Idén júniusban az aszály Magyarország területének túlnyomó részét érintette, a kiszáradt táj adott lendületet a nyár legpusztítóbb viharának, miközben a Dél-Alföldön pusztító sáskajárás is óriási károkat okoz a növényállománynak és gazdáknak. De milyen okok állnak a különösen erős magyarországi aszály hátterében? Miért elégtelen, sőt káros az aszály elleni védekezést az öntözés fokozására építeni? Hogyan kéne kinéznie ehelyett a fenntartható vízvisszatartásnak, és milyen gazdálkodási, politikai változatásokra van szükség ahhoz, hogy elkerüljük az Alföld elsivatagosodását?

2022 után ismét sokat hallhattunk, olvashattunk az aszályról. 2022-höz hasonlóan, az éghajlatunkra (eddig) jellemző, nagy mennyiségű, tavasz végi – nyár eleji csapadék júniusban most is szinte teljesen elmaradt, és ez a laikusok számára is szemmel látható következményekkel, a fű és általában az aljnövényzet kiszáradásával járt. Az Alföld nagy területei megint a szavanna száraz évszakához hasonló képet mutatnak. A csapadékmentes időjárást követően pedig, júliusban egy hidegfront érkezésével hatalmas szélviharok söpörtek végig az országon. A szél pusztító erejűvé fokozódása is az aszálynak, a táj kiszáradásának a következménye volt. Szintén az aszályos, forró időjárás számlájára írható az ország jelentős területein, főleg a Dél-Alföldön pusztító sáskajárás.

De a csapadékhiány nem csak nyáron jelentkezik az utóbbi években. Tavaly például az Alföld nagy részét tavaszi aszály sújtotta, majd az ősz és a tél volt csapadékhiányos az ország területének nagy részén.

Ez utóbbi (az őszi és a téli aszály) ugyan nem érinti közvetlenül a mezőgazdaságot, de közvetett hatása szintén jelentős, mert legalább részben elmarad a nyáron elpárolgó vízkészletek visszatöltődése, és ez nagy mértékben hozzájárul a talajvíz szintjének csökkenéséhez, ami nem csak az öntözést nehezíti meg, hanem hosszabb távon a táj elsivatagosodásához vezet. Ennek egyértelmű jele, hogy egyre gyakrabban találkozhatunk kiszáradt vagy pusztulásnak indult fákkal. A jelenség egyelőre főleg a „nem idevaló”, vízigényesebb fajokat, például a lucfenyőket vagy a kanadai nyárfákat érinti, de mindenképp figyelmeztetés.

2022 nyarán és idén júniusban az aszály az ország területének túlnyomó részét érintette, de általában igaz, hogy a baj elsősorban az Alföldet sújtja, azon belül pedig különösképp a Duna-Tisza közének középső kétharmadát, vagyis a Homokhátságot, amelyet a FAO már 2004-ben félsivatagos területnek nyilvánított. Ennek fő oka, hogy itt a talaj homokos, és a homok vízmegtartó képessége sokkal gyengébb, mint más talajtípusoké, és így a talajvízszint is gyorsabban csökken.

Különböző mértékű következménnyel jár az aszály a mezőgazdaság különböző ágainál és a különböző haszonnövény kultúrák esetében. A hagyományosan nagy területen folyó búzatermelésnek kisebb károkat okoz, de a szintén nagyon fontosnak számító kukorica, továbbá a napraforgó és a szója esetében tetemes kieséseket okozhat a nyári aszály, mert a betakarítás ideje sokkal későbbi, mint a búza esetében. Szintén súlyos gondokat okoz a csapadékhiány a gyümölcs- és zöldségtermesztésben. Ez már az idei inflációs adatokban is látszik: a gyümölcs- és zöldségárak jelentősen megugrottak. Kevesebb ugyanis a termés, és a termelés is drágább, mert többet kell locsolni.

