Június közepén jelent meg a hír, miszerint „több mint tíz év után Mezőtúron fogták el az anyát, aki gyermekével együtt Olaszországból tűnt el”. A legnagyobb kormánypárti és független lapok egyaránt beszámoltak a kislány „megkerüléséről”, akit édesapja 2012 óta „keresett”, és akinek édesanyját az olasz és magyar hatóságok közösen tartóztattak le. Míg a magyar és az olasz sajtó is részletesen beszámolt a gyermekét kereső apa „heroikus küzdelméről”, az első perctől emberrablóként beállított anya indítékainak senki sem járt utána. Pedig a nők másik országba menekülése mögött gyakran családon belüli erőszak áll.

Számtalan esettel találkozhattunk az elmúlt években, amikor nők azért harcoltak, hogy bántalmazó volt partnerük ne kapjon felügyelet nélküli kapcsolattartási jogot közös gyermekükkel, mert azt kifejezetten veszélyesnek ítélték. A bíróságok azonban rendszerszinten fontosabbnak ítélik ezekben az esetekben az apa kapcsolattartási jogát, mint a gyermek egészséges fejlődéshez, testi-lelki épséghez való jogát. Pedig a bántalmazott anyák gyermekei gyakran válnak a bántalmazó apa hatalmi játszmájának eszközévé, bosszújának tárgyává, ami akár gyilkossággal is végződhet – erről számtalan kényszerláthatáson történt gyermekgyilkosság tanúskodik Magyarországon.

Mint azt a mezőtúri eset kapcsán is láthatjuk, a  családon belüli erőszak áldozatai az elvileg őket védő rendszernek is kiszolgáltatottak, amire akár még a sajtó is ráerősíthet.  

Elhallgatott bántalmazás, hiábavaló segítségkérés

A mezőtúri ügy 13 évvel ezelőtt kezdődött, amikor 2011 decemberében az anya úgy döntött, nem tér vissza Olaszországba kislányával. A következő években a hazai és az olasz bíróságok egyaránt a férfi javára döntöttek a nem minden kétségtől mentes gyermekelhelyezési perekben, Andrea Tonello mégsem láthatta kislányát – erről több tucat cikk is beszámolt az azóta eltelt években, úgy az olasz mint a magyar sajtóban. Ezek jórésze a padovai férfi vagy annak ügyvédje, illetve szakértők (pl.: kriminálpszichológusok) megszólaltatásával számolt be az esetről – de előkerült az ügy kapcsán Pintér Sándor belügyminiszter és (korábbi) olasz kollégája, Matteo Salvini is, akik 2018-ban egy közös olasz-magyar nyomozócsoportot is létrehoztak a kislány felkutatására. Azonban az anya szempontjait, a rejtőzködés és a menekülés okát szinte egyáltalán nem ismerhette meg a nyilvánosság.

A megjelent cikkek többségével ellentétben (szinte egyedüliként) az Átlátszó számolt be a birtokába került bírósági iratok alapján arról, hogy a nő azt állította, Andrea Tonello lelkileg és fizikailag is bántalmazta a kapcsolatuk során. A vallomást az anya a Mezőtúri Városi Bíróságnak, a Velencei Kiskorúak Bíróságának, illetve a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) Nemzetközi Magánjogi Főosztályának küldte meg.

A vádakat a lap megkeresésére a férfi tagadta.

A lap arról is beszámolt, hogy S. Klaudia a Mezőtúri Városi Bíróságon 2012-ben pert indított Andrea Tonello ellen, hogy lányukat ideiglenes intézkedéssel helyezzék el nála, gyerektartásra pedig havi 500 eurós igényt támasztott.

A Mezőtúri Városi Bíróság 2012. január 12-én ideiglenes intézkedésként az anyánál helyezte el a gyereket

Az Átlátszó 2019-es cikkéből kiderül, hogy a Velencei Kiskorúak Bíróságán folyó perhez az anya 2012. május 19-én ellenkérelmet nyújtott be. Ebben felhívta a figyelmet arra, hogy volt élettársa úgy kéri az ő szülői felügyeleti jogának megszűnését és gyerekük nála történő elhelyezését, hogy elhallgatta a Mezőtúri Városi Bíróság döntését.

