Nem sok szülészeti ellátással kapcsolatos adatot tartanak a döntéshozók a nyilvánosságra tartozónak, pedig a szülő nőkön (sok esetben rutinból, indokolatlanul) végzett beavatkozások száma, a szülés természetes élettani folyamatának támogatása, a nők visszajelzései például fontos mutatói a szülészeti ellátás minőségének. A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) ennek ellenére mindössze egy adatot hoz nyilvánosságra minden év elején, ami még így, önmagában is sokat mond a magyarországi szülészetek korszerűségéről: ez a császármetszések aránya.

Mivel idén március végéig nem tette közzé ezt az egy adatot sem a NEAK, az anyai tapasztalatokra épülő szülészeti adatbázis, az Ablak a világra készítője közérdekű adatigényléssel kikérte és kielemezte őket.

Az elmúlt évtizedek során a császármetszés aránya folyamatosan emelkedett Magyarországon. Míg a 2000-es évek elején még „csak” a 20 százalékot lépte át, addig a 2010-es évek elejére 30 százalék felett járt, 2017-re pedig meghaladta a 40 százalékot. 2019-ben volt eddig a legmagasabb: 42,02 százalék. Minimális csökkenés mindössze a következő két évben történt, majd 2023-ban újra emelkedésnek indult a hasi szülések aránya.

2024 sem hozott pozitív fordulatot, 41,59 százalékával második helyen végzett az elmúlt évtizedek legmagasabb, 2019-es császármetszési aránya mögött.

Ehhez képest az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlása 15 százalékos császármetszési arányt tart elfogadhatónak. Vagyis a hazai szülészetek 90 százalékán minimum kétszer annyi császármetszést végeznek, mint amennyi a korszerű ajánlások alapján orvosilag indokolt lenne.

„De ha kevésbé vagyunk szigorúak, és a jobban kedvelt 20 százalék körüli ajánlással számolunk, akkor is úgy áll a helyzet, hogy az 55 állami szülészetből 28-ban,

vagyis a szülészetek felén minimum kétszerese a hasi szülések aránya a kívánatosnak”

– olvasható az Ablak a világra összefoglalójában.

A legkisebb arányban (26,52%) Győrben végeztek 2024-ben császármetszést – ami bár messze van a szigorúbb és a kevésbé szigorú ajánlástól is, a győri Petz Aladár Kórház ugyanakkor jó példát mutathat azzal, hogy az elmúlt években folyamatosan sikerült csökkenteni a hasi szülések számát. A legjobb ötben szerepel még a dombóvári, az egri, a kisvárdai és a budapesti Szent Imre kórház szülészete. Az Ablak a világra kiemeli:

ez az öt szülészet, ahol a császármetszések aránya alacsonyabb volt 30 százaléknál, az állami szülészetek kevesebb mint 10 százalékát jelenti.

Ezzel szemben 22 kórházban volt 30 és 40 százalék között, 23 kórházban 40 és 50 százalék között és 5 kórházban 50 százalék felett a császármetszések aránya. Köztük is a legmagasabb, 56,43 százalék a budapesti Semmelweis Egyetemen. Ezt követi a Honvédkórház (55,64%), a kiskunhalasi (52,69%), az esztergomi (52,21%) és az ajkai (50%) kórház.

Bár a rossz bánásmód, az indokolatlan beavatkozások és a szabad orvosválasztás eltörlése sokakat a magánellátásba terel, fontos hozzátenni, hogy sajtóinformációk szerint a magánszülészeteken is nagyon magas a császármetszések aránya. Ezzel kapcsolatban azonban még annyi átláthatóság sem jár a nőknek, mint az állami ellátásban, a magánellátóknak ugyanis nincs adatközlési kötelezettsége a NEAK felé.

A statisztikák alapján jó hír, hogy az elmúlt évekhez képest kevesebb állami kórházban  végeztek császármetszést 50 százalék feletti arányban, ugyanakkor egyre több kórházban emelkedik 30 százalék fölé a császármetszési arány, ezzel együtt pedig egyre feljebb kúszik az a császármetszési arány, amit a legalacsonyabbnak mondhatunk.

Miért baj ez?

Mint  két évvel ezelőtt a kecskeméti szülészet 50 százalék feletti (mára épphogy, de az alá csúszó) császármetszési arányai kapcsán is írtuk, tény, hogy a császármetszés életmentő beavatkozás lehet, ha az anyával vagy a babával bizonyos problémák lépnek fel a várandósság vagy szülés idején, így egyes  esetekben akár előre is tudható, hogy erre a megoldásra lesz szükség. Ugyanakkor ahogyan a Másállapotot a Szülészetben! mozgalom fentebb hivatkozott cikkünkben érvelt, az, hogy a császármetszések aránya mekkora szórást mutat földrajzi elhelyezkedés, az ellátó intézmények és szakemberek függvényében, azt mutatja, hogy egészen biztosan nem mindig csak a fent felsorolt esetekben döntenek a beavatkozás mellett.

