„Az önigazgatók kövérek,
    a fasizmus fess. A fasizmus integrál
    minden szépséget. A fasizmus ifjúságot, üdeséget,
    erőt, akciót és vitalitást jelent, […] erő és hatalom,
    és szeretném én azt látni, aki valóban
    félkegyelmű, émelyítő és üldözött szeretne lenni.”

Tomaž Šalamun

Kapelner Zsolt írásában bizonyára helyesen következtet mindarra, ami ránk vár. Ám helyzetjelentése rólunk^[1], baloldaliakról, téves percepción alapszik. Másként fogalmazva: a függöny mögött, amit kardjával kilyuggat, nem áll senki. Megkísérlem elmagyarázni, miért.

Először is, hajlamosak vagyunk segítségül hívni a fasizmus (nácizmus, nemzeti szocializmus) legyőzésének mítoszát akkor, amikor mi, baloldaliak, jelen helyzetünk stabilizálásához (mi másból állna az élet?), újra és újra összeállítjuk a dicsőséglistát. A fasizmus azonban legfontosabb célkitűzéseit 1945-ig teljesítette, győzött (és köszöni, azóta is nagyon jól van), amennyiben

1. egyszer s mindenkorra vonzóvá tette a modernitás dichotómikus szerkezetének szétbarmolását, vagyis hogy a konkrét megszabadítható az absztrakttól, a kapitalizmus a kapitalizmustól (Slavoj Žižek), mert nincs annál felemelőbb, mámorítóbb érzés, mint letépni magunkról az ember(ies)ség (e csodálatos/szörnyű eshetőség) álarcát, és kíméletlenül, sőt, élvezettel elpusztítani mindazt, ami megteremti és fenntartja az absztrakció dominanciáját,
2. felszámolta az európai zsidóság kultúráját, partikularitás és univerzalitás bonyolult összjátékának hagyományait, elpusztult Jiszrael, a megvált(ód)ás ígérete a szívekben, és létrejött Izrael, a cionisták konkrét helye a térképen,

ahogy azt Moishe Postone világosan kifejtette^[2], megkérdőjelezve a baloldali antifasiszta (aztán, persze, ezt a minőségjelzőt lecseréltük antiimperialistára) konszenzus relevanciáját, hiszen az téves helyzetértékelésén alapult.

Hinni szeretnénk továbbá azt is, hogy 1945 után (rendben, katonai értelemben a fasizmus-nácizmus veszített) a centrumban, amire mi, itt a félperiférián vigyázó szemeinket vetettük, vetjük, a baloldalt megtestesítő intézményeket a hatalom tényleges gyakorlói nem saját céljaik igazolására használták. Létrejöhettek autonóm (ellen)erőközpontok, a hüledezők, hőbörgők, makacskodók, visszapofázók, a meghunyászkodásra nem alkalmasak, a keserű csalódások hatására a kezüket ökölbe szorítók tömegei alanyi jogon lényegíthették át magukat és egymást a szervezett ellenállás különféle szintjeire – a tőkelogika érvényesülését csillapítandó, elodázandó, esetleg meggátolandó. Sajnos sem (elsősorban egyfajta kulturális hegemóniát biztosító) az erőközpontok, sem az őket fenntartó közösségek sem tudtak konzekvensen és tartósan alternatívákat felmutatni, ugyanis a nagyhatalmi érdekszférává, „kontaktzónákká”, „árnyékháborús” övezetekké, a „feszültséggerjesztés” stratégiai terepeivé, a „stay-behind” titkosszolgálati tevékenységek laboratóriumává degradálódó Európa társadalmai, felismerve és elfogadva kiszolgáltatottságukat az USA érdekeinek, ha lassan is, de véglegesen belefáradtak a kísérleti nyúl szerepébe. Megünnepelték a Szovjetunió szétesését, majd beültek a konzumerizmus-neoliberalizmus, immáron a technokrácia által felügyelt, iskolapadjába, miután kipaterolták kollektív tudat(talan)ukból az osztályszolidaritás legkülönfélébb viselkedési mintáit. Lemondtak a baloldaliságról, amennyiben az vágykorlátozó és jogkiterjesztő, és a jobboldaliságot választották, amennyiben az vágykiterjesztő és jogkorlátozó: Resistance Is Futile – figyelmeztet/ismeri be (egyik) remekművében a Laibach, pontosan megfogalmazva a kor hangulatát.

Ennek okaiba nyújt kimerítő betekintést könyvében Daniele Ganser, ám én csak a legtöbbet szenvedő centrumország, Itália példájára hívnám föl a figyelmet.^[3] Olaszországban az ólomévek (anni di piombo) alatt, 1969. december 12-e és 1987. december 31-e között (mások szerint a záródátum 1980. augusztus 2-a) mintegy tizennégy és félezer, politikai motivációval bíró erőszakcselekmény történt. Miért? Ganser szerint a válasz egyértelmű: Operation Gladio.

