Mit hoz Trump? Káoszt vagy új rendet? Mi az a trumpizmus és mi a viszonya a transzhumanizmushoz? Mi várható a világban? Írásomban ezekre a kérdésekre keresem a mélystruktúrákat érintő választ, válaszokat.

Egy fal leomlása

Most beköszöntő korunk keletkezésének tényezőit egy történelmi folyamat áradatába ágyazva ábrázolom. A múlt év végén megjelent könyvemben^[1] azt a tézist fogalmaztam meg, hogy a társadalmi viszonyok (vagyis a struktúrák) és az ágensek (vagyis a konkrét emberi indítékok, cselekedetek) nyilvánvaló kölcsönhatásában a dominanciaviszonyok (tehát az, hogy inkább a struktúrák alakítják az ágenseket, vagy ellenkezőleg, inkább a cselekvők hozzák létre és mozgatják a struktúrákat) történelmileg nem tekinthetőek állandóaknak. Vagyis az ehhez kapcsolódó örök történetfilozófiai dilemmára – struktúra vagy ágens – nem adható minden korra érvényes, statikus válasz, a dominanciaviszonyok dinamikusak, korszakról korszakra változnak.

Változás akkor történik, amikor a hatalmi szerkezeten belül egy vagy több ágens annyira megerősödik a többihez viszonyítva, hogy azokat megkerülve vagy legyőzve képes „kiugrani” a struktúrából, és tartósan vagy átmenetileg a saját vagy az általa képviselt ágens érdekeinek megfelelően módosítani, átalakítani azt.

Erre akkor kerül sor, amikor a termelésben alkalmazott technológia fejlődésében olyan robbanásszerű változás következik be, melynek folyományaként a robbanást motorizáló gazdasági alanyok tartósan monopolhelyzetbe kerülnek, annak révén, hogy a technológiai ugrás produktumai és hozadéka csak egy bizonyos idő elteltével „csorognak le” a körükön kívüli ágensekhez – ha ugyan ez egyáltalán megtörténik. Ilyen átütő technológiai ugrás volt a gőzgép feltalálása az első ipari forradalom idején, a számos tudományág új eredményeinek szintéziséből megszülető fordizmus, vagyis a tömegtermelés berobbanása majd térhódítása a második ipari forradalom időszakában. Jelentőségében ezt követte a ’70-es években végbemenő mikroelektronikai robbanás, és ennek révén a hálózati társadalmak kialakulása – a harmadik ipari forradalom.

Mára pedig itt állunk a mesterséges intelligencia (vagyis a tanulásra képes „emberszabású” robot, az AI) megalkotásának és térhódításának – a negyedik ipari forradalomnak – a kellős közepén.

De hogyan függ össze ez Donald Trump hatalomra jutásával és annak eddigi következményeivel? Álljon itt a paradigmatikus történet!

Trumpot az elnökválasztási kampányban nagy számban támogatták az AI fejlesztésében élen járó és utóbbi években kiugró növekedést produkáló^[2] nagy techcégek tulajdonosai, akik többek között új nagy infrastrukturális fejlesztések beindítását, valamint az AI használatát és fejlesztését az emberi értékek védelmének jegyében kontroll alatt tartó biztonsági szabályok eltörlését remélték Trump hatalomra jutásától, és ilyen irányú nyomást fejtettek ki az elnökjelöltre. Trump „viszontszívessége” pedig nem váratott magára: már elnökké választásának másnapján eltörölte a biztonsági szabályrendszer jórészt egészét, az azt követő napon pedig 500 milliárd dolláros, az AI-hoz kapcsolódó infrastrukturális fejlesztést lengetett be.

Mi is történt itt? Nos, a technológia fejlesztést vezérlő oligopóliumok az utóbbi időben megnövekedett gazdasági hatalmuk bázisán, az általuk támogatott és a politikai csúcshatalom birtokába kerülő érdekképviselőjük közvetítésével áttörték a további felfelé ívelésük előtt álló, azt akadályozó falakat és korlátokat.

Mindazonáltal ez az áttörés nem mehetett volna végbe a korábbi struktúra megrendülése nélkül.

