Május 1., ahogy mondani szokás, a munkások, a nemzetközi munkásmozgalom, és nem a munka ünnepe. De az lassan a múlt ködébe vész, hogy miért is és mit is ünneplünk ilyenkor, mit jelent a munkáshatalom – és miért jelenti, jelentette, jelentheti mindenki felszabadulását. Hisz ha – kicsit kortársibb megfogalmazásban – demokratizáljuk a munkahelyeket, azaz rábízzuk a munkásokra, hogy maguk rendelkezzenek az életük (életünk) nagy részét kitöltő tevékenység, a munka felett, azzal egy igazságosabb (mélyebb, igazabb, ha úgy tetszik, romantikusabb) társadalomhoz jutunk el.

Jól hangzik, de megvalósítható-e – szoktuk hallani a kérdést. Nos, nemcsak megvalósítható, de a történelem során több esetben meg is valósították: a munkástanácsok idehaza is jelentős szerepet játszottak. Az ‘56-os magyar munkástanácsok például olyan autonóm munkásszervezetek voltak, amelyek a forradalom fegyveres leverése után a legtovább ellenálltak. A kádári és a kortárs jobboldali propagandával szemben, amely próbálja elfeledtetni őket, miattuk hívta Tamás Gáspár Miklós 1956-ot szocialista forradalomnak.

Róluk szólt a Vörös Szittya Kollektíva által szervezett beszélgetés, amely a 2023-as Elfelejtett ‘56 program folytatása is volt egyben. A beszélgetésen részt vett Konok Péter történész, az Öt című népszerű politikai vitaműsor állandó vendége, Schiffer András jogász, az LMP egyik alapítója és volt társelnöke, az Öt korábbi állandó vendége, Nefelejcs Gergő publicista, a Vörös Szittya Kollektíva tagja, valamint Tóth Csaba Tibor, a Mérce újságírója. Őket kérdezte Csernó Tibor, az est házigazdája, a Vörös Szittya Kollektíva tagja a munkástanácsokról és szerepükről ‘56-ban. Az este során az is felmerült, hogy a munkástanácsok eszméje mit taníthat ma a baloldalnak, mi az aktualitásuk, valamint arra is fény derült, hogy a négy meghívott vendég számára személyesen, családi és eszmei kötődések szintjén miért fontos a munkástanácsok emlékezetének, a demokratikus és autonomista szocializmus hagyományának éltetése.

1956: Az utolsó munkásmozgalmi esemény Magyarországon

A beszélgetés első részében a résztvevők rövid történelmi áttekintését adták a munkástanácsok kialakulásának és 20. századi szerepének. Konok Péter összefoglalása szerint a munkásmozgalom két intézményes forma közül választhatott a 19. század végén: vagy a termelés mentén szerveződött – ez a szakszervezet –, vagy lakóhely szerint – ez a párt. A munkástanács az előbbiből, a szakszervezetiségből nőtt ki. Az a radikális, Marx elidegenedés-elméletéből fakadó gondolat vezérelte, hogy a termelők kezükbe vehetik a termelést, hogy a dolgozók megszüntethetik elidegenítettségüket saját tevékenységük produktumától. Ezzel pedig levetik béklyóikat, megszüntetik a kizsákmányolást, és egy emberségesebb társadalmat alapoznak meg, ahol a munka nincs kiszakítva az ember autonóm élettevékenységei közül, ahol nem utálatos dolgozni járni.

Konok szerint ma alig látunk példát munkástanácsokra, és a munkásmozgalom történetében is elsikkad a szerepük, hiába volt ez erős irányzat. A történelemkönyvek leginkább az 1905-ös orosz forradalom során átmenetileg Szentpéterváron kialakuló új termelésirányítással hozzák őket összefüggésbe. Illetve az közismert, hogy a nagy, 1917-es orosz forradalomban a munkástanácsoknak fontos szerepe volt a párt mellett, egyfajta kettős hatalmat alkottak együtt. Még a Szovjetunió is róluk kapta a nevét (a szovjet szó jelentése: tanács).

„Irdatlan harcok folytak a bolsevik párt és a szovjetek (munkástanácsok) között, hogy kié legyen a hatalom a forradalom győzelme után – az eredményt ismerjük.”

De a ’17-es pillanaton túl a radikális baloldal ezen ága sose volt túlságosan látványos. Elterjedtek ugyan Németországban, Hollandiában stb., de 1956-ban, Magyarországon mégis váratlanul bukkantak fel újra a munkástanácsok. Ez a felbukanás aztán megtermékenyíti a 60-as évekbeli nyugati baloldali gondolkodást, és elképesztően nagy hatása lesz 1968-ra – fejezi be Konok a bevezető gondolatait.