Az USA legfelsőbb szintjein már 1945-ben úgy döntöttek, hogy fenntartják az olasz társadalomban kialakult politikai törésvonalakat, de úgy, hogy a demokratikus bábszínházban nem engedik főszerephez a baloldalt – érvényesült a kibontakozó hidegháború logikája^[4]. Az 1949-ben megalakult NATO és a CIA, illetve az amerikai vezetés elhatározták a – bolsevizmus rémével szembeni harcban „érdemeket” szerzett – szélsőjobbosok reaktiválását^[5]. Azt is eldöntötték , hogy megfélemlítik és destabilizálják a baloldali politikai közösségeket, és ehhez összehangolják a CIA és az egyes országok katonai, külügyi és belügyi titkosszolgálatainak működését, titkos kiképzőközpontokat hoznak létre a szélsőjobboldali terrorista sejtek lehetséges tagjai számára, megszervezik a jobboldali pártok propagandisztikus támogatásához és a szélsőjobboldali terrorista akciókhoz szükséges pénz (a vatikáni és svájci bankokon keresztüli) láthatatlan transzferét, ha a helyzet megköveteli, beavatkoznak az adott ország belpolitikájába, választásaiba, titkos fegyverlerakatokat hoznak létre az érintett országok területén (egy esetlegesen bekövetkező szovjet invázió elleni népfelkelés felfegyverzéséhez, illetve a terrorakciók robbanóanyag- és fegyverszükségletének biztosítására) stb.  Tulajdonképpen létrehoztak egy szupranacionális terrorszervezetet Operation Gladio fedőnévvel.

1968 után Olaszországban azonban új stratégia kialakítására volt szükség, hiszen a Szovjetunióból végleg kiszerető, a demokratikus játékszabályokat interiorizálni kezdő (vagy az emberek újra remélni tudták, hogy a hatalomtartók és alattvalók közötti távolság csökkenthető-megszüntethető), hagyományos baloldali pártok szokásos démonizálása (szovjet érdekek kiszolgálói) nem tűnt többé hihetőnek. Ezért 1969-től (az új amerikai elnök, Richard Nixon különösen paranoid ember volt, ráadásul már-már betegesen vonzódott a titkokhoz, a titkosszolgálati eszközökkel végrehajtott akciókhoz, illetve megjelent a színtéren Moammer Kadhafi – nem véletlenül járta az a mondás: „Olaszországnak Amerika a felesége és Líbia a szeretője”) szisztematikusan traumatizálni kezdték a radikális változás ígéretén és lehetőségein felbuzduló baloldali közösségeket különböző, szélsőjobboldali terrorszervezetek segítségével – pontosabban: bevonásával-létrehozásával, koordinálásával, pénzelésével és ellátásával (leggyilkosabb alakulatuk, a Nuclei Armati Rivoluzionari 1977-ben jött létre). A terror legismertebb állomásai: Piazza Fontana (Milano, 1969. december 12.), Peteano (1972. május 31.), Piazza della Loggia (Brescia, 1974. május 28.), Italicus Express (Roma-München expressz, 1974. augusztus 4.), Pier Paolo Pasolini meggyilkolása (Ostia, 1975. november 2.), Itavia 870-es járata (Ustica, 1980. június 27. – pontosan ma sem tudni, mi történt: vagy bomba robbant, vagy egy NATO-vadászgép véletlenül telibe találta), bolognai pályaudvar (Bologna, 1980. augusztus 2.).

Ezekért mindig a baloldalt hibáztatták, mivel játszi könnyedséggel tudták manipulálni a bizonyítékokat és a jelentéseket a közvélemény és a pártatlanság elvét valló bűnüldözők elbizonytalanítására.

Viszont nem igényel különlegesebb éleslátást annak felismerése, hogy ezeket a rémtetteket nem követhette el a szélsőbaloldal – így emblematikus szervezete, a Vörös Brigádok (BR) sem –, ugyanis ők kizárólag az államapparátus, a masszív ontológiai státuszú hatalomgyakorlók (Pasolini Salójában ők a Herceg, a Bíró, a Püspök és az Elnök) köreiből választottak magányos célpontokat (áldozataik száma ebben az időszakban kb. 75 fő). Ezzel szemben, a másik oldal stratégiájához pontosan illett a minta, az erőszak efféle eszkalációja (kb. 425 halott és mintegy 1200 sebesült/maradandó károsodást szenvedett személy), mint ahogy az utólag ki is derült: „A politikai játszmáktól már rég eltávolodott embereket kellett célba vennünk, civileket, nőket, gyerekeket, ártatlan átlagembereket. Ennek oka egyszerű. Rá kellett venni az olasz közvéleményt, hogy az Államhoz forduljon nagyobb közbiztonságot követelve. Minden, büntetlenül maradt bombamerénylet és mészárlás ennek a politikai logikának a terméke, hiszen az Állam nem teheti magát felelőssé, nem ítélheti el önmagát mindezekért a tettekért.”^[6] Vagyis a bántalmazott bántalmazójához folyamodása (Stockholm-szindróma), a traumatizáltság normalizálódása, a trauma inverziója egyáltalán nem mentes a szociálpszichológiai dimenziótól.