Tovább súlyosbítja a problémát, hogy a gyümölcs- és zöldségtermelés épp az elsivatagosodó Homokhátságon koncentrálódik. Ennek főként az az oka, hogy a nagybirtok elsősorban a jobb termőtalajú vidékeken (pl.: a Kisalföldön vagy Békésben) vált szinte kizárólagossá, míg a korábban is kevesebbet érő homokos talajú területek maradtak meg inkább a kisbirtoknak. Az itteni gabonatermesztés eleve kevésbé volt versenyképes, és persze a kisbirtok amúgy is nehezen tud versenyezni a nagybirtokkal.

A sokkal munkaintenzívebb zöldség- és gyümölcstermesztés cserébe viszonylag kis terület megművelésével is biztosítani tudja egy-egy család megélhetését. Amíg van víz. Mert öntözni, locsolni itt ma már mindenképp kell, másképp nem lesz termés.

Az öntözés viszont vélhetően szintén hozzájárul a talajvízszint csökkenéséhez, bár nem tudjuk, milyen mértékben. Felvetni sem szokás ezt az összefüggést, hiszen érzékeny témáról, családok tízezreinek megélhetéséről van szó. És természetesen mélyen etikátlan is lenne áldozatvállalásra kényszeríteni ezeket a családokat, miközben sem a nagybirtok nem változtat környezetpusztító gyakorlatán, sem pedig az éghajlatvédelem területén nem vállal jelentős áldozatokat szinte senki.

Az aszály okai

Aszályok természetesen több száz évvel ezelőtt is voltak, az azonban tény, hogy sokkal gyakoribbá, hosszabbá és intenzívebbé váltak az utóbbi évtizedekben. Ami az okokat illeti, kevésbé tiszta a kép, mint azt sokan gondolhatják. Az üvegházhatású gázok kibocsátásából fakadó klímaváltozás szerepe persze bizonyosan nagyon jelentős, de valószínű, hogy messze nem kizárólagos.

A hőmérséklet magasabb, ezért nagyobb a párolgás, és így hamarabb kiszárad a talaj, ez kétségtelen. De az utóbbi időben már kevesebb a csapadék is, és sokkal egyenlőtlenebbé vált az eloszlása időben. Ez utóbbi tény azért jelent különösen nagy gondot, mert egyrészt

a vízgazdálkodás célja eddig mindig a többletvíz elvezetése és nem visszatartása volt, másrészt azért, mert az ipari mezőgazdaság által „kezelt” talajok vízmegtartó képessége is gyengébb.

Idén júniusban sokszor láthattuk, hogy újabb és újabb frontok érkeznek nyugat felől, ám alig vagy egyáltalán nem hoznak csapadékot. Ugyanez volt a helyzet sok másik esetben is. Ennek pontos okát nem ismerjük, de elképzelhető, hogy a Golf-áramlat gyengülésével áll kapcsolatban, ami mögött a klímaváltozás, pontosabban a sarkvidékek különösen gyors felmelegedése áll.

Lehet, hogy szintén ezzel függ össze az is, hogy a nyugat-kelet irányú légáramlást sokszor a meridionális váltja fel, vagyis vagy észak felől érkeznek hideg és száraz légtömegek (ennek köszönhetőek a jóval gyakoribbá váló tavaszi fagyok, idén még májusban is volt erre példa) vagy pedig dél felől érkezik forró és szintén száraz levegő főleg a nyári hőhullámok idején, amikor a hőmérséklet a 40°C-hoz közelít. Ilyenkor nemcsak a csapadék hiánya a gond, hanem az ún. légköri aszály jelensége is. Ez azt jelenti, hogy a légkör páratartalma sivatagi szintre csökken, így elmarad a reggeli harmat, és a növényeket a levegő páratartalmának csökkenése is megterheli, fejlődésüket károsan befolyásolja.

Sokan gondolják persze azt, hogy mivel Magyarország kis ország, ezeket a trendeket befolyásolni úgysem tudjuk, bármi is legyen a helyzet. De ez csak közvetlenül igaz. Magyarországot ugyanis az éghajlatváltozás – Európa nagy részével együtt – lényegesen jobban érinti a világátlagnál.

