Az alig több mint 15 éve létrejött Nemzeti Együttműködés Rendszere múlt szerda hajnalra virradóan véget ért. Ennek a megállapításnak azonban nincs miért örülni, ez ugyanis nem az Orbán-rendszer végét jelenti, hanem a jelenlegi, a rendszerváltás utáni nyilvánosság megszűnését. A 2010 óta működő berendezkedés a kormányzás hiányosságait és visszáságait az emberek valóságérzékelésének befolyásolásával próbálta (nem kevés sikerrel) kompenzálni – a Halász János által benyújtott „A közélet átláthatóságáról” névre hallgató törvénytervezet befolyásolás helyett az egy és egyetemes valóságpercepció létrehozását tűzte ki célul, a független és kritikus hangok végleges elhallgattatásával.

Sokszor, sokan mondták már az elmúlt 15 évben, hogy az Orbán Viktor vezette kormányzat ezzel vagy azzal a lépésével átlépte a vörös vonalat. Hogy szintet lépett. Hogy irányt váltott. Arra azonban mindezidáig precízen ügyeltek, hogy ezek az intézkedések vagy a társadalmi ingerküszöb alatt maradjanak (például mérnöki pontossággal kimért csoportokra célozva), vagy olyan módon, fokozatosan, alig érzékelhetően lépjék meg azokat, hogy mire feltűnnének, már késő legyen, és tulajdonképpen szervesüljenek a mindennapi életbe. Kényesen ügyeltek arra, hogy véletlenül se alkalmazzanak erőszakot, ne vezessenek be megszorításokat, ne vonjanak el közvetlenül pénzt vagy csorbítsanak alapvető jogokat – egyszóval

mindent figyelembe vettek, hogy az átlagember mindennapjait ezek a kormányzati döntések közvetlenül ne befolyásolják.

Egy tökéletesen működő spindiktatúrát hoztak létre. Szergej Gurijev és Daniel Treisman az ilyen rendszerekről szóló könyvükben arról írnak, hogy ezek a berendezkedések hatalmuk megtartását és növelését elsősorban ilyen puha eszközökre alapozzák. Fennmaradásuk biztosítékai már nem az erőszakszervezetek, a kemény cenzúra és az állampolgárok megfélemlítése, hanem az információs környezet manipulálása és a valóságérzékelés befolyásolása. Orbán Viktor és a Fidesz jelesre vizsgáztak spinnelésből.

Azonban a világ átalakult. Átalakult egyrészt a média és így a nyilvánosság szerepe globálisan, világszerte is, és átalakult másrészt a média és a nyilvánosság helyzete Magyarországon is.

Globálisan nézve, a médiavalóság, ami korábban csupán a nyilvánosság egy szeletének tűnt, mára az emberi létezés legfontosabb színtere lett. Háttérbe szorultak a közvetlen, személyes érintkezések, a való életben megélt társadalmi interakciók, a mindennapok szürke hétköznapjaiból táplálkozó általános érzület. Míg korábban a létező valóságban éltünk, és kikapcsolódni vagy szórakozni jártunk a virtuális térbe, ma már ott éljük mindennapi életünket, onnan szerzünk információt, ott esünk szerelembe, ott leszünk dühösek vagy szomorúak, ott adjuk ki a haragunkat és ott találunk megbizonyosodást – és csak nagy ritkán, látványos és rituális keretek között vonulunk ki a valóságba, kikapcsolódni, detoxikálódni, pihenni.

Ezáltal a médiatér jelentősége, és ennek a jelentőségnek az érzékelése az egekbe szökött. 2014-ben már nálunk is százezrek vonultak az Erzsébet hídon a netadó elleni tüntetésen. Ez a tiltakozás már akkor sem az interneten elérhető macskás gifekért vagy névnapi jókívánságokért volt ennyire hangos – pedig ennek már több mint 10 éve! És az online tér jelentősége azóta tíz-, ha nem a százszorosára nőtt.

Megváltozott viszont a média és a nyilvánosság helyzete Magyarországon specifikusan is. A korábbi évtizedekből tanulva Orbánék első dolga volt, hogy egy olyan mindenre kiterjedő és központosított médiateret hozzanak létre, amelyet a lehető legszélesebb körben uralni tudnak. Átszervezték a közmédiát, egy kézben fogták össze a vidéki lapokat, majd rádiókat, tévéket, online lapokat alapítottak, szereztek, vettek át és lehetetlenítettek el, később pedig a korral haladva még saját influenszer-hálózatot is létrehoztak. Ezzel párhuzamosan azonban, bár egyre nehezebb körülmények között, de megszilárdult egy munkájára és függetlenségére kényesen ügyelő, a mindenkori hatalommal kritikus nyilvánosság is.