Ennek kiinduló tényezőjét a geogazdasági viszonyok – ezen belül is az Egyesült Államokon belüli viszonyok – 2008-as világgazdasági válságot követő hektikus mozgásai jelentik. Lényege ennek most csak röviden^[3]: a válság utáni lassú fellendülést hamar megtöri a Covid és a majdhogynem globálissá terebélyesülő háborúk sorozata, melyek együttesen sok helyütt stagflációt, és így romló életszínvonalat eredményeznek. Az egyenlőtlenségek az egekbe szöknek, az emberek biztonságérzete pedig alapjaiban inog meg. Ennek bázisán társadalmi oldalról megerősödik a vágy az erős, tartós stabilitást ígérő vezetők, sőt vezérek iránt – a már a 2008-as válság hozta autoriter fordulatok gyakorisága emelkedésnek indul, majd kiszélesedik. Ezzel párhuzamban sok helyütt autark törekvéseket mutató gazdaságpolitikai váltásokra, vagy azok igényének megfogalmazódására kerül sor – az újraiparosítás jelszavának jegyében a centrumkapitalista országokban is.

Ez a folyamat kölcsönkapcsolatban van a gazdasági és pénzügyi szuperstruktúrán^[4] belül végbemenő jelentős átrendeződéssel: a gazdasági válságok jelentette kihívás hatására eme struktúra megrendül, a struktúrán belüli viszonyok összezavarodnak. Ennek végeredménye pedig az Amerikai Egyesült Államok hegemón szerepének megrendülése, az egypólusú világrendszernek a többpólusúság irányába való elmozdulása.

Szervezetszociológiai oldalról megközelítve: a külső-belső sokkok hatására a nemzetállami struktúrák védekezésképpen „összerántják” magukat, ezért – is – a szuperstruktúra belső kohéziója gyengül. Trump hatalomra juttatása erről az oldalról nézve eme védekezési folyamat része: egyrészt az amerikai emberek minden más szempontot felülíró biztonságigényének kifejeződése, másrészt az USA hegemón szerepének fennmaradására irányuló vágy megjelenése (mint az „Amerika újra nagy lesz” trumpi jelszó mozgósító ereje). Melyekkel szemben a baloldalt reprezentáló, pontosabban az e szerep betöltésére aspiráló Demokrata párt Bernie Sanders kiebrudalása óta nem tudott életképes alternatívát felmutatni.

Kettős hatalom

A képlet tehát a következő: a techcégek konglomerátuma Trump hatalomra juttatásának révén áttöri az őket akadályozó korlátokat, ezt az ugrást azonban egy védekező, sőt defenzív folyamat katalizálja. Ezeknek révén kettős hatalom jön létre, a csúcshatalmon két erő osztozik: a jövőt reprezentáló techcégek – techoligarchák – és az Amerikai Egyesült Államok új, a visszavágyódást reprezentáló elnöke. A visszavágyódás tárgya pedig a ’70-es évek neoliberális fordulata előtti fordi modell: stabilitást nyújtó nagyipar, futószalag, tömegtermelés. És hozzá a woke által utóbb megtépázott szilárd identitás.

A kettős motivációjú hatalom instabilitást generál.

A techoligarchákat korlátok között tartja a profittermelés állandó kényszere, Trump azonban „elszabadulhat”. A vámháború, a területi igények deklarálása, a háborús feszültségek hektikus kezelése, az államapparátust érintő rombolás, a fékek és ellensúlyok rendszerének megbontása, az egyéni szabadságjogok durva korlátozása az instabilitást lokális és globális káosszá terebélyesíti: korábban szilárdnak hitt nemzetközi politikai, gazdasági, kulturális és katonai kapcsolatok megrendülése, ugráló tőzsdeindexek, korábbi mindenoldalú sérelmek fellobbanása, nagy tömegek – bevándorlók, gázai palesztinok stb. – erőszakos áttelepítése vagy legalábbis ennek kilátásba helyezése – és még sorolhatnánk – az egyéni és társadalmi csődök fenyegető rémét vetíti előre. A társadalom, a társadalmak védekező mechanizmusai pedig e vonatkozásban gyengék.