Schiffer András, kiegészítve Konok Pétert, rámutatott, hogy már a Párizsi Kommün (1871), is egyfajta munkásönigazgatás volt. Nefelejcs Gergő pedig Jugoszláviát hozta fel, melyet ugyan a tervgazdaság jellemzett, azonban a munkásoknak sokkal nagyobb beleszólásuk volt a termelés szervezésébe – ami szintén fontos működő példaként szolgált az ‘56-os munkástanácsok megszervezői számára.

„Ma nincsenek ilyen élő példák, ma a munkástanács egy sci-fibe illő ötletnek számít. Amikor egy munkahelyeken elmondjuk, hogy a munkát a dolgozók maguk is megszervezhetik a munkát, sőt akár a céget is el tudják vezeti, ha kellő információ birtokába kerülnek, akkor elkerekedett szemekkel néznek ránk.”

Nefelejcs szerint a forradalmi munkástanács gondolata mögött nem pusztán egy önző, tulajdonlogikát működtető polgári gondolat van (legyen miénk és nem másé a termelés, a haszon), hanem az is megjelenik benne, hogy az üzem nemcsak a profitra jó, hanem a társadalmi jólétet és igazságosságot is szolgálhatja. Ma szinte elképzelhetetlen, hogy a létező szocializmusban a nagyüzemek mennyi közfeladatot elláttak. Szentjánoson például, ahonnan Nefelejcs családja is származik, többek között a hó eltakarítását telente a helyi gazdaság végezte, és egyenesen az üzemből szerezték be a helyiek a tejet – meséli a publicista.

Végezetül Tóth Csaba leszögezte, hogy ‘56 és a munkástanácsok megalakulása a magyar munkásmozgalom legutolsó fontos eseménye volt, és az egész nemzetközi munkásmozgalomra hatást gyakorolt. Előzménye pedig, hazai kontextusban, az 1919-es Tanácsköztársaság, még ha azt utólag a legtöbben (marxisták és antimarxisták) kritizálták is.

Miért szerveződtek munkástanácsok 1956-ban?

A közvetlen történeti előzmények felé tartva Tóth a II. világháború utáni magyar kommunista párt ígéreteit is felemlegette. 1945-ben ugyanis a kommunisták szlogenje, a Rákosi-rendszer jelszava az volt, hogy „tiéd a gyár, magadnak építed”. A gyakorlatban ebből Andrássy út 60., óriási pártközpont és mindent kontrollálni akaró bürokrácia lett. A munkástanácsok viszont egész egyszerűen komolyan vették az eredeti ígéretet, és elkezdték megvalósítani.

Tóth szerint, ha megnézzük 1956 és főleg a munkástanácsok társadalmi hátterét, akkor azt fogjuk találni, hogy valóban a kommunista párt okozta a forradalmat, de nem úgy, ahogy azt tanítani szokták. Ugyanis 1956-ra jelentősen felbomlott a magyar paraszti társadalom, óriásgyárak keletkeztek (pl. Csepel Művek), és a városba jutó új munkásoknak mindez, a lakhatási körülmények ellenére is, jelentős előrelépést jelentett,

kinyílt a társadalmi fantázia, „és ha kinyílik, akkor nincs megállás”.

„A rendszerváltás utáni történelemoktatás meglehetősen leegyszerűsítve úgy tálalja az egészet, mintha minden, ami 1945 után történt, pusztán a Magyarországot leigázó szovjet tankok és szovjet hatalom eredménye lett volna”

– csatlakozott Tóthhoz Schiffer. A jogász hozzáfűzte, hogy Magyarországon, mint minden olyan társadalomban, melyeket a megkésett polgárosodás jellemez, a szakképzett munkásság aránya csak egy szubkultúra szintjét érte el. A gyakorlatban itthon 1945-ig fennmaradt a nagybirtokos rendszer.

„Az a bizonyos 3 millió koldus a ’45 előtti Magyarországon nem a kommunista propaganda agyszüleménye, hanem a valóság volt. Lehet, hogy még 3 milliónál több is volt kicsivel azoknak a száma, akiknek sem földtulajdonuk nem volt, sem lakhatásuk, még az alapvető kulturális javakban sem részesültek. Ez a zsellérek, napszámosok, kubikosok, cselédek társadalma. (…) Ükanyám alapító tagja volt a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak, ő úgy keveredett Budapestre Felvidékről mint cselédlány.”