Tavaly például 3-4 °C-kal volt magasabb az átlaghőmérséklet a korábbinál Magyarországon, míg ez az érték globálisan „csak” 1,5 °C volt. Ez nemcsak gondot, de felelősséget is jelent,

mert ha a világ többi részén azt látják, hogy a klímaváltozás problémáját ott is elkenik-bagatellizálják- letagadják, ahol annak erősebb a hatása, akkor ott sem próbálnak tenni ellene. Többek közt ezért is felháborító és önsorsrontó az a klímaszkeptikus megközelítés, amivel olyan gyakran lehet találkozni a kormánypárti sajtóban, bár meg kell jegyezni, hogy az ellenzéki sajtó is sokkal kevesebbet foglalkozik a témával, mióta ez nyugaton sem annyira trendi. Magyarországnak mint átlagnál erősebben érintett országnak, azok közé kellene tartoznia, akik a legtöbbet teszik az éghajlat védelméért és leghangosabban emelnek szót az éghajlatvédelem mellett a nemzetközi fórumokon.

Az is több mint valószínű, hogy az éghajlat változását, az aszályok gyakoriságát és intenzitását vagy a talajvíz szintjének alakulását a tájhasználat és például a vízgazdálkodás is befolyásolja.

A legerősebb és leginkább egyértelmű, biztos összefüggés a vízgazdálkodás és a talajvízszint között van. A 19. századi folyószabályozás előtt az Alföld területének jelentős részét időszakosan víz borította. A táj jelentős részét vizes élőhelyek, mocsarak, tavak, időszakos tavak foglalták el. Ám a század végére nem csupán a folyók ártereit szorították vissza egy szűk, pár száz méteres sávba (korábban több tucat km szélességű terület is időszakosan vízborította ártérnek számított), hanem a folyótól távolabbi területek tavait, mocsarait is nagyrészt lecsapolták (ez történt a régi ártérnél magasabban fekvő Homokhátságon). Ezek a területek túlnyomórészt szántóföldek lettek, de a csapadékosabb időszakokban felgyűlt rajtuk a csapadéktöbblet, ezt keresztelték el belvíznek, melynek elvezetése lett a vízgazdálkodás legfontosabb feladata.

„A belvíz elleni védekezés” jegyében alakították ki a csatornarendszert, amely a folyókba vezette ki a tájból a vizet, annak érdekében, hogy minél nagyobb területen lehessen nagytáblás gabonatermesztést folytatni. A csatornák „tisztítása”, a manapság is napirenden lévő mederkotrások is azt a célt szolgálják, hogy a vizet minél hamarabb kivezessék a tájból, ráadásul a csatornákban, illetve azok partján megtelepedő, a síkságon sajátos színfoltot jelentő ökoszisztémákat is pusztítják, így a biodiverzitást is csökkentik, ahogyan azt a vizes élőhelyek lecsapolása és beszántása esetében is tették.

A belvíz elleni sok évtizedes küzdelem eredményesnek bizonyult, kiszáradt a táj.

Némileg túlzóan fogalmazva: a műtét sikerült, a beteg meghalt.

A vízgazdálkodás közvetlenül összefügg a tájhasználattal, és eddig azt a célt szolgálta, hogy minél nagyobb területen lehessen nagytáblás, monokultúrás gabonatermesztést folytatni. Ez a törekvés is sikerrel járt,

a Kisalföld mellett, a Balaton keleti partjától a Királyhágóig és Kárpátalja még sík területeitől csaknem Belgrádig szinte megszakítatlan, hatalmas szántófölddé tettük a tájat.

Szinte biztos, hogy ez a tájhasználat is hozzájárult az Alföld kiszáradásához. Egyrészt a táj, a növényzet és a talaj, sokkal kevesebb vizet raktároz el. Kevés a fás terület, kevesebb a biomassza. Sokkal kevesebb a vizes élőhely, tó, időszakos tó és mocsár. Szintén sokkal kevesebb a legelő, pedig a szerves trágya 90%-ban víz. A hatalmas szántókon általában egyáltalán nem használunk szerves trágyát, és ez is csökkenti a talaj vízmegtartó képességét. Ha pedig a felszínen kevesebb a víz, akkor az a talajvíz szintjének csökkenéséhez is hozzájárul. Kétségtelen, hogy ez a tájhasználat kevesebb vizet képes megtartani a tájban.