Bár világszerte vannak tüntetések – egyik helyen a háborúk vagy háborús készülődés, másikon a szabadságjogok korlátozása stb. ellen – ezek nem képesek ellenerő kifejtésére.

A liberális demokráciák tartópillérei eddig nem látott amplitúdóval lengenek ki, a helyi politikai elitek tömegesen kerülnek válságba vagy buknak meg – többek között – azért, mert nem képesek a folyamatok kézbentartására – de ellenzékeik sincsenek jobb helyzetben. A munkásságot a vámháború eddig nem látott mértékben osztja meg (a vámok emelése az exportot előállítókat sújtja, az importhelyettesítő ágazatokban dolgozók helyzetét javítja), lázadására, ellenállására a belátható időben semmi esély nem mutatkozik.

Összességében a játszma kimenetele negatív: mind az Amerikai Egyesült Államok, mind a világ többi, legyőzni szándékolt országai, társadalmai csak veszítenek, veszíthetnek rajta. A korábbi vezérelvek, a korábbi rend felborulása egyszerre bátorítja fel a lokális hatalmakat vagy ellenhatalmakat, és tölti el azokat félelemmel. Veszteség és kiszámíthatatlanság mindenhol és minden szinten – legalábbis egyelőre.

Mikroszkóp alatt

De nézzük meg tüzetesebben a kettős hatalom természetét!

A korábbi struktúrát megbontó oligopóliumok – a nagy techcégek – tehát Trumpot választják a politikai hatalom csúcsára, aki azért szabadulhat el, mert még nincsenek új struktúrák, melyek korlátozhatnák őt. Sőt, kvázi külső szemmel ránézve a szerkezetre, és kvázi külső kézzel belenyúlva abba, ő maga lesz struktúraformáló tényező. „Cserébe” beemeli maga mellé a politikai hatalomba a világ leggazdagabb emberét, Elon Muskot, aki hosszabb távot tekintve egyben a korábbi struktúrát szétzilálni kívánó techcégek első számú reprezentánsa és érdekképviselője. Fő céljuk a profitjuk további növelése előtti minden korlát ledöntése, így az őket biztonsági szabályok közé közvetlenül szorító „kódex” megsemmisítése után magának az államhatalomnak, valamint a fékek és ellensúlyok rendszerének a lebontása. A dologba ott jön be csavar, hogy ezzel éppen legfőbb szövetségesük, az államhatalmat gyakorló új elnök hatalmi pozícióját áshatják alá.

És innentől Trump és oligarchái egy libikókán ülnek, melyet csak közösen, együttes erővel képesek működtetni – érdekeik erről az oldalról tekintve azonos irányba mutatnak. Ugyanakkor helyzetüket számos ponton már középtávon is csak egymás rovására tudják javítani – kell javítaniuk.

Ennek első jele Musk kormányzati szerepének érzékelhető gyengülése – gyengítése –, melyet részben a piac mozgásai (Tesla-eladások és -részvények zuhanása), részben Trump politikai környezetének vele szembeni ellenállása, nem utolsó sorban pedig hátterének, de egyben versenytársainak (Meta, Google) rivalizáló politikai és piaci magatartása váltanak ki.

Trump és oligarchái érdekeinek „egysége és ellentmondása” (Hegel) a politikai, gazdasági és kulturális, ezen belül társadalomlélektani mezőben egyaránt megjelenik és kimutatható.

A politikai szférát tekintve egyfelől mindkét szereplő a szabadságjogok és demokratikus jogosítványok egymással való szembeállításában, ezen az úton pedig mindkettő korlátozásában érdekelt: Trump ettől hatalma és mozgástere stabilizálását és kiterjesztését reméli, az oligarchák pedig azt, hogy a szabadságlehetőségek és a demokratikus intézményrendszerek gyengítése még kiszolgáltatottabbá, így manipulálhatóbbá teszi az egyéneket számára, így elhárítva az akadályokat profitrátájuk további növekedése elől. (Pogátsa Zoltán ekként mutatja be Peter Thielnek, a PayPal alapítójának ambícióit és tevékenységét: „Egyszerre támogat Trump típusú politikusokat, finanszíroz titokzatos biotechcégeket, és azt hirdeti, hogy a szabadság és a demokrácia nem feltétlenül járnak együtt.”). Az eme szempontból azonos irányba mutató érdekeik mellett egymásra utaltságuk is erős: Trump politikai hatalmának gazdasági bázisát jórészt a oligarchák jelentik, miközben az oligarchák érdekérvényesítésük során támaszkodhatnak Trump személyes közbenjárására is.