De még Kádár János édesanyja is budapesti cseléd volt – hangsúlyozza Schiffer, és hozzáteszi, hogy ezek a munkások nem a szakszervezetben szocializálódtak több generáción keresztül, és az újjáépítést követő kényszerített iparosítás, a maga kegyetlenségével együtt, valóban szédületes perspektívát nyitott milliók előtt. Ezt a helyzetet  követi aztán az ávós terror, és az ötvenes évek eleji ellátási gondok. Schiffer szerint az ’56-os felkelés alapvetően a mindennapokat megnyomorító terrorisztikus diktatúra ellen tört ki. A munkástanácsok pedig teljesen természetes módon szöktek szárba, hiszen az a generáció szervezte meg őket, akiknek alig tíz éve ígérte azt a párt, hogy a gyár az övék lesz.

„1956-ban az első generációs munkások 5-6 év alatt megtapasztalták azt, hogy a bolsevik párt és tömeges államosítás nem a nép, nem a munkások hatalmát hozta el, hanem létrehozott egy új osztályt, a nomenklatúrát. Azt, amely praktikusan elsajátította a közjavakat, aztán ’89-ben  a rendszerváltás első számú haszonélvezője lett. Én úgy értékelem, hogy az ‘56-os munkástanács-mozgalom arról szólt, hogy tömegek ébredtek rá arra, hogy őket a nomenklatúra felhasználta.”

Konok Péter a korábban elhangzottak jó részével egyetértve hozzátette még, hogy ráadásul a párt nemcsak a gyakorlatban, de az ideológiai nevelés szintjén is sokat tett azért (akaratán kívül), hogy végül fellázadjanak ellene a magyar munkások. Addig csöpögtették Marxot a munkásoknak, amíg azok rá nem jöttek, hogy kritikái állnak a szocialista rendszerre is.

„A párt kommunistává akarta nevelni az embereket, és basszus, sikerült.”

Akik inkább elfelednék őket

A munkástanácsok tehát meghatározó, ha nem a legfontosabb részei 1956-nak,  a többségi társadalom mégis elfelejteni látszik őket. Magyar Péter például – ahogyan azt a moderátor, Csernó Tibor megjegyzi –következetesen csak „a forradalom 13 napjáról” beszél 1956 kapcsán. A beszélgetés utolsó harmadában tehát a munkástanácsok feledésbe merülésének/kényszerítésének okairól esett szó.

Schiffer András saját, korai 90-es évekbeli tapasztalatai szerint az akkor uralkodó balliberális és posztkommunista narratíva az „egész ‘56-ot visszavezette ‘53-ra”, amikor Nagy Imre Moszkva kérésére miniszterelnök lett pár évre, hogy felmutassák, ők az örökösei az ’53 utáni reformer, reformkommunista szárnynak. Mindez egy nagyobb történetbe ágyazódik, amely összefüggést kíván teremteni a Nagy Imre-kormányzás, a forradalom, a ‘68-as új gazdasági mechanizmus és a 80-as évek reformpolitikája, avagy neoliberális pusztítása között, igyekezve azonossá tenni ezeket a politikai képzelet mezején, így legitimálva a rendszerváltás utáni baloldalt. Ebben a manőverben Schiffer szerint a munkástanácsok emlékezetének nem osztanak lapot. A munkástanácsoknak csak a jobboldali emlékezetpolitikában volt hely, főleg az MDF-ben volt affinitás a téma iránt – emlékszik vissza Schiffer – amíg nem jött a Fidesz, és tarolta le ‘56 jobboldali emlékezetét.

„A magyar emlékezetpolitika kicsit olyan, mint a vicc az NDK-s melósról, aki a babakocsigyárban dolgozik, és lopja az alkatrészeket, mert nemsokára jön a gyerek. Azonban bárhogy rakja össze otthon, csak harckocsi lesz belőle. (…) Tulajdonképpen bármilyen politikához egy konszolidált, kilúgozott, többé-kevésbé ártalmatlan dekorációt állítanak elő”

– illusztrálta Konok Péter a magyarországi narratívaalkotást ‘56-ról.

A történész szerint a kormánypárt és holdudvara tulajdonképpen újratermelte a Kádár-kor narratíváját arról, hogy ‘56 jobboldali forradalom volt, csak megváltoztatták az előjeleket. Kádárék ugyanis, miután megszüntették a munkástanácsokat, ki is írták őket a történelemből, hogy még egyszer véletlenül se jusson eszünkbe munkástanácsokat szervezni.

„Ez él bennünk, ennyi maradt, ennyit kaptuk: ‘56 egy kicsit fasiszta szagú. Ez az, amit nem szabad elfogadni.”

Ha ezt a hamis, elfojtó narratívát meg akarjuk haladni, akkor végre a munkástanácsok történetét, amely ‘56 valódi története, kell figyelembe vennünk. Május elsején ennek az emlékezetpolitikai és szemléletbeli váltásnak különös jelentősége van: csak így érthetjük meg, mit ünneplünk ilyenkor. A változás, egy másfajta világ lehetőségét. Amely lehetőség – még ma is – karnyújtásnyira van minden munkás számára.