Mark Mazower Az antiszemitizmusról című új, angol nyelvű műve az antiszemitizmus két történetének értelmezését kínálja.

Lapjai nemcsak szerzőjének, a Columbia Egyetem történészprofesszorának széles látókörét és éleslátását bizonyítják, de sürgető közéleti vitáinkhoz is érdemi hozzájárulást jelentenek.

Mazower könyve ráadásul olyan időpontban lát napvilágot, amikor talán minden korábbinál élesebbek az antiszemitizmus jelentésével kapcsolatos nézeteltérések: ami manapság egyesek számára magától értetődő igazság, az mások szemében mellébeszélés vagy problémás önigazolási kísérlet.

Az antiszemitizmusról épp arra keres választ, hogy miként jutottunk ide.

Mazower kiindulópontja, hogy a fogalmak szerves részei a történelmi folyamatoknak, és az idő múlásával egyre újabb jelentéseket vesznek fel. Az antiszemitizmus kontextualista értelmezése azt mutatja, hogy e fogalom eredetileg egy politikai mozgalom felemelkedésére és bukására utalt, ám az 1970-es évek óta egyre gyakrabban használják arra is, hogy az Izrael államával szembeni kritikákat „magyarázzák”.

Kortárs fogalomhasználatunk tehát ugyancsak eltérő kérdéseket mos össze és meglehetősen félrevezető, érvel Mazower.

Az antiszemitizmus és az Izrael-kritika megkülönböztetése ugyanis nagyon is szükséges lenne, bár e két jelenség pontos meghatározása – és lehatárolása –kétségkívül komoly nehézségekbe ütközik, teszi hozzá józanul.

Az antiszemitizmusról elsősorban politikai elméletekkel és cselekvésekkel kapcsolatos kérdéseket vizsgál nagyjából másfél évszázados időtávban. A szerző természetesen tisztában van azzal, hogy a zsidóellenes sztereotípiák és előítéletek sokkal hosszabb múltra tekintenek vissza – ugyanakkor, mint megjegyzi, a korábbi társadalmakban a vallási és etnikai sztereotípiák meglehetősen elterjedtek voltak és csak ritkán képezték kritika tárgyát. Fontos külön értelmeznünk tehát, hogy az „antiszemita” és az „antiszemitizmus” kifejezéseket miért épp a 19. század második felében alkották meg: Mazower meggyőzően érvel amellett, hogy e jelenségek csakis a politikai pártok, a tömegsajtó és a közvélemény mozgósításának új formáinak hatására jöhettek létre.

Miként került egy „patinás múltú, apró szekta” – amelyről sokan, köztük számos zsidó is azt gondolta, hogy hamarosan alighanem eltűnik – saját szerencsétlenségére a véres modern európai történelem középpontjába?

A szerző szerint az emancipáció alapvető fordulatot hozott azáltal, hogy új polgári rendet teremtett és bevezette az állami közömbösség elvét. Akik az emancipációs folyamatot ezután vissza próbálták fordítani – ahogy Richard Wagner hírhedt mód fogalmazott: akik a társadalmat a zsidóktól akarták emancipálni – korántsem csupán a sztereotípiák megerősítésére törekedtek, jelzi Mazower, hanem kifejezetten annak a hitnek az elterjesztésére, hogy „a zsidókérdés” szorosan összefügg a kapitalizmussal, a társadalom egészségével, a vallási renddel és a nemzeti identitással – és hogy a zsidók e lényeges területeken súlyos fenyegetést hordoznak.

A 19. század végén e rögeszmés és meglehetősen marginális csoport tagjai a zsidókat idegen, hatalmukat erkölcstelen módon szerzett fajként festették le; módfelett sajátos értelmezésük szerint egyszerre voltak degeneráltak és dominánsak. Mazower ugyanakkor emlékezteti olvasóit arra, hogy az antiszemita mozgalom kezdetben sokkal inkább irodalmi és újságírói „szenzációnak” számított, semmint komoly politikai erőnek – tagjai szemlátomást jobban értettek a sértések dobálásához, mint a politika formálásához. Bár az osztrák választásokon vagy a cári Oroszországban ideiglenes sikereket értek el, mozgalmuk az első világháború előtt sehol sem volt képes visszafordítani az emancipáció folyamatát.