Mindazonáltal konkrét ügyekben politikai érdekeik szembekerülhetnek egymással – ezek azonban döntően a másik két szférában, vagyis a gazdasági és kulturális mező ügyei mentén manifesztálódnak.

A gazdasági mezőt tekintve a két ágens közös érdeke a tőkék és áruk olyan mozgatása az oligarchák részéről, mely egyszerre szolgálja azok profitcéljait és Trump gazdasági nacionalizmusát. (Ilyen például az, ha egy oligarcha azért exportál egy árut külső piacra, hogy biztosíthassa kapacitásainak teljes kihasználását, vagy az optimális sorozatnagyságot). Ez a két érdek azonban nem mindig harmonizál, markáns érdekellentétek is megjelenhetnek. (Ellentétbe kerülnek az érdekek például abban az esetben, amikor a tőkeexport egy cég számára jelentős extraprofittal kecsegtet, de makrogazdasági szinten elvonást jelent a hazai ipar fejlesztéséhez szükséges erőforrásokból).

Ami az állami redisztribúciót illeti: itt is egység és ellentmondás. Trumpnak komoly érdekei fűződnek az újraelosztási rendszer funkcionálásához, sőt bővítéséhez, mivel az osztogatási lehetőség politikai hatalmának egyik alapja. Azok az oligarchák is érdekeltek ebben, akik állami támogatás nélkül nem lennének képesek talpon maradni, vagy olyan új innováció előtt állnak, melyhez hiányoznak a beindító forrásaik. Mindazonáltal az önállóan is életképes, dinamikus szektorok, cégek oligarchái éppen hogy és éppen most a redisztribúció rendszerének gyengítésén, sőt leépítésén szorgoskodnak. Hozzáteszem: ők nagy valószínűséggel többek között azért nem állnak ki teljes mellszélességgel Elon Musk mellet, mert ő olyan tőkés, aki kifecsegi a tőke titkát (Marx).

Jórészt ellentétesek a politikai és gazdasági hatalmat birtoklók érdekei az ún. decentralizált gazdaság kiépülőben lévő intézményrendszeréhez kapcsolódóan is. Ennek lényege, hogy ebben a szisztémában a hatalom és az irányítás nem központosított intézmények vagy közvetítők, hanem sok különálló, de egymásban megbízó, egymással közvetlen kapcsolatban lévő résztvevő között oszlik meg, gyakran blokklánc (blockchain) technológiára építve (lásd. például Bitcoin, mely az első és legismertebb decentralizált valuta).

Végül vessünk pillantást a kulturális, ezen belül társadalomlélektani mezőre, melynek jelentősége az eddig vázolt, konfliktusokkal teli korszakban különösen felértékelődik, sőt az egyes mezők közötti viszonyokat mozgató önálló erőként is megjelenik. Ez azzal is összefügg, hogy mind a politikai csúcshatalom birtokosa, mind az oligarchák e mezők korábbiaknál markánsabb szereplőivé válnak: mindkét oldalról olyan erős társadalmi víziókat fogalmaznak meg, melyek egészen közvetlenül is képesek a társadalmi viszonyok, sőt magának a termelőerők rendszerének az alakítására is. Ennek az is oka, hogy a „hagyományos víziógyártók”, vagyis autonóm, küldetéses értelmiség gyorsuló ütemben halad az eljelentéktelenedés felé^[5] – az űrt pedig egyrészt a politikai vezérek, másrészt kifejezetten a techóriások filozófusai vagy azzá avanzsáló szakemberei igyekeznek betölteni – és sikerrel. Az erre irányuló társadalmi szükségletet az is mutatja, hogy bár a techóriások elsődleges célja egészen hagyományos, vagyis a profit maximalizálása, hosszabb távon csak a társadalmi felelősségvállalást sugárzó, és az annak megfelelő víziót, víziókat felmutatni képes egyedei tudnak sikeresek lenni^[6] – a permanens túltermelési válság, az éleződő globális és lokális verseny, és a területi terjeszkedés kimerülő lehetőségeinek körülményei között a piaci kereslet fenntartásához – pláne bővítéséhez – a cégeknek egyre újabb, erősebb és mélyebbre hatóbb ingerekkel kell fenntartaniuk a fogyasztók érdeklődését.