Másrészt valószínű, hogy mindez a csapadékhiányhoz is hozzájárul. A csapadék képződést ugyanis a felszín párologtatása is elősegíti, és a több vizet raktározó fák, vizes élőhelyek, legelők jóval többet párologtatnak, mint az ipari mezőgazdaság módszereivel művelt területek.

Azt nem tudjuk megmondani, hogy az időszakos csapadékhiány milyen mértékben következménye a klímaváltozásnak, és milyen mértékben a helytelen tájhasználatnak. Ez azonban valójában sokkal kevésbé lényeges kérdés, mint amennyire első pillantásra látszik, mert mindkettőnek annyi káros hatása van ezen kívül is, hogy mindenképp tennünk kell ellenük.

Az öntözés csak tünetkezelés

Miután júniusban az aszályhelyzet súlyosabbra fordult, a kormány aszályvédelmi törzset alakított, és az aszály elleni küzdelmének középpontjába az öntözés megkönnyítését, a gazdák ingyen öntözővízhez juttatását, az öntözött területek nagyságának megnövelését állította. Mindez jól illeszkedik a kormány kommunikációs gyakorlatába, amely általában arról szól, hogy a kormány hogyan védi meg az embereket gyors, határozott, kemény lépésekkel az épp felbukkanó veszedelmekkel szemben, melyek az utóbbi évtized során valamiért egyre jobban elszaporodtak. Kérdés, hogy a valóságban ez a program mennyit segít az aszály elleni küzdelemben.

Az öntözés néhány pozitív hatása kézenfekvő. Megóv(hat)ja a termést a pusztulástól, és legalább néhány foltot a tájban a teljes kiszáradástól. De ezek a hatások csak nagyon korlátozottan érvényesülhetnek. A mezőgazdasági területek alig néhány százalékát öntözik csak jelenleg, és nincs is lehetőség arra, hogy ezt néhány százalékos mértéknél jobban növelni lehessen. Potenciálisan néhány százezer hektárról van szó, miközben több mint 4 millió hektár áll mezőgazdasági művelés alatt. Kisebb az a vízkészlet is, amiből öntözni lehet, mert a folyók és a tavak vízszintje is természetesen ilyenkor a legalacsonyabb.

Nem tudjuk pontosan, milyen mértékben, de az öntözés ráadásul általában hozzájárul a talajvízszint csökkenéséhez. Nemcsak a helyi, fúrt kutakból történő locsolásról van szó. A felszíni vizek is összefüggenek a talajvízzel. Ennek szintje egy folyó melletti területeken a folyó vízszintjével együtt ingadozik, a kettő közt közvetlen a kapcsolat. A magasabban fekvő, például homokhátsági területekről pedig a talajvíz a felszín alatt, azzal párhuzamosan áramlik a folyómeder felé, és ha ott alacsonyra csökken a vízszint, az elszívó hatással jár, vagyis felgyorsul a víz kiáramlása a tájból.

Az öntözés tehát mint tünetkezelés hasznos lehet, de a felhasznált öntözővíz mennyiségének növelésére építeni az aszály elleni védekezést káros, és végső soron értelmetlen, mert a vízkészleteinket nem növeli, hanem csökkenti.

Káros azért is, mert egy kommunikációs panellel fedi el a valódi koncepció hiányát laikusok tömegei elől, és ringatja őket abba a hitbe, hogy a probléma viszonylag egyszerűen megoldható.

Vízvisszatartás és ennek akadályai

A valódi megoldás nem a tünetkezelés, hanem a vízvisszatartás, annak a lehető legtágabb értelmében (lásd erről korábbi cikkem: Ha elfogy alólunk a víz: mit tegyünk a magyar félsivataggal?).

Először is, mindenképp szükséges a vízgazdálkodás reformja. Röviden: nem a belvíz minél gyorsabb levezetése kell legyen a cél, hanem ellenkezőleg, a víz visszatartása, például a csatornák elrekesztésével.