Az ún. hosszú első világháború évei (1912–1923) azonban vízválasztónak bizonyultak, érvel: ezen években csak az örmény civil áldozatok száma haladta meg a zsidókét. Az első világháborút követően az antiszemiták – akik továbbra is a zsidókat próbálták felelőssé tenni a modern világ gyakorlatilag összes bajáért – már az éles osztályhatárokon átívelő támogatást tudtak szerezni. Nyíltan elutasították az állampolgársági egyenlőség elvét és a „zsidó befolyás” megszüntetésére törekedtek, bár ambícióik pontos természete sokáig nem volt igazán világos – a nácik például alig foglalkoztak azzal, hogy hová is vezethetnek majd tervezett katonai hódításaik, jegyzi meg Mazower.

Miután a zsidók jogegyenlőségét a 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején számos európai országban visszavonták, az antiszemita előítéletek szinte az egész kontinensen bevetté váltak, emlékeztet a szerző e rettenetes hagyományokra. Gyorsan hozzáteszi ehhez, hogy a holokauszt során az államok, a bürokráciák, a földrajzi viszonyok és az időzítés alighanem mind fontosabb tényezők voltak, mint a társadalmi attitűdök és előítéletek; a holokausztot a zsidóellenesség motiválta, de elkövetésének formáit számos további tényező is befolyásolta.

Bár az antiszemitákat 1945-re legyőzték, az antiszemita attitűdök perifériára szorítása jóval hosszabb távú folyamatnak bizonyult.

E jelenség szisztematikus kutatása valójában csak a második világháború után kezdődött meg – és ahogy Mazower jelzi, jellemzően „a holokauszttal való gondolkodást” jelentett. Az antiszemitizmus számos kutatója katasztrofista volt, írja, akiknek riadalmat keltő analógiái jelenük értelmezésekor alighanem túl nagy súlyt tulajdonítottak a közelmúlt tragédiáinak. A zsidóellenes attitűdök Nyugat-Európában valójában fokozatosan tabuvá váltak, bár a gyakran csak enyhén leplezni próbált idegenellenesség erőteljes maradt, mutat rá. A szovjet uralom alatt álló Kelet-Európában a hivatalos álláspont eközben az antiszemitizmus felszámolását ígérte. Alighanem a bolsevikok voltak a legelső államhatalommal rendelkező erő, amelyik ezt nyíltan meghirdette, emlékeztet Mazower, hamarosan mégis kialakították az antiszemitizmus külön bejáratú, anticionista változatát.

A könyv azt is érdemben bemutatja, hogy az Egyesült Államokban és Izraelben még ennél is jelentősebb fejlemények bontakoztak ki 1945 után. Az USA, bár köztársaságnak és demokráciának számított, éles és rendkívül súlyos következményekkel járó faji megkülönböztetést alkalmazott. A modern történelem során talán először fordult elő, hogy a zsidók sajátos faji előnyöket élveztek: tömeges érkezésükkor szinte azonnal jogokban részesültek, miközben az afrikai amerikaiakat épp akkoriban fosztották meg azoktól. Ez feszültséggel teli viszonyt eredményezett: közismert, hogy a zsidók jelentős számban csatlakoztak az afrikai amerikaiak polgárjogi mozgalmához, de az 1960-as évek óta – a fekete-fehér szembeállítás hatására – gyakran a fehér, ergo elnyomó osztály részeként ábrázolják őket. Mondhatni az afrikai amerikaiak radikalizmusa került itt szembe a zsidók alapvetően liberális irányultságával.

Az amerikai zsidók Izrael államát annak 1948-as megalakulásától kezdve támogatták, emlékeztet a szerző, de kezdetben még nem úgy tekintettek rá, mintha saját identitásuk is szorosan összefonódna sorsával. Az érzelmi és politikai azonosulás az 1967 utáni évekre datálható, amely Izrael államának egyre határozottabb és elvtelenebb támogatáshoz vezetett, idézi fel Mazower a jól ismert elbeszélést. Sőt, egy európaiak által más európaiak ellen elkövetett népirtás hamarosan Izrael rendíthetetlen amerikai támogatása morális felhatalmazásának eszközéül kezdett szolgálni, állítja határozott iróniával.

