A gyanú szerint bátyja ölte meg Cs. Nikolettet szeptember 13-án a Nógrád vármegyei Ecsegen. Sajtóhírek szerint a nő kislánya szemtanúja lehetett édesanyja halálának. Cs. Csabát gyilkosság gyanújával letartóztatták.

A sajtóban megjelentek helyiek beszámolói is, melyek szerint a férfi korábban többször is bántalmazta húgát; a nő védekezési lehetőségeit szűkíthette, hogy kislányával együtt egy fedél alatt élt a bántalmazóval. Arról egyelőre nincsenek nyilvános információk, hogy a rendőrség vagy a gyermekvédelem tudott-e a rendszeres bántalmazásról.

Bár legtöbbször párkapcsolati erőszak áldozatairól számolunk be, az eset kapcsán fontos leszögezni, hogy nem csak a partnerek által, hanem a közeli hozzátartozók, rokonok által elkövetett rendszeres erőszak áldozatai is nagyrészt nők és gyermekek. Ők is sokan vannak, és sok esetben ők is nehezen vagy túl későn jutnak segítséghez, hiszen ugyanaz a működésképtelen rendszer „gondoskodik” róluk, mint a párkapcsolati erőszak áldozatairól.

Míg az EU-ban toronymagasan a magyar nők szenvednek el a legnagyobb arányban lelki vagy fizikai erőszakot, fenyegetést és/vagy szexuális erőszakot a partnerüktől (a magyar nők több mint fele, 54,6%-a élt már bántalmazó kapcsolatban), a nem partner által nők ellen elkövetett erőszak is jelentős hazánkban. Egy 2024-ben megjelent, minden eddiginél alaposabb uniós kutatás szerint a magyar nők 19,2 százaléka szenvedett el 15 éves korától számítva nem partner – tehát többek közt családtag – által erőszakot. 

A kapcsolati erőszak, amely immár 12 éve önálló bűncselekménynek számít Magyarországon a családon belüli erőszak megfelelő súlyú szankcionálása érdekében, nem csak a házastársak vagy élettársak, hanem rokonok közötti erőszakot is magában foglalja. Mint azt az Országos Kriminológiai Intézet tudományos munkatársa, Garai Renáta 2023-as tanulmánya is megállapítja, a kapcsolati erőszak elkövetői nagyon nagy részt férfiak.

„A nők sérelmére legnagyobb arányban jelenlegi vagy korábbi házastársuk, élettársuk követte el a bűncselekményt, de több esetben szüleit, idősebb családtagjait vagy a testvérét bántalmazta a vádlott. Férfiak sérelmére leginkább gyermekük, nevelt gyermekük követte el a bűncselekményt, de előfordult féltestvér, fiútestvér és élettárs bántalmazása is.”

Azonban, ahogy a tanulmány és nőjogi szervezetek is régóta hangsúlyozzák, a hatósági tehetetlenség nemigen csökkent az elmúlt 12 évben: a nőgyilkosságokhoz vezető tétovázás rendszerszintű, a nyomozó hatóságok még mindig nem igazán értik ezt a bűncselekményt, így az esetek túlnyomó részében nem kapcsolati erőszak, hanem garázdaság, testi sértés, zaklatás miatt rendelik el a nyomozásokat annak ellenére, hogy a feljelentés/bejelentés nemcsak egyetlen, hanem többszöri bántalmazásról számol be. Mint arról beszámoltunk, a május 6-ai csömendi nőgyilkosság előtt a rendőrség például kétszer is kiszállt a helyszínen, ennek ellenére nem tekintették rendszeresnek az erőszakot. A nő nem tett feljelentést, a rendőrség pedig bár hivatalból eljárhatott volna kapcsolati erőszak miatt, és távoltartást rendelhetett volna el, ezt elmulasztotta.

A magukra maradt, eszköztelen, a bántalmazónak minden szempontból kiszolgáltatott áldozatok sokszor hosszú idő után mernek csak segítséget kérni, vagy kérnek, csak nem kapnak; esetleg a környezetük, a velük vagy gyerekeikkel érintkező szakemberek tudnak a bántalmazásról, de ők is tehetetlenek. Ahogy a fent említett tanulmány összegzi az országszerte általános helyzetet: a segítségkérést követően „vallomást tesznek, dokumentálják a sérüléseiket, és távoltartási eljárást kérnek, ezután nyomozás kezdődik hosszas bizonyítással, majd a bíróság előtt is újra, részletesen el kell mondaniuk a történteket (ha eljut az ügy idáig). A sértettek egy idő után »belefáradnak«, elveszítik a hitüket és bizalmukat a hatóságokban, miközben évek telnek el, és érdemben még mindig nem segített rajtuk senki sem.”

Emellett probléma az is, hogy ha valakit el is ítélnek kapcsolati erőszakért, szinte soha nem kap letöltendő börtönbüntetést, így nagyon durva bántalmazásokat is meg lehet úszni viszonylag olcsón, a hosszú időn át terrorban tartott, bántalmazott áldozatoknak pedig nem szolgáltat igazságot, és nem biztosít megnyugvást a rendszer, sőt általános gyakorlat, hogy őket hibáztatja, amiért nem menekültek el önerőből a bántalmazótól, vagy egyáltalán nem is hisz nekik.

Bár az ecsegi esettel kapcsolatban egyelőre nem tudunk hatósági mulasztásokról, az biztos, hogy többen tudtak a családon belüli erőszakról, és ezáltal feltehetőleg a családban élő kiskorú veszélyeztetéséről is, egy működő jelzőrendszer pedig jelentősen növelte volna az áldozat túlélési esélyeit.