Ez egy nagyműtét, aminek rövid és hosszú távú egészségügyi kockázatai és költségei vannak a baba és az anya egészségére nézve, egyes nehézségek pedig akár évekkel, évtizedekkel később jelentkezhetnek. Az első császármetszés ráadásul hozza maga után a következőt is, ugyanis csak nagyon kevés szülészeten támogatják a császár utáni hüvelyi szülést – az egész országban ugyanannak az 5-6 orvosnak a neve kering a császár utáni hüvelyi szülést tervező nők körében.

A császármetszések egy részét nem feltétlenül egészségügyi okból végzik – de ugyanez igaz például a szülésindításokra is. Sokszor inkább olyan „praktikus” okai vannak, mint a tervezhetőség, kontrollálhatóság, időtakarékosság, orvosi és jogi védelem, a beavatkozások után járó tb-támogatás. De akár az is állhat a háttérben, hogy például egy faros vagy egy ikres hüvelyi szülés kísérésére nincs felkészülve az ellátó személyzet.

A császármetszést általában a gyermek egészségére hivatkozva végzik el: vagyis arra, hogy nincs értelme tovább várni, hogy a hosszú vajúdás veszélyes már a babára nézve. Fontos azonban kiemelni, hogy eddigre már a legtöbb esetben egy indokolatlan beavatkozáshullámon esett keresztül a nő, ami miatt a vajúdás már tényleg nem hatékony.

A császármetszés megelőzéséért a legtöbbet azzal tehetik a szakemberek, ha türelemmel és tisztelettel támogatják a nőket és az élettani folyamatokat a vajúdás során. Ez azonban teljesen esetleges a jelenlegi rendszerben.

Új irányelv… régi gyakorlatok?

A császármetszési arányok visszaszorításában jó első lépés lehet, hogy az egészségügyi kormányzat által nemrég kidolgozott új szülészeti irányelv immár kritériumként határozza meg a kórházaknak, hogy dokumentálják, hány nő próbálhatott meg náluk hüvelyi úton szülni egy korábbi, császáros szülés után.

Szintén a császármetszések számát csökkentheti, hogy bekerült az új irányelvbe a farfekvéses magzat külső megfordítására vonatkozó szakmai ajánlás is, amit – ha egyéb ellenjavallata a hüvelyi szülésnek nincs – fel kell ajánlani a várandósnak. A faros babák hüvelyi úton születése ugyanis még mindig nagy hírnek számít.

Egy-egy egészségügyi terület irányelve egyfajta mankót jelent az egészségügyi dolgozóknak a páciens ellátásában, amely jó esetben a tudományos konszenzus alapján létrejövő nemzetközi legjobb gyakorlatok alapján leírja, hogyan kellene az ellátás modern szintjét megvalósítani.

Más kérdés, hogy mindez a gyakorlatban is megjelenik-e majd. Információink szerint ugyanis az ellátók sokszor nem ismerik a legfrissebb irányelvek tartalmát, a fiatal orvosok, szülésznők pedig a rossz gyakorlatokkal teli rendszerben szocializálódnak – például épp olyan intézményekben, ahol indokolatlanul sokat császároznak, így esélyük sincs megtanulni, hogyan lehet minél kevesebb beavatkozással kísérni a szüléseket. Az egészségügyi személyzet folyamatos képzése, a friss irányelv és a naprakész orvosi evidenciákon alapuló szülészeti ellátás – amely lehetőségeket ismertet a szülő nővel, nem pedig kötelezettségeket –,  az elavult gyakorlatok kiiktatása összetett feladat, ami óriási adóssága a nőket ezzel párhuzamosan folyamatosan szülésre ösztönző kormánynak.

Immár több mint egy éve, hogy Takács Péter egészségügyért felelős államtitkár is elismerte: nincs rendben, hogy „futószalagon”, „kórházgyárakban” szülnek a nők Magyarországon, ezért – az anyákkal és a civilekkel való egyeztetés nélkül – anyabarát szülészeti reformot dolgozott ki a kormány.

Az erről szóló rendelet tavaly júniusi megjelenése óta azonban nem kommunikál a szülészeti ellátás átalakításáról a kormány. Azt csak nők visszajelzéseiből lehet sejteni, hogy a gyakorlatban még nem jelent meg a háborítatlan szülést preferáló ellátás, és minden bizonnyal a tavalyi, rendkívül magas császármetszési arányok is erről árulkodnak.