Az 1960-as években az antiszemitizmust vizsgáló felmérések – mai szemmel ugyancsak meglepő módon – gyakran egyáltalán nem említették Izrael államát. Akkoriban az arab ellenállást még politikai, nem pedig előítéletes állásfoglalásként értelmezték.

A szekuláris arab nacionalisták a cionistákra eközben előszeretettel tekintettek gyarmatosítókként, míg a politikai iszlám hívei nem is próbáltak különbséget tenni „cionista” és „zsidó” között. Hogy a képletet tovább bonyolítsuk: a buzgó cionisták Izrael államában a zsidóság politikai álmainak megvalósulását látták, és szintén elvetették az iménti különbségtételt.

Az „új antiszemitizmus” fogalmának bevezetésére az 1970-es években került sor, folytatja Mazower: használóinak beállítása szerint az Izraellel szemben kritikus baloldali aktivisták különös fenyegetést jelentettek.

Másképp fogalmazva, az anticionizmust helyezték az „új antiszemitizmus” fogalmának középpontjába, amely idővel egy új ortodoxia kialakulásához vezetett

(erről lentebb bővebben).

Ugyanennek az évtizednek a során történt, hogy az ENSZ megtagadta az antiszemitizmust külön elítélő határozat elfogadását, mivel arra alapvetően múltbeli problémaként tekintett. Sőt, 1975-ben közgyűlése egyenesen odáig ment, hogy a cionizmust a rasszizmussal egyenértékűnek nyilvánította – ezzel Izrael polgárait a rasszista üldöztetés rettenetes hagyománya folytatóinak, nem pedig áldozatainak állította be.

E különböző irányokba mutató fejlemények együttes eredményeként az antiszemitizmus fogalmát többé nem lehetett Izrael említése nélkül tárgyalni.

Az „új antiszemitizmus” koncepciója vajon félreértelmezi e fogalmat?

Mazower óvatosan közelít ehhez az ellentmondásos kérdéshez.

Az világos, jelzi, hogy a 20. század végének megváltozott kontextusában az antiszemitizmus fogalmát immár egyidejűleg kapcsolták a zsidóság múltjához és a geopolitikai jelenhez.

E fogalom folyamatos használata eközben azt is lehetővé tette, hogy a zsidóság státuszában beálló változásokat elfedjék, teszi hozzá rögtön.

A második világháború óta eltelt évtizedek során a zsidók ugyanis már jóval komolyabb hatalommal rendelkeztek, mint korábban, fejti ki. Ez az Egyesült Államokban különösen jól érzékelhető volt, ahol is ez az újonnan kivívott pozíció – Mazower szavaival élve – rendszeresen a „militáns önérvényesítés” különböző formáiban mutatkozott meg. A zsidók többségének meglehetősen kényelmes életkörülményei eközben éles kontrasztban álltak a sokuk által érzékelt fenyegetettségükkel – amit csak tovább erősített kortárs tendenciájuk, hogy szinte bármely Izrael elleni fellépést vagy akár csak felszólalást előszeretettel a zsidóság elleni támadásként értelmeznek.

Az antiszemitizmus iránti érdeklődés a 20. század végére Izrael államában is jelentősen megnövekedett, ahol is a szekuláris államot egy új zsidó nacionalizmus váltotta fel. Mazower értelmezése szerint a nemzeti többség nevében való politizálás kezdett dominálni, amely eközben egy ostromlott kisebbség szemléletmódjával rendelkezett. E zsidó nacionalizmus képviselői meg voltak győződve az „egyedül lakó” zsidó nép sorsának különlegességéről, valamint a külvilág állandó ellenségességéről, amely alapvetően különbözik az előítélet más formáitól.

E harcias nacionalizmus a holokausztot is megismételhetőnek láttatta, miközben figyelmen kívül hagyta az izraeli politikák és az anticionista mozgósítás közti összefüggéseket. A történelem, a vallás és a politika efféle egybemosása alig hagyott teret az érdemi diplomáciának vagy akár csak a politikai gondolkodásnak, vonja le a szerző az éles következtetést.

A könyv mindezek után századunk antiszemitizmus elleni, példátlanul kiterjedt, gyakorlatilag globálisan koordinált küzdelmét veszi górcső alá, mely mostanáig elsősorban a megfigyelés, a lobbizás és a jogalkotás formáit öltötte.

