A Tata Steel walesi,  Port Talbot-i acélműve szeptember óta nem kapott új nyersanyagot, míg az angliai Scunthorpe-ban a kínai tulajdonos, a Jingye tervezheti a bezárást. A szakszervezetek tiltakoznak, Dunaújváros helyzete viszont megmutatja, hiába beszél mindenki a „hadiipari ellátási láncok” fontosságáról, továbbra is a kapitalizmus irányít az acéliparban, a brit kormány pedig beéri azzal, hogy lelkisegélyt fizet az elbocsátott vasmunkásoknak.

A kínai Jingye március végén bejelentette, tovább nem működteti nagyolvasztós acélművét az angliai Scunthorpe-ban, sőt, a legutolsó két szállítmány nyersanyagot már azelőtt felmondta. Az ő tulajdonukban álló British Steel ottani acélműve az utolsó volt, ami hagyományos olvasztókban állította elő a hengerelt acélt. Pár éve még a termelés „megmentését” és folytatólagos működtetését ígérték, mostanra viszont kiderült, ez a cégnek esze ágában sem volt hosszabb távon.

Kéne az acél, mégsem gyártaná senki

A Scunthorpe-i dolgozók, és az őket képviselő, hagyományos szakszervezetek is úgy nyilatkoztak most a BBC-nek, azzal, hogy a gyár pár hét múlva leállhat, „áterve” érzik magukat a konzervatív és munkáspárti kormányok által is. A Jingye most azt ígéri, hamarosan „zöld megoldással”, elektromos kemencével folytatják a termelést, ez viszont a most ott dolgozók nagy részének elküldésével is járna. Szerintük ugyanis a hagyományos nagyolvasztóval szemben az elektromos berendezések kezeléséhez kevesebb ember is elegendő.

A BBC a helyi GMB szakszervezeti szövetségi képviselőt idézte, aki szerint a bejelentés „felháborító” és az importálandó vasérc és kőszén hiányában a kohók „pár héten belül leállnak”, ez pedig 2700 dolgozó munkáját sodorja végveszélybe.

„Teljesen egyértelmű, hogy a kínai tulajdonos nem hajlandó felelős módon működtetni a gyárat” – fogalmazta meg véleményét a GMB nagy-britanniai vezetője, aki szerint az eset után „az acélüzem államosítása jelentheti az egyetlen kiutat.”

A helyzetet a British Steel nem tudta kommentálni, tulajdonosa, a kínai vállalat pedig az USA által bevezetett, az európai árukat is fenyegető vámtarifákra, és a „környezetvédelmi költségek megnövekedésére” hivatkozott az üzemeltetés felfüggesztése után. Trump időről időre ugyanis belengeti, utána pedig elhalasztja azt a tervét, hogy súlyos behozatali vámokkal sújtja az európai és a brit gyártású acéltermékeket is, ez pedig a gyártó szerint csak növelte az amúgy is bizonytalan gazdasági helyzetüket.

A szakszervezetek szerint most a kormány feladata lenne, hogy a helyes megoldásról egyeztessen a tulajdonosokkal és a brit acélgyártás helyzetét rendezze.

A Jingye korábban, a 2020-as Covid-krízis idején vásárolta fel a már akkor is bajban lévő British Steel angliai üzemét, ahol a kínai import-vasérccel annak megmentését ígérte.

Egy másik példa, a tavaly szeptemberben a hagyományos nagyolvasztó működését a wales-i Port Talbotban felfüggesztő indiai Tata Steel példája már jelzi, minden bizonnyal nem várható hasonló kormányzati beavatkozás ebben az esetben sem.

Keir Starmer és a munkáspárti kormány egyelőre még érdemben nem kommentálta, a Scunthrope-i gyárral kapcsolatban is csak annyi derült ki, „nem zárják ki”, hogy annak államosítását végrehajtsák.

A dunaújvárosi Dunai Vasműhöz hasonlóan a Sanjeev Gupta és cégbirodalma spekulációs céljainak áldozatául esett Port Talbot-t az indiai Tata Steel ugyancsak azért szerezte meg, hogy talpra állítsa. De 2024 végére közölték, ők sem tudják többé „kifizetődően” működtetni az üzemet, főként a nyersanyagok szállításának megnövekedett költségei miatt.

Ennek ellenére eljárásukat a szakszervezetek és dolgozók itt is inkorrektnek minősítették. A baloldali Unite! szakszervezet egyenesen „ipari vandalizmusnak” minősítette azt a módot, ahogyan a Tata Steel átvette, majd helyrehozhatatlan károkat okozva leállította ott a termelést.