Egyfajta küldetéses szerep megformálása, valamint a hozzá tartozó hosszú távú víziók megalkotása és felmutatása a techoligarchák részéről mindazonáltal nem pusztán a profitjuk hosszú távú maximálását célozza. A nárcisztikus magatartásminták rohamos terjedésének korában^[7] elhivatottságuk folyamatos deklarálása – sőt az elhivatottság érzésének bensővé, vagyis öntudattá tétele – önbecsülésük egyik legfontosabb zálogává lesz – és egyben igazolásává a többi ember feletti hatalmuknak is.

Ami a politikai vezéreket illeti: a küldetéses szerep felmutatása és átélése mindig is a társadalom feletti uralmuk legitimálását célozta,

a mai korban azonban, amikor többek között a közösségi médiában már minden egyes percben gazdasági szereplők sokaságának ezerféle árujával kell versenyezniük az emberek figyelméért, ez a motivációjuk és szükségletük megsokszorozódik.

A kulturális és társadalomlélektani mezőben tehát két szereplő van jelen és küzd meg egymással az emberek lelkéért: Trump és a techóriások (utóbbiak egymással is küzdenek, mind lokális, mind globális színtereken).

Trump az emberek korábbinál is erősebb biztonságigényére építkezve fogalmazza meg vízióját. Ennek lényege az „amerikai álom” rekonstrukciója: esélyegyenlőség és szabadság, korlátlan mobilitás, biztonság, harmonikus családi élet. Ezt reprezentálja számukra a második világháború utáni (és a neoliberális fordulat előtti), a fordista tömegtermeléshez kapcsolódó vágykép: stabil munkahely a Gyárban, kertes családi ház, gépkocsi, feleség, gyerekek. Ennek kulcsa, gazdasági alapja a nagyvállalat, a nagyipar, melyeknek az USA-ba való visszatelepítése Trump egyik legfontosabb víziója és célja.

Nos, a szilíciumvölgybeli techóriások által felmutatott és propagált vágykép, a benne foglalt magatartásminták, életeszmények és életstílusok ettől alapjaikban térnek el. Az ő ajánlott jövőképük lényege a neoliberális korszak életeszményének és életvilágának kiteljesítése: a hálózataik különböző pontjai között úgymond szabadon száguldozó, és/de egyre rugalmasabb egyének világa, akiknek szélsebességgel váltakozó életstílusához, életviteléhez majd ők fogják biztosítani a technológiai feltételeket. Bontakozó filozófiájuk a tágabban értelmezett transzhumanizmus. Az a jövőkép, melyben különböző mélységeket érintően, de elmosódik a határ ember és gép között, ember és gép egymásba épül, egymásba olvad, hogy így együttesen megsokszorozhassák erejüket, kiterjeszthessék határaikat, de egyben tovább fejleszthessék alkalmazkodóképességüket is. Címszavakban a lehetőségek tárházából: mesterséges intelligencia, ezen belül emberszabású robot, metaverzum – digitálisan kiterjesztett valóság –, okosvárosok, okosotthonok, az emberi képességek digitális kiterjesztése, melynek csúcsa a kiborg, vagyis olyan lény megalkotása, mely természetes biológiai és mesterséges (technológiai) elemek kombinációjából áll.

A társadalmi vízióknak eme két komplexuma versenyben áll egymással a gazdasági erőforrásokért és az emberek képzeletének megragadásáért – mindazonáltal rövid vagy középtávon elképzelhető együttes jelenlétük, sőt egymásba épülésük is: ilyen lehet a vezér – a vezérek – hatalmának digitális kiterjesztése, ezen belül a digitális taylorizmus (digitális fordizmus^[8]) már ma is létező gyakorlata, melyben a fordista technológia szabályai szerint a gyárakban futószalag mellett dolgozó munkások tevékenykednek – a korábbiaknál jóval hatékonyabb, digitális technológiák által közvetített kényszerek és ellenőrzés alatt (mint például az Amazonnál).