Az ezzel kapcsolatos erőfeszítéseket olyan csoportok támogatják, amelyeknek közvetlen érdeke fűződik a rémes helyzetet festő riportok megszületéséhez; az antiszemitizmus visszaszorulásáról szóló hírekkel eleve nehéz címlapra kerülni, fogalmaz Mazower némileg gúnyosan.

Ezek az erőfeszítések ráadásul egyre szorosabban kapcsolódnak a jobboldal azon próbálkozásaihoz, hogy az Izraellel szembeni kritikákat előítéletként bélyegezzék meg, mégpedig épp egy olyan időszakban, amikor is Izrael nemzetközi megítélése sokat romlott. Olyannyira, hogy az „antiszemita” címkét jelenleg már gyakran az izraeli politikákkal kapcsolatos viták berekesztésének eszközéül használják, mutat rá.

E törekvések több tucat országban is új apparátusok létrehozásához vezettek, továbbá néhány szokatlan diplomáciai kezdeményezést is eredményeztek – így például olyan amerikai különmegbízotti poszt kialakítását, amelynek célja egy másik állam „megrágalmazásának” a megakadályozása. Az ilyen kezdeményezések kapcsán olyan alapvető kérdések vetődnek fel, reflektál Mazower, mint hogy mi a kapcsolat a vallási vagy etnikai előítélet és Izrael kipécézése között; hol is húzódik e kettő közti határvonal; és ki jogosult annak meghúzására. Bár Izrael államát sokféle indíttatásból lehet kritizálni – Mazower említi a tájékozatlanságot, a harmadik világgal való szolidaritásvállalást, vagy épp a személyes felelősségérzetet („nem az én nevemben”) –, e motivációkat a gyakorlatban bizony meglehetősen nehéz megkülönböztetni egymástól.

Másképp kifejezve: az antiszemitizmus és az anticionizmus időnként összekapcsolódnak, de hogy pontosan milyen is e két jelenség viszonya, az korántsem egyértelmű.

Annyi világos, hogy nem azonosak, hiszen egy államot lehet bírálni anélkül, hogy bárkit is zsidóként vagy zsidó vallása miatt támadnánk. Az is hasonlóan világos még, hogy az antiszemitizmus fogalmának újszerű használatai, amelyek ezt az alapvető különbségtételt elhomályosítják, a nyelvet puszta hatalmi eszközzé próbálják redukálni. Ahelyett, hogy az etnikai nacionalizmus elleni harchoz járulnának hozzá, inkább annak túlkapásait próbálják igazolni.

Bár a definícióknak világosnak, lényegre törőnek és egyértelműnek kellene lenniük, a jelenleg legszélesebb körben használt antiszemitizmus-definíció – amelyet eredetileg a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (IHRA) dolgozott ki a 2010-es évek közepén – túl tág és pontatlan, magyarázza Mazower továbbá. Maga az IHRA amúgy se nem kutató-, se nem monitoring-intézmény, definíciója valójában nem is igazán nevezhető meghatározásnak, állítja.

„Munkadefiníciójának” széles körű alkalmazása valójában nem mást tesz, mint hogy bizonyos nézeteket elfogadhatatlannak minősít, és előírja, hogy mit szabad az állampolgároknak mondania. Egy ilyen problematikus meghatározás szigorú kortárs alkalmazása – amit az IHRA képviselői eredetileg amúgy talán nem is szándékoztak és amit Mazower jogosan nevez új ortodoxiának – egyszerre teszi szükségessé és jóval nehezebbé az ellenvélemények megfogalmazását, fejti ki.

Ugyanis minél kevésbé világos egy definíció, annál több teret ad a kisajátítási kísérleteknek – és annál többen fognak óvatoskodni.

Ráadásul egy ilyen kvázi-definíció szükségszerűen arra koncentrál, ami az antiszemitizmust más előítéletektől megkülönbözteti, ahelyett, hogy a rasszizmussal, a szegénységgel, az oktatással vagy a pszichológiával való összefüggéseinek kibontása által megfelelő kontextusba helyezné e roppant problémás jelenséget, panaszolja.

