Az alábbi szöveg a Mérce Lila hírlevelében jelent meg, amelyben különféle területeken tevékeny nőkkel közlünk miniinterjúkat, cikk- és programajánlók mellett. A hírlevélben havonta összegyűjtjük nőjogi, illetve a nőket kiemelten érintő tartalmainkat, itt tudtok rá feliratkozni. 

Kajlik Eszter mindig is animációs filmeket akart készíteni. Az érettségi után animáció- és mozgóképkészítő OKJ-t végzett, majd a Bécsi Zene- és Előadóművészeti Egyetem forgatókönyvírás és dramaturgia szakán szerzett diplomát. A szülészeti erőszak témakörével és a Másállapotot a szülészetben! mozgalommal a nővérén keresztül találkozott, aki korábban szülészeten dolgozott ápolóként. Egyik első kisfilmjét a szülést követően elvégzett, súlyos következményekkel járó orvosi „férjöltésekről” készítette, amit a téma tabusítása ellenére azóta több mint 60 ezren néztek meg, és számos fesztiválon is bemutattak.

„A szülés témája igazából mindenkit összeköt, mert mindenki megszületik egyszer, nagyon szép, univerzális dolog. Miközben hatalmas indulatokat gerjeszt, a politikai árkokat is át lehet vele hidalni. Senki sem fogja azt mondani, hogy az anyának legyen rossz a szülés, vagy azt, hogy vegyék el tőle a kisbabáját.”

Bár sok vajúdó nőnek nem ez a tapasztalata, a szülés lehet megerősítő, sőt katartikus élmény. Eszter most egy egész estés animációs dokumentumfilmet készít, amelyben a Hoztam e világra részvételi művészeti projekt, videósorozat négy traumatikus szüléstörténetét állítja párhuzamba.

„Az animáció kiváló eszköz arra, hogy absztrahálja az elhangzottakat, ugyanakkor szimbólumokkal és metaforákkal közelebb is tudja hozni azoknak a jelentését, brutalitását, mögöttes tartalmát – úgy, hogy közben némi távolságot is teremt. Erre szükség van, mert ez nagyon nehéz téma.”

A film vége viszont reményteljes, a négy megszólaló anya közül ketten azóta másodszorra is szültek, ugyanúgy kórházban, de ekkor már háborítatlanul és támogatással.

„Nem arról van szó, hogy a nők szüléstörténeteiben szereplő orvosok szándékosan ártani akarnának, csak a tananyaguk csekély része foglalkozik a komplikációk nélküli szüléssel. Őket vészhelyzetekre készítik fel, amiket mindenképpen szeretnének megakadályozni. A szülés egy kiszámíthatatlan élettani folyamat, ami van, hogy lassan zajlik, a kórház világa pedig nagyon szabályozott, ezt sokszor nehéz összeegyeztetni.

Tudjuk például, hogy a félhomály segít azoknak a hormonoknak a termelődésében, amik beindítják a szülés természetes folyamatát, ehhez képest ma a nőktől elvárják, hogy neonfények alatt, steril környezetben, idegen emberek által körülvéve, hanyatt fekvő pozícióban kezdjenek el szülni.

Norvégiában például, ha komplikációmentesnek ígérkezik a szülés, a nők egy külön osztályra kerülnek a kórházon belül, ami egy »születésházhoz« hasonlóan van berendezve. Itt nincsenek orvosok, nincsenek orvosi beavatkozások, csak szülésznők. Ezeket az osztályokat próbálják otthonosan berendezni, van lehetőség például zuhanyozni, kádban feküdni, és az anyák nyugodtan vajúdhatnak, ha pedig mégis valami komplikáció adódik, rögtön át tudják vinni őket a megfelelő kórházi osztályra.”

Eszter a hírlevélhez tartozó eredeti fotón saját festményét^[1] tartotta a kezében:

„Gyerekkoromban mindig taszított a rózsaszín. Később ébredtem rá, hogy azért, mert arra emlékeztetett, hogy lány vagyok – ennek jelentéséről pedig sokáig nem voltak pontos fogalmaim azon kívül, hogy gyengébb vagyok a fiúknál. A film előkészületeinek köszönhetően rengeteget tanultam a női test működéséről. Nehéz az ezzel kapcsolatos tabukat megtörni, még nekem is – hiába foglalkozom ezzel évek óta, a »menstruációs vér« leírása előtt vennem kellett egy jó nagy levegőt, hiába voltam otthon egyedül… A tudás hatalom, és szerintem jó hatással lenne a lányok és fiatal nők önértékelésére az, ha ezek a női testtel kapcsolatos, kevésbé ismert tények a szexedukáció részét képeznék.”

A film elkészítése ugyan sok áldozatot követel – Eszter jelenleg a maradék idejében, saját erőforrásokból dolgozik rajta –, de nagyon összetartó aktivista közösség támogatja, és neves szakmabeliek is.

Az olvasóknak az És a király így szólt: Milyen csodás szerkezet! című dokumentumfilmet ajánlja az emberiség médiával kapcsolatos viszonyáról, és több, a kutatása során megismert könyvet: Ina May Gaskintól az Útmutató szüléshezt, Michel Odenttől a Mit tesz az orvostudomány az emberiséggel?-t, Leah Hazardtől az Anyaméhet és Sheila Kitzingertől A szülés árnyékában – Katarzis vagy krízis?-t. A kórházakról szóló hírek sokakban félelmet kelthetnek, de a megosztott történetek, tapasztalatok és remélhetően a filmek is „tudják majd katalizálni a pozitív változást”.