Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hová lett az a több tonna macskakő?

„Mi, akiknek gyerekkorunkban előírták, hogy jó cselekedetekkel nyerjük el az üdvösséget, filozófiaórán azt tanították, hogy Kant kategorikus imperatívuszát kövessük, Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesüljön, Sartre-ral és Marxszal arra buzdítottak, hogy változtassuk meg a világot – akik ’68-ban elhittük, hogy ez lehetséges –, semmi reménykeltőt nem találtunk a mondandójukban.”[1]

Júliusban egy francia biogazdaságban önkénteskedtem két nyugdíjas nőnél, akik egész életükben harcos baloldaliak voltak. Megvettem nekik búcsúajándékul az Éveket, végül azonban mégsem adtam oda; tartottam tőle, hogy semmi reménykeltőt nem találnának a mondanivalójában.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

Az Évek az Ernaux-életmű egyik kulcsdarabja, szerzője mintegy harminc éven át írta-hordozta magával,[2] míg végül 2008-ban megjelent. Bár a woolfi címadás véletlen egybeesés,[3] szépen tükrözi még a magyar fordítás is. A szerző 2022-ben Nobel-díjat kapott; az átadón elhangzott méltatás így szól az Évek jelentőségéről:

„Ernaux mindig tágabb értelemben ír önéletrajzot, az ént társadalmi és történeti kontextusba helyezve. Legkidolgozottabb munkája, az Évek ezért »kollektív önéletrajz«, nem első, hanem harmadik személyben megírva, amelyben saját élettörténete összeforr a francia társadalom[történet] elmúlt hat évtizedének alakulásaival.”[4]

Ernaux szövege felel a maga által is feltett kérdésre: d’où tu parles ?honnan beszélsz? (108. o.) Egy munkásszármazású, osztályváltó polgárnő pozíciójából – állítja a szöveg. Alanyát kizárólag társadalmi pozíciói határozzák meg –

így válik önéletrajza kollektívvé, hiszen sem nyelve, sem története, sem osztályhelyzete, sem elköteleződései, sem társadalmi neme nem csak az övé: „Meggyőződése, hogy nincs semmiféle »egyénisége«.”(88. o.)

Mert nincsen semmi, ami egyéni; ha azt hisszük, hogy van, az Évek elbeszélésében közössé válik. Ezt jelentheti az, amikor a könyv „személytelen önéletrajzként”(252. o.) hivatkozik magára. Nincs „én”, csak „ő” (a nő) és „mi” van, vagy általános alany, esetleg „a lányok”. Befejezett, pontszerű tettek, történések sincsenek, csak egyetlen hosszú, folyamatszerű múltidő: nem passé composé (befejezett múlt idő – szerk.), hanem imparfait (befejezetlen múlt idő – szerk.)[5]. A személyes névmások és az igeidők itt az egyéni közössé tételének roppant hatékony eszközei: azt sugallják, hogy senki sem egyedi és a történetünk sem az. „Nem szokványos értelemben vett emlékirat”(249. o.) ez: azzal, hogy a közöset írja meg, a szerző eltagadja magától, hogy par excellence memoárt írjon. Nem lehetnek se traumái, se nagy tettei, nem lehetnek nagy szerelmei sem, semmije se lehet, még egy árva „én” névmása sem.

Egyáltalán nem meglepő – engem mégis meglepett –, hogy az életmű elbeszéléseinek különféle epizódjai lépten-nyomon visszaköszönnek azoknak az idős francia nőknek az élettörténetében, akikkel nyáron találkoztam. V. 16 éves korától kezdve monitrice[6] volt carpentras-i gyerektáborokban, meg is tanított nekem pár játékot és dalocskát – elhűlve hallgattam, mert a Lánytörténet Annie D.-je, pontosabban az általa olyannyira irigyelt melegítős szőke lány jutott róla eszembe. V. ma egy olyan zenekarban játszik, amelyik rendszeresen vonul ki tüntetésekre vezetni a menetoszlopot.

„A politikai harcban sosem szabad elveszteni az örömöt!” – mondja; hatvan éves, de ahogy dobol, a lelkesedése még mindig egy példás monitrice-é.

O. ’68-ban épp végzős volt az ápolónőin, a sztrájkok miatt a képzés vége előtt munkába állították, aztán öntudatra ébredt – innentől illegálisan (és ingyen) végzett abortuszokat, egészen 1975-ig. Én Az eseményben elhajított szondára gondolok, miközben ő ráncos-ragyogó arccal a forradalomról mesél nekem egy rozé fölött, Manosque-ban, a július 4-ei antifasiszta tüntetés után. I.-vel együtt – akivel V. épp tíz éve házasodott össze, amikor Franciaország legalizálta a melegházasságot – egymás szavába vágva magyarázzák nekem, hogy miért 1968 a „világtörténelem első éve”(101.o.)

Az Években ’68 nyarán Párizs vadiúj aszfaltútjain simán guruló buszok utasai azt a kérdést teszik fel magunknak, hogy hová lett az a májusban felszedett több tonna macskakő.(106–107. o.) Nos, e május fent említett örökösei kezében néhány kockát még ma is megtalálni, de nem így az Években.

