilvánosan kritikát fogalmazunk meg akár Izraellel, akár a közösséggel szemben. Én pont abban hiszek, hogy a nyilvánosság ereje az, ami valódi változást tud elérni, a belső kritika értéke elinflálódott.

A háborúról

Nem vagyok Közel-kelet szakértő, és nincs hadtudományi képesítésem sem. A helyzet teljes körű leírására sem vállalkoznék, mert az szétfeszítené egy véleménycikk kereteit.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a Hámász 2023. október 7-i támadását a leghatározottabban elítélem. Együttérzek az elhurcolt és megerőszakolt nőkkel, a kivégzett csecsemőkkel és minden áldozattal. Izraelnek joga van az önvédelemre. Csakhogy ami lassan két éve folyik a térségben, az messze túlmutat az önvédelmen.

Szinte nincs olyan nap, hogy akár nemzetközileg akár Izraelből ne ismernék el a tényt, Izrael népirtást folytat Gázában.

Persze, bírósági ítélet még nincs, de ennek egyik oka, hogy Netanjahu nem hajlandó megjelenni a Nemzetközi Büntetőbíróság előtt.
Az IAGS által megfogalmazott dokumentum részletesen taglalja a kritériumokat, amelyek alapján bátran állítható a népirtás ténye. Varga Máté véleménycikke kiváló gyűjtést is tartalmaz magas rangú izraeli tisztviselőktől származó nyilatkozatokból, melyek megmutatják, milyen dehumanizáló és vérszomjas kommunikációval rontott és ront Izrael Gázára. Ahogy sokan figyelmeztettek korábban is, a népirtást mindig hasonló retorikai fordulatok előzik meg.

Sokan azzal érvelnek, hogy ez a háború Izrael létéről szól. Pedig Izrael az, aki valós ellenállás nélkül tud légicsapásokat végrehajtani Gázán kívül Teheránban, Bejrútban, Damaszkuszban, Szanaaban és Dohában miközben bizonyította, hogy bármilyen támadástól képes megvédeni állampolgárait. A Közel-kelet egyetlen atomhatalma (amit a mai napig nem ismert el), és a világ egyik legmodernebb hadserege, folyamatosan egzisztenciális fenyegetésre hivatkozva szedi civil áldozatait a gázai övezetben, melyhez természetesen hozzájárul a Hámász tevékenysége is.

Az éheztetés, és az áramellátás elvágása semmi szín alatt megengedhető eszköz. De az izraeliek és Izrael állammal szolidárisak önérdeke lenne, hogy végiggondolják, ha az IDF kórházak újszülött osztályaira támad, milyen traumákat okoz a túlélő újszülötteknek, akik fájdalmát a Hámász – és utódai – roppant eredményesen ki tudják aknázni, így végtelenné téve a konfliktust.

Én is azt szeretném, ha minden, jelenleg Gázában fogvatartott izraeli túsz hazatérne. Az élők élve, a holtak pedig úgy, hogy megkapják a tisztességes temetést, ami jár nekik. Netanjahu a húsz, még életben lévő túsz életével is hazárdírozik önös politikai érdekei mentén. Nemrég utasított el az izraeli kormány egy tíz túsz hazatérésével járó tűzszüneti javaslatot, ragaszkodva Gáza város ostromához. Ezt a katonai vezetés is hevesen ellenezte, rávilágítva arra, hogy az ostrom nem katonai, hanem politikai célokat szolgál. Feltehetően mind a vezérkari főnök, mind a sokszor tiltakozó hírszerzési vezetők is tudják, a Hámász katonailag nem felszámolható. Ez Izraelben is soha nem látott tiltakozási hullámot váltott ki, számtalan izraeli vallási- és civil-szervezet fejezi ki tiltakozását a háború folytatásával szemben. A tiltakozások résztvevőit az izraeli kormány nemegyszer hazaárulással vádolta.

Az izraeli belpolitikai és a hazai közösségi vita egyaránt ijesztő ütemben polarizálódik. Az izraeli rezsim szégyen nélkül játssza ki az antiszemitizmus-kártyát, ha kritika éri, számtalan alkalommal a diaszpóra biztonságára és közérzetére hivatkozva, mely narratívában általában partnerre találnak a diaszpóra közösségi vezetőiben is. Ugyanúgy használ minket pajzsként, ahogy a Hámász a gázai civileket.