A legkiszolgáltatottabbak kerülhetnek hátrányba a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) új protézisvárólista-protokollja miatt – ez annak a Magyar Orvosi Kamarának (MOK) az értékelése a nagy vihart kavart friss iránymutatásról, amely nem olyan rég – meglehetősen sikeresnek mondható – tüntetést is szervezett az ellátórendszer reformjáért. Az április elején megjelent protokoll ugyanis – mint az közismert – olyan szakmai kritériumokat fogalmaz meg, mint például hogy 35-40 feletti testtömegindex esetén ellenjavalltnak számít a protézisműtét, de annál a betegnél is mérlegelni kell a várólistára kerülés lehetőségét, akinél az együttműködésének, szociális helyzetének elégtelensége ezt indokolja, illetve ha „a kooperáló képességének teljes hiánya miatt várhatóan alkalmatlan a posztoperatív együttműködésre, tehát nem rehabilitálható”.

Ez a feltételrendszer a betegeken való spórolásként, a túlsúlyos állampolgárok diszkriminácójaként, a várólisták a gazdasági hatékonyságot a szociális biztonság elé helyező kegyetlen lerövidítéseként került be a köztudatba az elmúlt hetekben, amin az sem sokat segített, hogy az egészségügyért felelős Belügyminisztérium azzal védekezett, hogy a túlsúly eddig is az ideiglenes műtéti ellenjavallatok között szerepelt, a szabályozás alapelvei pedig – a döntéshozók szándékai szerint –  azokat a betegeket védik, akiknél esetlegesen  egészségkárosodást okozhat az adott műtét elvégzése. Szendrői Miklós ortopédus szaktekintély, a protokoll egyik szerzője is azzal érvelt az ATV Heti Napló című műsorában, hogy a protokoll igazából csak annak a szempontrendszernek a gyűjteménye, amelynek mentén az orvosok korábban is dolgoztak: most annyi történt, hogy ezt „csokorba szedték”.

Több fejlemény sem növelte azonban a protokollt megalkotó Szakmai Kollégium és az Egészségügyért Felelős Államtitkárság hitelét az új szabályozás melletti kiállásban. Az egyik ilyen az a fiaskó volt, amely során Bálint Lehel, a protokoll kidolgozásában ugyancsak résztvevő ortopéd szakorvos egy azóta törölt Facebook-posztban saját magánrendelését reklámozta azoknak a protézisműtétre váró túlsúlyos betegeknek, akiket az új kritériumok miatt utasítanak el. Bálint azzal magyarázta a saját bevallása szerint sem szerencsés posztot, hogy miután az állami egészségügyben nem dolgozik, csak a privátszférában rendel, így előbbibe nem is tudta hívni az ellátásból kizárt betegeket. Azonban mint nyilatkozta, számít neki,  hogy azok a betegek, akiknél valamiért átmenetileg vagy végleg nem javasolható a műtét, kapjanak valamilyen segítséget.

Az, hogy Bálint mint az Egészségügyi Szakmai Kollégium Ortopédia Tagozatának tagja ilyen módon ajánlott alternatívát a pórul járt pácienseknek, nem segített elhessegetni sokak aggodalmát, miszerint: az ortopédiai ellátásra szoruló érintetti körbenegyetlen opcióként marad a magánút annak, aki meg tudja fizetni? A nagy port kavart poszt még az egészségügyi államtitkárnál, Takács Péternél is kiverte a biztosítékot, aki azt írta: „Ha Bálint Lehelről bebizonyosodik, hogy valóban tőle származik a bejegyzés (ezt később bálint elismerte a sajtónak – a szerk.), úgy az volt az utolsó napja a tagozat tagjaként”.

Bálint Lehel esetétől függetlenül, de arra jól rímelő módon Kincses Gyula, a MOK korábbi elnöke szerdán este az ATV-n a várólisták kényszerű rövidítése mellett a hálapénz – egyébként nagyrészt a MOK közbenjárására történt – megszüntetésével összefüggésben beszélt a magánegészségügyi szektor előretöréséről:  

„Ott van probléma, hogy a magyar egészségügynek volt egy nagyon szűk szegmense, akik nagy intézmények műtétes szakmájának vezetői, akiknél ez a béremelés nem kompenzálta azt a jövedelemvesztést, amit a hálapénz elvesztése jelentett. Úgy látjuk, hogy ez a réteg nem elsősorban a hálapénz mindenféle trükkös visszaszerzésével próbál előre menekülni, hanem a magánegészségügyben oldja meg azt a különbséget, ami a jövedelmében keletkezett”

– magyarázta Kincses. 