Ez az állapot pedig, bár sokszor nem volt ínyére a rendszernek, de fenn tudott maradni, hiszen a Fidesz uralta média elegendő volt a kormányzati hatalom megtartásához. Ebben az új rendszerben, amely a 2010 óta fennálló NER-t jellemezte, nem elsősorban a valódi kormányzás és a tényleges valóság lett a lényeg – hanem a valóság percepciója, azaz a valóság érzékelése és annak lecsapódása.

A nemzetközi gazdasági környezet, az EU politikája és a globális folyamatok pedig mind a Fidesz kezére játszottak. Magyarországon is, mint az nyugati országok jelentős részében érzékelhető és szemmel látható konjuktúra volt, az emberek jobban éltek, és a saját bőrükön is tapasztalták ezt a jólétet. A szinte végtelennek tűnő mennyiségben befolyó eu-s pénzek a legszegényebb településeken is látványos beruházásokat eredményeztek, és hiába fölözték le ezeket, így is jutott legalább annyi mindenhova, hogy az általános érzület messzemenően pozitív lehessen. Ha szükséges volt, specifikus, jól célzott és irányzott transzferekkel, osztogatásokkal rá is tudtak segíteni ezekre az érzékelésekre. Ha pedig igazán nagynak tűnt a baj, a migrációval vagy a háborús fenyegetéssel úgy lehetett befolyásolni az emberek valóságérzékelését, hogy nagyobbnak tűnjön a globális veszély, mint a kormányzás hibái és hiányosságai.

2024-re azonban valami megváltozott. Több egymástól független folyamat eredményeképpen a valóság hirtelen bekopogtatott az ajtón. A gazdasági konjuktúra véget ért, az EU-s pénzcsapokat elzárták, az infláció és a felelőtlen gazdaságpolitika következtében a megélhetési kérdések kerültek az emberek gondolkodásának középpontjába. Ráadásul ezzel párhuzamosan létrejött egy olyan ellenzéki erő, amely sikeresen tudta magát megkülönböztetni és leválasztani a korábban már leszerepelt pártoktól, és így egyre nagyobb támogatottságra tett szert, 2024 végére utolérte, idén tavaszra pedig már a legtöbb mérés szerint meg is előzte a Fideszt.

A hatalmi gépezet legfontosabb eszköze tehát, a valóságérzékelés befolyásolása becsődölni látszott.

A Fidesz több mint 15 éves kormányzását ugyanis nem a kormányzás eredményességére alapozta elsősorban, hanem a kormányzás eredményességének percepciójára.

A „legalább kormányozni tudnak” mentalitásra, amely bár már hosszú évek óta nem volt alátámasztható semmivel, az emberek jelentős részének megélése még mindig ez volt. Ebben persze segítették az előbb már említett külső tényezők, a közös ellenségkép és a veszélyérzet felszítása, de ezek is csak részei voltak annak az általános manipulációs műveletnek, amelynek a végcélja minden esetben egy olyan érzékeltetett valóság megteremtése volt, amely mindenképpen jobbnak tűnik bármelyik másik felkínált lehetőségnél. Ennek elsődleges eszköze és színtere pedig természetesen a média volt.

A médiatérben viszont egymás után kapták a pofonokat, és az emberek által érzékelt valóság pedig egyre inkább a beszűkült, de megmaradt másik nyilvánosság valóságképéhez kezdett hasonlítani. Nemcsak olyan dolgok történtek, hogy a különböző médiumok által feltárt vagy nyilvánosságra hozott botrányoknak kézzel fogható következményei lettek (pl. a kegyelmi botrány), de a boltokban vagy a csekkeken látható összegek is inkább látszottak passzolni az általuk közölt számokhoz és tényekhez, mint a kormánypárti sajtó tudósításaihoz. Hiába kezdett el a kormányzat minden korábbinál elvetemültebb módon uszítani a megtámadott szomszéd Ukrajna ellen, a háborús veszélyérzetnél erősebbnek kezdett bizonyulni a való életben megtapasztalható infláció, az egyre jobban látható új ellenzéki szereplő és a még megmaradt orgánumok által bemutatott és feltárt nyilvánosság kiábrándító volta.