A nő kérte az olaszországi kereset elutasítását, és jelezte, hogy az ügyfélegyenlőség biztosítása és a felek érdekérvényesítési képességének kiegyensúlyozása érdekében jogsegélyért folyamodott a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz, hogy biztosítsanak neki jogi képviseletet. A minisztérium magánjogi főosztályától segítséget kért abban is, hogy legyen mellette valaki, aki az olasz jogban jártas, amire elutasító választ kapott. Az Átlátszó ezzel kapcsolatos kérdéseire a minisztérium nem reagált.

Mindeközben a sajtó nagyobbik része olyan szalagcímekkel számolt be az ügyről, mint: „Hogy lehetséges ez? Pert nyert a hat éve kámforrá vált anya” , „Utcán sétálva találtunk rá a külvilágtól 13 évig elzárt kamaszra Mezőtúron – büntetőeljárás indult, börtön fenyegeti az édesanyját” , „Megtalálták a kislányt, akit magyar anyja önkényesen hozott el Olaszországból több mint tíz éve” vagy „Szívszorító: levélben köszöntötte fel 6 éve eltűnt kislányát az apuka”.

A Patent Egyesület Facebook–posztban ír arról, hogy „az ügyről az évek során számtalan szakmaiatlan tudósítás jelent meg a sajtóban, és ahogy látjuk, 10 év alatt sem következett be pozitív változás a média hozzáállásában és a témát érintő felkészültségében.”

„Azokban, akiknek akár csak minimális tudásuk is van a családon belüli erőszakról és a bántalmazók magatartásáról, az olvasottak alapján joggal felmerülhet a gondolat, hogy az anya nem véletlen szakított meg minden kapcsolatot a férfival, és menekült haza Olaszországból az akkor három hónapos kislányával. A nő az évek során zajló bírósági eljárásokban elmondta, hogy a férfi bántalmazta őt – de ezt sem a magyar, sem az olasz hatóságok nem vették komolyan. Így a férfi következmény nélkül fenntarthatta az aggódó apa imidzsét, a média és a társadalom támogatása mellett”

– írja a Patent. 

Változó történet, látványos következetlenségek

Az elmúlt időszakban megjelent híradásokban és a rendőrség korábbi közleményében is az szerepel, hogy a magyar anya „önkényesen vitte magával” Magyarországra a kislányt. Ezzel szemben korábban a férfi még úgy mesélt a 13 évvel ezelőtti eseményekről, hogy együtt(!), a nő családjával töltötték a karácsonyt, ahonnan ő nem akart visszatérni Olaszországba, és a lányát sem engedte elvinni.

„A férfinak egyébként meggyőződése, hogy volt élettársa előre kitervelten vadászott palimadárra Olaszországban, hiszen megismerkedésük után rövidesen már gyereket akart, és az apától kapott havi ezer euróból szerinte nábobként élhet Mezőtúron. A padovai férfi másoktól azt is tudni véli, hogy a környéken nagy számban élő romák közül több nőnek is ez a taktikája”

– írja a HVG az apát megszólaltató 2019-es cikkében. Az akkori árfolyamon számolva 325 ezer forintos tartásdíjból „nábobként élést” és a gyermekvállalást pénz reményében a „roma nők taktikájának” leíró nyilatkozat nemcsak rasszista, de – nagyonis árulkodóan – manipulatív is. Főleg annak fényében, hogy korábban a Blikknek a férfi még úgy nyilatkozott: „Padovában éltünk együtt négy gyönyörű évig: szerelmünk gyümölcse Chantal lett”. Mindezt pedig bármiféle kritikát és utánajárást nélkülözve közölték a magyar lapok, miközben a nő kapcsolati erőszakról szóló vádjait legfeljebb egy-egy félmondattal – vagy annyival se – intézték el. 

A férfi azóta új családot alapított, de „nem adta fel lánya keresését” – saját elmondása szerint 100 millió forint körüli összeget költött a felkutatására. Nyilatkozatai alapján ugyanakkor tudta, hol él a lánya és volt felesége. 

Sőt, arról is beszélt a HVG-nek, hogy hogyan figyelte meg – vagy sokkal inkább tartotta rettegésben – őket:

„Amikor már jól ismerték őt Mezőtúron, akkor volt, hogy hajléktalannak öltözve figyelte a közértnél, hátha felbukkan a nő. Máskor hirdetőtáblával ellátott kamiont bérelt, amelyre lánya és a volt élettársa fotóját rakta, így járta a környéket. De a nőt nem »adták ki« a helyiek.”