Az irodalom Nick Srnicek nyomán^[9] platformkapitalizmusnak írja le a jelen társadalmi viszonyait, melyben – saját megközelítésem szerint – digitális piaci terek (mint például Amazon, Airbnb, Uber, Facebook) közvetítenek kereslet és kínálat között, mégpedig ezek adott jelzőrendszerén keresztül a digitális információk áramoltatásával. A platformok egy része – például a Facebook – az általa bonyolított piaci tranzakciókat felületein az egyének közötti személyes kapcsolatok digitális közvetítésével, egyfajta közösségi tér működtetésével teszi vonzóbbá a felhasználók számára. Mivel pedig a hálózati társadalomban az egyének egyre több szállal kapcsolódnak egymáshoz – ezért (is) egyre kevesebb erős kötelékkel bírnak – egyfajta információs csomópontokká válnak, így az egyének maguk is platformokként funkcionálnak. A mai kor emberének alapszükséglete ugyanis az, hogy nagyszámú és sokfajta kapcsolódási szálait folyamatosan összehangolja, rangsorolja, és egymás között csereberélje. Lelkében ezért létre kell hoznia egy olyan sokfunkciós teret, melyben ezeket a tranzakciókat működtetni tudja – társadalmunk így egyre inkább személyes, emberi platformok sokaságává válik. Nos, a fent vázolt kettős hatalom világában ezen platformok funkciói megsokasodnak: állandóan közvetíteniük kell a két hatalmi ágens feléjük sugárzott víziói között. A vezér egyközpontú, sematikus, és a techóriások sokszínű, egymásnak sokszor ellentmondó életmód, életstílus, és életeszmény kínálatai között; megkísérelve a kettő összehangolását, a mindkettőnek való megfelelést. És korunk pestisének, a mentális betegségeknek az exponenciális terjedése^[10] igen nagyrészt ezzel, pontosabban az ezzel járó állandó szorongással magyarázható.

A két vágyott világ egymásba épülése mindazonáltal más szempontból sem csupán kényszerű együttélés, hanem szoros egymásra épülés, egymást erősítés is: a techóriásoknak megfeleltethető neoliberális pszichopolitika a korábbi identitásokon alapuló személyiséget darabjaira szedi szét, hogy azután az autoriter pszichopolitikai eme darabokat hierarchiába rendezze, a karizmatikus vezér iránti feltétlen rajongással a csúcsán^[11]. És a kör tovább forog – egészen a kiégésig.

Káosz és rendszer

A trumpizmus nem azonos Donald Trump jelenlegi Amerikájával. Megközelítésemben itt és most a 20. század elejének, első felének imperialista monopolkapitalizmusa egy sajátos reinkarnációjával állunk szemben, melyet egyfelől a politikai hatalmat reprezentáló népvezér, másfelől a gazdasági hatalmat reprezentáló monopóliumok/oligopóliumok/érdekközösségének, érdekei harmonizálásának, és mindeközben egymással vívott harcának kettőssége jellemez. Kohéziós ideológiáját a szélsőséges nacionalizmus és más szélsőjobboldali eszmék alkotják.

A szisztéma előképei – és Trump példaképei – Putyin és Orbán Viktor rendszerei, melyek egyben a trumpizmus félperifériás változatának tekinthetőek. Ennek a modelljében a politikai elit és a burzsoázia párharcában az előbbi tölti be a domináns pozíciót, mivel a félperifériák közös jellemzője a helyi burzsoázia gyengesége. Ezért van az, hogy a karizmatikus vezérek itt ugorhatnak ki először a politikai elitből és juthatnak a csúcshatalom birtokába. Az Amerikai Egyesült Államokban és általában a centrumországokban – így Európa nyugati felén – azonban ezzel ellentétesen, annak van hagyománya, hogy a ottani burzsoázia a világ élvonalát, a csúcstechnológiákat reprezentálja, ezért tendenciálisan erősebb a politikai elitnél, azt a saját közvetlen kijárójának tekintheti és használhatja. ó