A Fidesz pedig sem az infláción, sem pedig Magyar Péteren nem talált fogást, bármilyen unortodox vagy gátlástalan eszközöket próbált is meg bevetni. A percepciók átformálása nélkül minden fegyvere besülni látszott. Egyetlen út maradt nyitva a valóságérzékelés befolyásolására – a valódi valóság érzékelésének teljes megszüntetése. Korábban sem riadtak vissza a sajtó munkatársainak megfélemlítésétől vagy ahogy arra már utaltam is, egyes médiumok ellehetetlenítésétől, megvásárlásától, bezárásától, de a teljes kormánykritikus médiatér megszüntetésére eddig nem vetemedtek.

Az átláthatósági törvénytervezet ugyanis ezt jelenti. A valóságra nyíló utolsó ablak bedeszkázását, lefalazását, a valóság teljes kizárását, végleges felszámolását. Az emberi élet valójában percepciókon alapul, a huszonegyedik században pedig különösen, alig vannak valódi abszolútumok. A fekete csak a fehér mellett tűnik ennyire sötétnek, a szegénység csak a luxusyachtok és Ferrarik mellett vérlázító, a jellemtelenség csak az egyenes jellemek mellett ennyire gyomorba vágó. Ha megszűnik az a másik nézőpont, amely ráadásul a mi, egyéni érzékelésünkhöz is közelebb áll, minden könnyebben eladhatóvá válik, és mi is hajlamosabbak leszünk elfogadni azt a másik valóságot.

Asch híres vonal-kísérlete bár a konformitásról szól elsősorban, ez a konformitás épp a véleménykülönbségek hiányára épül. Ha csak egyféle hang van a szobában és mindenki ugyanazt szajkózza, nemcsak hogy mi magunk is azt a véleményt fogjuk visszamondani, de még saját magunkat is meg fogjuk győzni, és el is fogjuk hinni a végére azt. (A kísérletben az alábbi ábrán látható vonalak közül kellett kiválasztania a szereplőknek a másik három közül azt, amelyik szerintük megegyező hosszú az első lapon láthatóval. Ha a csoportban mindenki egy véleményen volt, és valamelyik szemmel láthatóan eltérő hosszúságú vonalat jelölték meg jó válaszként, a kísérletben résztvevő alanyok is ijesztő arányban voltak hajlandóak a csoporttal tartani. Részletesebben itt.)

A Fidesz tehát ezt az utolsó utáni ütőkártyát igyekszik kijátszani – 2/3-os hatalmával a fennmaradt független nyilvánosságot beszántva próbálja egy irányba terelni az állampolgárok valóságérzékelését. Azonban 2025-ben ezzel a döntésével már kilép a spindiktatúra keretei közül. Korábban még lehetséges, hogy a médiatér drasztikus „átalakítása” kevésbé lett volna ekkora határátlépés. Mára viszont a médianyilvánosság a nyilvánosság maga. Minden bizonnyal kevésbé rombolna bele az emberek mindennapi életébe, ha erőszakosabban lépnének fel a rendőrök a tüntetőkkel szemben, vagy ha tekintélyelvűbb irányba terelnék a társadalmat, mint hogy ennyire drasztikusan avatkoznak bele a nyilvánossághoz való hozzáférésbe. Ez ugyanis a huszonegyedik század posztmodern valóságának elsődleges színtere, a mindennapi élet megélésének fő terepe. A médiatér megváltoztatása a valóság megváltoztatását jelenti.

Orbán Viktor úgy próbál a spindiktatúrán belül maradni, hogy annak kereteit igyekszik szűkíteni, hátha így ismét működni fognak a korábban már bevált eszközei. Nem veszi észre azonban, hogy ezzel a lépésével nemcsak a nyilvánosságot szűkíti be és számolja fel, hanem megszünteti a 15 éve fennálló NER-t mint spindiktatúrát is, és helyette egy új, mindennél elvetemültebb rendszert hoz létre.

Az emberi létezés alapja a valóság valóságként történő érzékelése. A különböző ideológiák és hitek korábban el nem képzelhető világokat voltak képesek teremteni, ám ezek csak akkor tudtak fennmaradni és életképesek lenni, ha a valóság talaján álltak.

A valóságtól való elszakadás a teljes bizonytalanságba, és így rövid úton a megsemmisüléshez vezet.

A nyilvánosság beszűkítése pedig épp ezt teszi, elszakít minket a valóságtól.

Ne hagyjuk.