Az Évek krónikása mindenféle dologról beszél, ami csak a második világháború végétől kezdve, 2006-ig bezárólag történt: az Algériai háborúról, ’68-ról, menekültekről, nyaralásokról, külvárosi metróutakról, szombati bevásárlásokról, családi ebédekről, az AIDS-ről, sztrájkokról, Sztálin haláláról, egy macska haláláról, választásokról és a rendszerváltásról is. Mindez kronológiai sorrendben hömpölyög, a női élet egyes szakaszai, idővel egymást váltó szerepei – lány, tanárnő, feleség, anya, elvált nő, szerető, nagyanya, nyugdíjas nő – szemszögéből látszódik, olykor-olykor az épp divatos filmek, reklámok, dalok, szerzők és márkák nevével megtűzdelve: Jean-Paul Sartre, a „Hej Mambo” és a Moulinex a felsorolások egyneműségben.

A könyvet kicsinyítő-sűrítő emblémaalakzat a benne megidézett Tanning-kép[7]: fedetlen keblű nő tétovázik egy sor félig nyitott ajtó között. Csipkekézelős, halványlila selyemfelöltője nyálkás moszatuszályban hull alá: fodrai apró, izgő-mozgó emberalakok. Derekán fél kézzel fényes, fekete drapériát fog össze. Lábánál szárnyas, majomféle állat. Szembefordul, de tekintete elnéz a néző feje felett, arca szín- és kifejezéstelen. Feltárulkozása szenvtelen, személytelen, akár az Években kibomló életé, amelynek eseményei kronológia szerint folynak egymásba, különösebb hangsúlyok, keret vagy orientáció nélkül.

Olvasás közben lepereg szemünk előtt az évtizedek filmje: tudjuk, hogy amit látunk, több szűrőn át jut el hozzánk. Részben az elbeszélő társadalmi helyzetére fokalizált megmutatás, de ezen felül a szerző tudatos kiválasztásának is függvénye. A tudatos választások e két- és félszáz oldalon át futó sorozata mögött azonban nem vélek felfedezni elég határozott céltudatosságot: mivégre mondja el apró-cseprő szenvedéseit kicsúfolt kislány-, megszégyenített tinédzser-, ifjú anya- és háziasszonykorából?

„[N]em az a fontos, ami történik, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ami történik.”[8]

– írja Ernaux a Lánytörténetben.

Ez alapján mindazt, ami sok mindenkivel, így Ernaux-val is megesett, úgy kellene elmondani, hogy kezdjen vele valamit: az elmondásnak legyen valamiféle tétje és iránya, vegye észre, mutasson rá a szenvedés tüneteit okozó elnyomó struktúrákra, gondolkodjon róluk és döntse el, hogy mit akar velük kezdeni: fenntartani, vagy aláásni őket.

Nem érteni kristálytisztán még a szupermarketek ellen intézett többszöri kirohanást[9] sem, hiszen bár a márkákat és az áruházláncokat nevén nevezi, a kapitalizmust nem:

„A bevásárlóközpont a benne lévő hipermarkettel és üzletsorokkal az élet központi színtere lett, ahol vég nélkül gyönyörködhettünk tárgyakban, és szemlélődésünk nyugodt, erőszakmentes légkörét kigyúrt biztonsági őrök védelmezték. A nagyszülők elvitték az unokáikat, hogy megmutassák nekik a mesterséges fényben szagtalan almon fekvő kecskéket és tyúkokat, amelyeket másnap bretagne-i specialitások vagy afrikai művészet néven kínált, sorozatgyártású nyakláncok és szobrocskák váltottak fel – ennyi maradt a gyarmati történelemből.”[10]

Hangneme leíró, tárgyilagos, szemernyit ironizáló. Holott e témát valamiféle dühvel, normatívan, elítélően is tárgyalhatná, a megítélés és a belőle következő előírás helyett csak ismétli azt, vissza-visszatér, hogy újra leírja.

A hangnem kérdése eltörpül amellett, hogy a szöveg nem segít meglátni a bevásárlóközpontok működése mögött meghúzódó társadalmi-gazdasági struktúrákat. Csakhogy mintha Ernaux maga is elismerné az álláspontot, amelyet könyve egy ponton a kilencvenes évek mozgalmainak tulajdonít, hogy a „harc” szó marxi értelme joggal hiteltelenedett el, üresedett ki[11] – nem hajlandó kimondani, hogy „kapitalizmus”, nem hajlandó direkt rendszerkritikus regiszterben megszólalni. Jóllehet tudja, ebben a könyvben nem köti az orrunkra, hogy leírva minden, még egy teáskanna is politikai[12].

Az Évek a strukturális problémákra kollektív, politikai megoldás helyett pszichológiai feloldást kínál: amikor különféle szerepeiben átélt élményeit meséli, Ernaux megmutatja, hogy számos egyéninek hitt szenvedésünk valójában közös – és alkalmat ad az együttérzésre.