Bár a kortárs antiszemitizmus-ellenes harcra vonatkozó megállapításai helyenként határozottan polemikusak, Mazower törekszik e küzdelem hatásának érdemi kontextualizálására is. Rávilágít például arra, hogy az antiszemitizmus-ellenes harc illeszkedik a politikai beszéd szabályozására irányuló, szélesebb körű kezdeményezésekhez; kapcsolódik az egyetemi és értelmiségi élet militarizált szemléletének terjedéséhez; összefügg azzal az új kulturális tendenciával, hogy az érzésekre az igazság alapvető forrásaként tekintsünk; és – talán legnyugtalanítóbb módon – nem függetleníthető attól sem, hogy egyes egyetemisták és professzorok szemlátomást kollaborálnak a hírszerző és biztonsági szolgálatokkal.

Mazower ezen túlmenően egy új politikai koalíció létrejöttére is felhívja a figyelmet, mely Izrael szenvedélyes védelmezői, az egyetemi antiszemitizmus miatt őszintén aggódók, valamint a konzervatív kultúrharcosok között jött létre, akik a baloldal elleni átfogó támadásra törekszenek. E koalíció az antiszemitizmus elleni küzdelmet szemlátomást a vallásos nacionalizmus és az antiliberalizmus szolgálatába állította, ennek hatására pedig a legitim beszédformák korlátozása fontosabb céllá vált, mint a rasszista erőszak megnevezése és megelőzése, érvel.

Az antiszemitizmus jobboldali újraértelmezése mostanra komoly károkat okozott, miközben nyilvánvalóan képtelen volt elfojtani Izrael államának kritikáit. Ahogy Az antiszemitizmusról figyelmeztet, e sajátos újraértelmezés ma már a fogalom hiteltelenné válásával fenyeget.

A könyv sokrétű érvelése azt demonstrálja, hogy az antiszemitizmus fogalma képes megvilágítani a múlt bizonyos aspektusait (épp ennek a bizonyítása az első nagy rész, az „Európa az antiszemiták korában” alapcélja), ugyanakkor zűrzavar és félreértések forrásává is válhat (a II. rész, „Az eszmék csataterén”). Mazower könyve eközben maga is tükrözi történelem és politika e kettősségét: míg első része hagyományos történelmi elemzést kínál (azt vizsgálja, miként vált az antiszemitizmus „világhatalommá”), az antiszemitizmus-ellenesség kétértelműségeivel foglalkozó második része jelenkorunk polemikus értelmezését nyújtja. A szerző ezáltal azt is érzékelteti, hogy az antiszemitizmus – szemben az „állandó természetére” vonatkozó, történelmietlen és mélyen pesszimista állításokkal – időhöz és kontextushoz kötött jelenség, tehát „kutatható, megérthető és kezelhető”.

Ez a bizakodó állítás azonban némileg ellentmond a könyv történelemértelmezésének. Amennyiben ugyanis az antiszemitizmus második (és sok szempontból másodlagos) története – vagyis a fogalom az antiszemitizmus ellen küzdők általi közelmúltbeli használatának és kisajátítási kísérletének sajátos története – az eredeti, rettenetes történet rétegeire épül és arra adott, túlzó reakcióként értelmezhető, akkor nem teljesen világos, mi alapján reménykedhetünk abban, hogy pusztán racionalitásunkra támaszkodva képessé válhatunk e mélyen összefonódó – bár nyilvánvalóan nem egyformán problematikus – hagyományok meghaladására.

Az antiszemitizmusról egy másik pontján Mazower már reálisabban értékeli, hogy mit is várhatunk a fogalmi árnyalatok érdemi elemzéseitől (és az ő könyvét is nyugodtan e kategóriába sorolhatjuk):

túlzás lenne tőlük azt remélnünk, hogy az alapvető konfliktusok feloldásával szolgálhatnak, a fogalmak jövőbeli jelentését ugyanis sokkal inkább a korszakos történelmi-politikai változások fogják meghatározni.

A Columbia neves történészének alapjavaslata pragmatikus és kiegyensúlyozott: a zsidóellenes előítéletek elleni küzdelmet ne elszigetelten, hanem egy szélesebb antirasszista stratégia részeként folytassuk, miközben óvjuk a szólásszabadságot és a politikai viták tereit is. A progresszív centrizmus e változatával pedig nehéz lenne vitatkozni.