A gonosztevők végül is győztek. Az olasz baloldal eljelentéktelenedett, társadalmi bázisa fölmorzsolódott, az önigazgatás-elv közösségteremtő ereje lanyhult, míg a két főkolompos, Giulio Andreotti és Licio Gelli, leghírhedtebb protezsáltja és tanítványa, a piduisták egyike, Silvio Berlusconi 2001 májusában beült a miniszterelnöki székbe^[7].

Mindezek ismeretében jogosan merül fel bennünk a kérdés: miért heroizálható ilyen könnyedén a mai Magyarországon bármelyik szélsőjobboldali terrorista, miközben démoni karakterré torzítanak pár antifát kábé annyi idő alatt, amíg Lezsák Sándor és Moys Zoltán bekanalazzák egy vasárnapi ebéden a tyúkhúslevest? Meglehet, a válasz egyszerű: a felülről menedzselt traumatizálás árnyékkatonái, az isteni rend fenntartásának instrumentumai mindig is szükségeltettek az erőszakesztétizálás igényének kielégítéséhez, a hőskultusszal telített múlt leigázásához és sakkban tartásához^[8], miközben az alulról szerveződő ellenállók, a hópihék vérét (Blut) nyom nélkül nyeli el a föld (Boden), örökkön örökké, belevettetnek a damnatio memoriae poklába.

Én mégis egy másik, komplexebb, de valószínűbb magyarázatra hívnám föl a figyelmet: a kádári konszolidáció annyira sikeresnek bizonyult, hogy megfosztotta ellenálló képességétől a társadalom szinte minden csoportját, amelyek aztán önfeledten gügyörészve omlottak a neoliberalizmus ölébe (rendszerváltás). Véleményem szerint a kádári konszolidáció elementáris erejét három jelenség táplálta:

1. az államapparátus elfojtotta a traumagyárrá züllött magyar társadalom öngyógyulási igényét, eltérítette a legkülönfélébb bűnök és fájdalmak feltárására, feldolgozására, szublimálására fölesküdött önszerveződések irányát, így gyorsítva fel az atomizációt, vagyis az embereknek nem kellett felülről adagolni a traumákat, legyártották és ismételgették azokat maguknak és egymásnak ők maguktól is;
2. elapasztotta a jövő helyrehozhatóságáról, az utópia szelleméről folyó beszéd, vita forrásait, egyfajta, jövőkép nélküli jelenbe zárta a sokaságot – „nem veszel részt az álmaidban”^[9], emlékezhetünk Hajnóczy Péter frappánsan dermesztő definíciójára;
3. a megalkuvások mértékéhez igazította a vágyökonómia mikroszintjeit (a pofonokat ajánlatokba csomagolta), tovább korrumpálva köz- és magánügyek (kiegyensúlyozottnak addig sem nevezhető) összjátékát, és gyakran meghasonulásra ítélve az ellenkultúra futóárkaiban bóklászó elégedetlenkedőket.

Mi következik ebből? Egy olyan baloldal (tartós) hiánya, amelyik tudással és hagyománnyal rendelkezik az önszerveződés és önigazgatás legfontosabb kötőanyagáról, a kollektív szubjektivitás elvéről, a „nem gondolni kollektív nem gondolni privát” (Domonkos István) ember(felett)i létállapotáról^[10]. Ám ami adott volt a hatvanas évek (pl. olasz) baloldali közösségeiben^[11], abból mára nem maradt semmi. Ha sikerül egyáltalán nekifogni közösséget szervezni egy balos ügy érdekében, rendkívül diffúz tudatú, traumáktól és félelmektől bénított csapatok próbálják leküzdeni erőforráshiányukat és pszichés nyavalyáikat – pszichoterápia és aktivizmus menthetetlenül összekeverednek. Őket kellene kárhoztatnunk?

Nem habosítom tovább mondandómat: mindettől függetlenül úgy vélem, itt továbbra is élnek olyan emberek, akik őrzik a lángot, őrzik magukban a másokért való önzetlen lemondás, az emberség parancsát.