A másik dolog, ami miatt a várólista-protokoll megalkotói iránti bizalom legalábbis ingatag maradt, az az a fogalmi zavar, amelynek Bálint Lehel és kollégái is inkább elszenvedői, mint előidézői voltak. Ahogyan ugyanis a szakorvos a Népszavának fogalmazott, ”az ő leírásukban” (tehát vélhetően a Kollégium által leadott tervezetben) nem „ideiglenes,” hanem relatív kontraindikáció szerepelt  a protokollban 35-40 feletti testtömegindexszel rendelkező betegekre vonatkozóan. Ennek a különbségnek a jelentőségét nem sokkal később a MOK állásfoglalása hangsúlyozta ki: 

„A „relatív” ellenjavallt olyan egészségügyi állapotot vagy egyéb körülményt  jelöl, amely fokozott kockázatot jelent ugyan, de nem zárja ki automatikusan a beavatkozást. Döntését az orvosi team a beteg személyére szabottan, számos szempontot mérlegelő értékelés alapján hozza meg. Ezzel szemben az „ideiglenes” ellenjavallat merev, automatizált kizárást jelent: a beteg ugyan a várólistán marad, de a műtéthez nem juthat hozzá, amíg az ideiglenes ok el nem hárul – függetlenül annak mértékétől vagy a beteg általános állapotától.”

Tehát míg a szakmai Kollégium anyagaiban Bálint Lehel szerint a mérlegelést megengedő „relatív” szócska szerepelt, a végleges protokollba és a minisztériumi reakciókba már az „ideiglenes került – ezt erősíti meg a Heti Napló riportja is, amelyben Szendrői Miklós ugyancsak a relatív kontraindikáció fogalmát használja, és érvelését is annak szellemében adja elő. A MOK szerint ez akár szerkesztési vagy kommunikációs hiba, akár szándékos fogalomcsere történt, mindkét eset súlyos gyakorlati következményekkel bír, amelyért a felelősség a döntéshozókat terheli. 

A kamara szerint a protokoll végső szövege szerinti gyakorlat sérti a betegek egyenlő esélyekhez való jogát, különösen azokét, akik társadalmi vagy egészségi okokból eleve hátrányos helyzetben vannak. 

Képzeljünk csak el valakit, akinek mozgásszervei problémákkal kell vigyáznia a súlyára, s hogy mindehhez milyen ellátást, segítséget kap az államtól, nem utolsó sorban pedig a – tb-t egész felnőtt életében fizető – illető jövedelmi helyzetén is múlik, hogy milyen kezeléseket és étrendet tud megfizetni. Ne feledjük, arról a Magyarországról beszélünk, mely 2019-ben az EU második legelhízottabb országa volt, ám ahol ennek ellenére az árrésstop sem tesz semmit a minőségi éhezés és az elhízás ellen.

Fontos kiemelni, hogy a műtétekből kizárt betegek körébe tartozik az autizmussal élő emberek egy része is, akik az egészségügyi ellátás során képtelenek az együttműködésre. Ugyancsak a Heti Napló riportjában szólal meg Kővári Edit, az Autisták Országos Szövetségének az elnöke, aki kerek-perec kijelentette, hogy az autizmusban érintett gyermekek és felnőttek nagy része nem fér hozzá az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Példaként a fogászati ellátás említette: súlyos autizmussal élő embereknél a legtöbb esetben csak altatásban tudják elvégezni a beavatkozásokat, ez a lehetőség állami finanszírozásban azonban nem elérhető, így a család vagy százezreket fizet azért, hogy a gyermeküknek betömjék a fogait, vagy marad a foghúzás.

Akár a várólisták radikális és kegyetlen rövidítéséről, akár már régóta működő orvosi gyakorlatok „csokorba szedéséről” van szó, mindkét esetben felmerül a kérdés: mit tesz az állam azért, hogy az orvosoknak eleve ne kelljen mérlegelnie és műtétekből való kizárásról szóló, súlyos döntéseket meghoznia, azaz hogy eleve kevesebb túlsúlyos, nehéz szociális helyzetben levő vagy kooperációra képtelen beteg forduljon meg a rendelőkben. Nehéz jobban summázni a helyzetet, mint ahogyan Kővári Edit is tette a fent idézett riportban:   

„Egyszerűbb azt mondani, hogy nem műtjük meg azokat, akik túlsúlyosak vagy együttműködésre képtelenek, mintsem megfelelően segítsük őket abban, hogy műtétre alkalmasak legyenek.”