Amikor csapadéktöbblet mutatkozik, akkor annak lehetőleg minél nagyobb részét kell visszatartani a csatornák medrében és kisebb-nagyobb tavakban, víztározókban.

Másrészt a vízgazdálkodás reformja a vízvisszatartás érdekében azt is jelenti, hogy nagyobb árhullámok esetén a folyók által hozott víztöbbletet is megtartjuk a tájban.

A vízgazdálkodás reformjának érdekében már régóta folyik civil önszerveződés, több szakmai konferenciát is tartottak ez ügyben (pédául VízVálasztó II. Konferencia: elkerülhetetlen a paradigmaváltás), illetve civil akciókkal is próbálták felhívni a figyelmet a problémára (például Vízvisszatartás „zöld gerilla” módra: Fogadj örökbe egy zsilipet!). Augusztus 7-én második alkalommal Budapesten is tüntetést szerveznek (Kárpát Sivatag Projekt: Tevekaraván 2.0).

A civil nyomásgyakorlásnak már van némi eredménye. A probléma egyrészt bekerült a közbeszédbe, másrészt a Vízügyben is elindult a szemléletváltás. Ennek eredménye a Vizet a tájba program, amely lehetővé teszi, hogy a gazdák felajánlják birtokuk egy részét arra a célra, hogy időszakosan vízzel árasszák el. A program egyelőre csak kis területet érint, önmagában nem hoz jelentős változást, de elindíthat egy pozitív folyamatot.

Fontos azonban, hogy lássuk: a vízvisszatartás koncepciójának is két, lényegesen különböző válfaja van. A technokrata szemlélet szerint a vízvisszatartás vízlépcsőkkel, mederduzzasztással, víztárolók építésével érhető el, amelyekből öntözni lehet az aszályos időkben. Az öntözött területek növelését célzó elképzelések a vízvisszatartásnak erre a koncepciójára támaszkodhatnak. Ennek ellentmondásait jól szemléltetik a Zagyva folyó mederkotrásával kapcsolatos viták.

A vízügy szerint a mederkotrás fő célja, hogy a közeli víztározót minél jobban és gyorsabban feltölthesse a folyó. A művelet pedig a víz gyorsabb lefolyását, levezetését szolgálja. A víztározóból aztán öntözni lehet. A mederkotrás azonban egyrészt a helyi ökoszisztémák pusztulásával jár. Másrészt mivel a víz gyorsabban folyik le, a folyó szintje csökken, így csökken a talajvízszint is, ami azt jelenti, hogy az öntözésre szánt vizet lényegében másoktól, a folyó mentén gazdálkodóktól vesszük el. Ráadásul a víztározó nagyobb vízfelülete nagyobb párolgással, tehát nagyobb vízveszteséggel jár. Kedvező időjárási körülmények esetén a nagyobb vízpárolgás elméletileg ugyan hozzájárulhat a csapadékképződéshez, összességében azonban biztosan negatív lesz a mérleg. Végeredményben kevesebb vizet adunk másoknak.

Ezzel szemben a sokkal komplexebb összefüggésekre építő organikus szemlélet a vízvisszatartáson inkább táji kivezetést, ártér-reaktiválást, fokgazdálkodást és ártériesített mezőgazdálkodást jelent.

Vagyis nem a víz áramlását próbáljuk meg az ipari mezőgazdaság szükségletei szerint irányítani, hanem a gazdálkodást idomítjuk a természeti adottságokhoz.

Az áradásokkor érkező többlet vízhozamot például nem nagyobb víztározókba gyűjtjük be, hanem kisebb adagokban, a csatornákon keresztül kivezetük a tájba az alacsonyabban fekvő területekre, amelyek jó eséllyel korábban időszakosan vízborította és/vagy vizes élőhelyeknek számítottak. Ez persze csak akkor kivitelezhető, ha jóval kisebb területet használunk úgy, ahogy most.