Egyoldalú beszámolók, nem egyedi eset

„Az ügy – kellő odafigyeléssel –  rávilágíthat  a jól ismert rendszerhibákra is: párkapcsolati erőszak elkövetői gyakran használják a gyerekeiket eszközként arra, hogy általuk továbbra is hatalmat gyakoroljanak válni kívánó partnerük felett, ezért jellemző, hogy kérik a szülői felügyeleti jog kizárólagos gyakorlását vagy a közös felügyelet melletti váltott gondoskodást – akkor is, ha a különválás előtt a „hagyományos” nemi szerepek szellemében alig, vagy egyáltalán nem vettek részt a gyereknevelésben.

A bíróságok pedig általában lelkesen állnak a gondoskodni vágyó apa mellé, az anya ellen elkövetett erőszakot pedig nem veszik figyelembe”

– mutatja be a hazai kontextust a Patent. Ezt a tapasztalatot legutóbbi kutatásuk is megerősítette: a magyar bírói gyakorlatot vizsgáló projektjük egyik legfontosabb tanulsága, hogy a bíróságok továbbra is futószalagon ítélnek gyerekeket bántalmazó apáknak.

Az ilyen típusú esetek sokszor egy másik súlyos rendszerhibára is rámutatnak: a gyerekek jogellenes külföldre vitelének megakadályozását célzó Hágai Egyezmény világszerte bántalmazott nők százezreinek korlátozza a szabad mozgását. Ilyen volt az év elején bántalmazó exférje által Budapesten meggyilkolt japán nő esete is, aki hiába tett feljelentést az őt életveszélyesen megfenyegető férfival szemben, és hiába próbálta meg a Patent segítségével a gyámügynél elérni, hogy Japánba költözhessen gyermekeivel. A gyámhivatal húzni kezdte az időt, egészen addig, mire túl késő lett.

A mezőtúri nő motivációja és a nőjogi szervezetek hasonló esetekben szerzett tapasztalatainak bemutatása nélkül csak a sértett apát látjuk, akit önző, előre kitervelt, taktikus módon megfosztottak a lányától.

Hogy valaki 13 évig miért igyekszik a folyamatos nyomasztás ellenére távol tartani a gyereke apját, nem érdemel figyelmet a sajtó szerint.

„Tapasztalataink szerint az egyoldalúan elhatározott országváltás hátterében gyakran családon belüli erőszak áll, ami arra készteti az anyákat, hogy a saját és gyermekük biztonsága érdekében ilyen radikális lépéshez folyamodjanak. Szomorú, hogy még mindig nem tartunk ott, hogy egy ilyen típusú eset kapcsán bekapcsoljon a vészjelző a hatóságoknál és az üggyel foglalkozó lapoknál”

– írja a Patent. Az ügy bemutatása így egyszerűbb és eladhatóbb persze, de ezzel nem csak a konkrét eset szereplőinek ártanak, hanem minden olyan nőnek és gyereknek is, aki menekülni kényszerül.

Ha a végső elkeseredésükben a rejtőzést választó anyák azzal szembesülnek, hogy bántalmazóik folyamatosan elmondhatják, alakíthatják a történetüket, az ő oldaluk pedig elhallgatásra kerül, akkor hogyan reménykedhetnének helyzetük javulásában, a társadalom megértésében, az áldozatvédelmi intézményrendszerrel szembeni kritikában, a bántalmazó viselkedés egyre szélesebb körben történő felismerésében? Bár az eset kapcsán megjelent híradások szomorú képet festenek, a Patent szerint van, ami mégis reménykedésre ad okot:

„Bár a mezőtúri esetről készült cikkek egysíkú, a történteket meg nem kérdőjelező, kritikátlan, szenzációhajhász narratívái elkeserítőek voltak, mégis biztató, hogy a közvélemény egyre nagyobb része mindinkább érzékenyebb a nők elleni erőszak témájára. A cikkek alatt olvasható kommentek alapján sokan érezték úgy, hogy a történet egyoldalú tálalása problémás, és sokan felismerték a párkapcsolati erőszakra utaló mintázatokat – szemben a magyar és olasz hatóságokkal, illetve a sajtó munkatársaival.”