És noha a szakszervezetek megegyeznek abban a tekintetben, hogy az acélipar államosítása lenne mind a kormánynak, mind pedig az iparágnak is a leginkább kifizetődő és hasznos megoldás, a kormányzat egyelőre semmi ilyesmit nem tervez. Az egyetlen „segítség” amit a közel 3000, munkáját elveszítő Port Talbot-inak eddig nyújtottak, az az elbocsátott munkások „mentális egészségének” gondozására fordítandó, mintegy 3 millió font.

Egyetlen párt volt, amely a szakszervezetek javaslatait politikai szintre emelve is követelni kezdte. Nigel Farage, és új, szélsőjobboldali és bevándorlás-ellenes Reform Pártja pár napja ugyancsak a brit acélipar megmentését és államosítását követelte a kormánytól. Helyi források arról is beszélnek, mivel a kétségbeejtő helyzetben a helyi ipar csupán a Reformtól kapott legalább szóbeli segítséget, ezért még a Port Talbot-i szakszervezeti képviselők körében is megnőtt a Reform népszerűsége, ami így a Munkáspárt helyére léphet helyben.

A probléma nem egyedi. A Mércén, korábban a Dunaferr helyzetével kapcsolatban, részletesen is írtunk arról, a sokat ígérő indiai tulajdonos valójában az európai uniós széndioxid-kvótával való kereskedésre használta fel a Dunaferrt, míg a dolgozókat állásidőre küldte. Nemrég a cég csődöt is jelentett, a Sanjeev Gupta-féle Liberty Steel pedig immár új vevőt is keres dunaújvárosi érdekeltségeinek.

Dunaújvárosban hasonló a probléma

A Liberty Steel nyomában megjelenő felszámolóbiztosok most úgy számolnak, az eddigi, 3000 dolgozóból olyan „1800-ra lenne szükség” a jövőben, a környezeti teher – tehát a környezetszennyezés után a hatóságoknak befizetni köteles összeg – itt is magas, 24,6 milliárd forintra tehető. Ez pedig nehezíti a vevők megtalálását.

Az alapvető probléma hogy miközben a Scunthorpe-i, kínai tulajdonos éppen a Trump-féle vámtarifa-fenyegetésre hivatkozott, aközben az EU nem védi eléggé saját piacát a máshonnan érkező acéltermékektől. Legalábbis itt látja a problémát az európai acélgyártók egyesülete, az EUROFER, akik szerint az „elégtelen vámpolitika” az iparágban az elmúlt 15 évben ‘közel 100 000 munkahely elveszítéséhez vezetett,” az unióban az acélgyártási kapacitásoknak „mindössze 60 százalékát” használták ki 2023-ban, az EU-n belül gyártott acél mértéke pedig folyamatosan, meredeken csökken, miközben az import-nyersanyag aránya már 27 százalék.

A gyáriparosok ezért Brüsszeltől és a kormányoktól követelnek több segítséget, és azt hogy védővámokkal óvják meg piacukat.

Velük szemben az IndustiALL nemzetközi szakszervezeti szövetség 2024-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy a felelősséget elsősorban az acélgyártó nagy cégek tolják át magukról a dolgozókra, velük fizettetve meg a termeléskiesés árát, illetve a számukra jövedelmező leállást és gyárbezárást.

A brit szakszervezetekkel összhangban ők is arra hívták fel az európai kormányzatokat, államosítsák ezt a stratégiai ágazatot, hogy a ne a profitelv döntse el, rendelkezésre áll-e elegendő, itthon gyártott acél az európai országok gazdasága számára.

Hiszen tény, hogy ennek a nyersanyagnak a nemzetközi kereskedelme a következő években még nagyobb mértékben lehetetlenülhet el a geopolitikai-nagyhatalmi feszültségek miatt.

Ami miatt ezeknek a cégeknek mégis megérte azt ígérni, hogy újraindítják a hagyományos ipari termelést, az az ezekhez kötődő állami támogatások mértéke, kedvezmények, és tőzsdei spekulációs lehetőségek voltak – ezeket a manővereket pedig Magyarországon a Dunaferr állami „megmentésével” az adófizetőkre hárították tovább. Egyrészt a szavazók, helyiek és társadalom számára minden kormány könnyedén adta el, hogy ezeket a munkahelyeket „megmenti”, másrészt Nagy-Britanniában és Magyarországon is a kormányzati propaganda újabb, fontos eleme lett a fegyverkezés és a hadiipar bővítése.

Ezeket az elvileg stratégiai jelentőségű kormányzati célokat viszont nálunk és a briteknél is erősen „beárazza” a valós helyzet. Sem Keir Starmer brit miniszterelnök, sem Orbán Viktor nem tudta tartósan szavatolni az országon belüli acélgyártás – tehát minden működő hadiipar alapja – hazai fenntartását. Ráadásul egyik kormányfő sem hajlandó egyelőre arra, hogy ezeket a termelőegységeket, energiaköltségüket és működtetésüket jelentős költségekkel az állam vegye át.