A vízvisszatartás utóbbi koncepciójából egyenesen következik tehát, hogy a tájhasználaton is változtatni kell. Hosszú távon a Kárpát-medence sík területeit uraló, monokultúrás, nagytáblás, gabonatermelésre koncentráló ipari mezőgazdaság nem fenntartható, mert elsivatagosodáshoz vezet.

Ezt félreérthetetlenül jelzi a talajvízszint csökkenése szerte az Alföldön, elsősorban a Homokhátságon. Sokkal több vizes élőhelyre, rétre, legelőre, fás területre, nagyobb szerves trágya használatra van szükség, hogy a vizet megtartsuk a tájban, és elkerüljük az elsivatagosodást.

A tájhasználat-váltás azonban súlyos gazdasági érdekekbe ütközik. A művelt terület kisebb részén gazdálkodnak kisbirtokosok, de arányuk épp a Homokhátságon nagyobb, ráadásul jelentős részben nagyobb vízigényű zöldség- és gyümölcstermesztést folytatnak. Egy kikényszerített, gyors váltás ugyanúgy rengeteg család megélhetését veszélyeztetné, mint hosszabb távon a nem fenntartható gazdálkodás folytatása.

A megoldás az e kettő közti középút lehet. A mind gyakoribb és súlyosabb aszályos időszakok rájuk is riasztóan hatnak, így nem alaptalan a remény, hogy egyre többeket lehet majd bevonni a helyi vízgazdálkodás reformjának előmozdításába. És ha ez a reform kis léptékben történik, helyi megoldások keresésére irányul, vagyis a vízvisszatartás organikus koncepcióját érvényesíti, akkor a tájhasználat megfelelő változtatásához is elvezethet.

A művelt területek nagy részét uraló, a tájat gabonabányaként hasznosító nagybirtok esetében azonban egy ilyen folyamatban reménykedni nem lehet. A földtulajdonosok sokszor nem is tagjai az érintett helyi közösségeknek, a tájhoz csak a földbirtoktulajdonlás és az abból fakadó haszon köti őket, nekik „csak térkép e táj”, csak pénzügyi kalkulus tárgya. A technokrata szemléletű vízvisszatartás és az öntözés kiterjesztésének terveit az ő igényeikre szabták. Az aszályos évek azonban folytatódni fognak, és ezeknek az elképzeléseknek a korlátai és hibái is egyre nyilvánvalóbbakká válnak majd, de akkor már lehet, hogy késő lesz.

Ezért elkerülhetetlennek látszik, hogy a nagybirtokkal szemben valamilyen formában kényszerintézkedések történjenek, ha el akarjuk kerülni az Alföld elsivatagosodását. Kevéssé valószínű ugyanis, hogy a nagybirtokosok többsége önként belátja a változtatás szükségességét. Körükben még kivételeket sem nagyon látunk. Kivételeket, pozitív példákat a kisbirtokosok közt találunk. Abban reménykedhetünk, hogy a körük tágul, de arra semmilyen jel nem utal, hogy a nagybirtokosokra is kiterjed a vízvisszatartó, civil aktivitás.

Miként lehet rákényszeríteni a nagybirtokot a változtatásra? Elég lehet a gazdálkodás keretszabályain változtatni, például egy-egy birtokon belül maximálni egy-egy művelési ág súlyát? Vagy a tulajdoni viszonyok radikális megváltoztatása nélkül nem lehetséges a változás? A reformista úttal az a baj, hogy minden szabályozást ki lehet játszani, és minél vagyonosabb valaki, annál könnyebben tudja ezt megtenni. Földosztásra viszont manapság nincs társadalmi igény, és a tulajdonviszonyok megváltoztatása a magyar és az uniós joggal is ütközik.

Akármilyen utat is választunk azonban, a nagybirtokkal szemben politikai erő nélkül nem lehet változást elérni.

Az aszály témája, az elsivatagosodás fenyegetése egyre inkább bekerül a közbeszédbe, de attól még nagyon távol vagyunk, hogy ez a politikai erő (legyen az konrétan bármi) megszülessen.

Eközben a talajvízszint tovább csökken, az időnk pedig tovább fogy.