Ami a két modellben közös, az az állandó, nyílt vagy burkolt párharc a két ágens között, ami folyamatos bizonytalanságot és feszültséget okoz a rendszer működésében. És, mivel a citált időszakhoz hasonlóan a gazdaság most is lejtmenetben van, a hatalmi ágenseknek még országuk lakosságával is folyamatosan „vívniuk” kell. Mindennek következtében ezek a rendszerek nem konszolidálhatóak – és a belső feszültségek legalább átmeneti csillapításának legeffektívebb eszköze a külső offenzíva, vagyis a háború, vagy legalábbis az arra való készülődés. Melynek vonzerejét jelenti az is, hogy a fokozott fegyverkezés megnövekedett kapacitás-szükségleteivel összefüggésben egyben a legyengült gazdaságra is húzó hatással lehet. És így emelkedhet egyfelől ki tengerből (és kerülhet másfelől célkeresztbe) az a Kína, melynek politikai elitje részben szociokulturális tényezőkkel összefüggésben, részben az állampolgárok állandó kontrollálásának eddig még nem látott kiterjedésű és mélységű csúcstechnológiás rendszere miatt a nagyhatalmak közül a leghatékonyabb a belső feszültségek elhárításában.

Summa summarum, a globális háborús összecsapás nagy valószínűség szerint elkerülhetetlen.

Ebből viszont az is következik, hogy a trumpi modell – és előfutárai valamint várható követőinek rendszerei – csak átmeneti képződmény lesz. Előbb sodorhatja el azokat a háború – mert legalábbis megingatni mindenkit fog – mintsem viszonyai a kapitalizmus új struktúrájává szilárdulhatnának. Addig a káosz és az erőszak kettőse lesz. Addig az lesz, hogy Trump egy rosszabb reggeli ébredése miatt tőzsdék zuhanhatnak be. Mindazonáltal az ő csúcshatalmi pozíciója nem lesz tartós, mert kiszámíthatatlanságát partnerei nem fogják sokáig tűrni, felváltják majd egy konszolidáltabb személyiséggel.  Vagyis szerepe jórészt csak a faltörő kos  szerepe, a régi struktúra szétzúzása volt: nem lesz az új modell  időtálló reprezentánsa – már csak azért sem, mert az legfeljebb csak átmenetileg  lesz képes  új rendszerré, új struktúrává rögzülni.

A transzhumanizmus viszont győzni fog – de annak babérjait nem az Egyesült Államok és általában a mai centrumkapitalizmus techóriásai fogják learatni. Ha túléljük, a háború romjai alól kiugrik majd Kína, és a kínai techvállalatok – ha ugyan nem semmisülnek meg teljesen az ő kapacitásaik és más erőforrásaik is.

A szép új világ polgárai a gépesített, alkatrésszé idomított emberek lesznek – akiket egy idő után már kontrollálni sem lesz szükséges.

Lehet, hogy már magántulajdon és burzsoák sem kellenek hozzá – megszületik az (általam a jelen kor vonatkozásában bírált) értékkritikai elmélet középpontját alkotó automata szubjektum, vagyis az önmagát újratermelő tőkelogika zárt rendszere^[12]. Melyben immár tőkések és munkások nélkül is működhet a tőke logikájának kilúgozott szisztémája, a minimális ráfordítással maximális eredményt elve, és az annak megfelelő mechanizmusok. És mivel az emberek nem akarták meghallani azok vészjelzéseit, akik fenyegető ökológiai katasztrófáról beszéltek nekik, az ezen elv működtetését kikényszerítő ágensek felhatalmazva érezik majd magukat annak akár erőszakkal történő érvényesítésére is. Digitális és zöld falanszter vár ránk.

Hacsak nem születik meg egy globális demokratikus szocialista mozgalom. Erre egy ideig még lehet remény, mert a jelenlegi helyzetben  az egyéni szabadságjogokért és a kizsákmányolás felszámolásáért folytatott harc mezsgyéje azonos, egy irányba mutat. Kérdés, hogy meddig…