Ha például ugyanaz a szakmánk a szerzővel, akkor társra lelhetünk a tanítással kapcsolatos szenvedélyeinkben. Számos szövegrész tárja fel a tanárlét körülményeit: baloldali elköteleződésből, kritikai elméletekből következő reflexióinkat, inkompatibilitásunkat az iskolarendszerrel, az ebből származó napi nehézségeket, szétszakítottságot, belső harcokat. Pedagógiai gyakorlataink rendszerellenessége izolál bennünket, kérdéses hatékonyságuk kétségbe, míg diákjaink első ülősztrájkja ámulatba ejt. Hiába írjuk naplóinkba „être prof me déchire”[13]; tovább gondolkodunk, beszélünk, írunk és dolgozunk – másképp csináljuk, mert úgy találjuk nincs mit vesztenünk, és tudjuk, hogy mindent meg kell próbálni. Mert a mi időszámításunk is hatvannyolccal kezdődik.

A rendszerkritikus pedagógus racionálisan belátja, hogy a diákjai és az ő szenvedése sem személyes ügy, nem emberközi, hanem strukturális viszonyokra vezethető vissza. Ez a tudat nem segít viszont, amikor a tanárság „darabokra tépi”, azaz, amikor a személyes strukturális okokból sérül. Ami ilyenkor segít, az az, hogy el tudja olvasni: nincs egyedül. Az Évek ilyenkor „életmentő elsősegély”[14]: olvassa és sír, nyalogatja – az immár Ernaux-val közösnek érzett – sebeit. De a rendszerkritikus pedagógus racionálisan belátja, hogy a diákjai és az ő szenvedését okozó strukturális probléma ettől még továbbra is fennáll.

Nem csak a rendszerszintű ok-okozati viszonyok feltárása, kritikája hiányzik az Évekből, hanem a képzelet, az akarat és az erő ahhoz, hogy e szöveg alapján a fennálló jövőbeli alternatívái elgondolhatóvá váljanak; nincs benne olyan múltbéli eseményhez köthető mozzanat sem, ami ilyen alternatívát mutatna fel.

Bár mottója Csehovtól származik, nem osztozik a csehovi elbeszélésekből kiolvasható irodalomkoncepcióban, amelyet Jacques Rancière Csehov-kötetének címe így ragad meg: „a távolban a szabadság” – eszerint a szöveg feladata elültetni az olvasó fejében a szabadság gondolatát:

„Azokat, akik nem hajlandók feladni az életben való reményeiket, sem beérni annak szimulákrumával, [a gyertyácska, a lucsinuska] arra tanítja, hogy tartsanak ki az eljövendőre való várakozásban, amely soká, nagyon is soká tarthat, egész az éjszaka végéig, amely jó eséllyel hosszú lesz. A regényíró bizonyosan hiszi, hogy eljön majd az idő, amikor az emberek nem akarnak majd úgy élni, mint ahogyan ma úgy tesznek mintha élnének. […] Ezért már ma megéri a fáradtságot megpróbálni megmutatni nekik, amit nem akarnak látni. […] Az író gyertyácskája nem a tudatlanokat világosítja fel, hanem megelégszik azzal, hogy emlékeztet rá: volt egy ígéret, egy ígéret a tiszta és világos életre, ahol tudjuk, mi végre élünk.”[15]

Ernaux, amikor megírta az Éveket, nem hitt benne olyan biztosan, hogy az emberek akarnák, vagy képesek volnának másképp elgondolni a társadalmat, és benne az életet tisztán, világosan, félelem és szégyen nélkül – szabadon. Szövege sem képes ilyen irányba tágítani a képzeletünket. Hiszen ahogy írja

„[e]lvesztette a jövőérzékelését, azt a végtelen hátteret, amelyre kivetültek majdani mozdulatai és cselekedetei, azt az ismeretlen és jó dolgok iránti várakozást, amely ott munkált benne, amikor ősszel felfelé sétált a boulevard de la Marne-on, az egyetem felé tartva, vagy befejezte a Mandarinok olvasását […]”[16]

Ezeknek a perspektíváknak a hiánya az, ami az Évek hosszú krónikáját és a benne ránk örökített történelmet önmagáért valóvá teszi.

Az Évek lapjain kirajzolódó élet alakulásai, eseményei közös tapasztalatok: olyasmik, amin sokakkal osztozunk.

Az Évek fő erénye, hogy szerzője képes az egyéninek hittről az olvasó szeme előtt feltárni, hogy az valójában kollektív: e felismeréssel azonosíthatjuk közös szenvedéseinket, így egy lépéssel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy közösen lépjünk fel azok okozója ellen.

A regény viszont elmarasztalható azért, mert ahelyett, hogy megtenné a rendszerszintű kapcsolásokat, amelyek az elnyomás különféle formáit társadalmi-gazdasági gyökereikre visszavezetnék, szenvedéseinkre hamis gyógyírként belső vigaszt, együttérzést, megértést kínál. Így az olvasó némi empátiára lelhet ugyan a kötet lapjain, erőt meríthet a fennállóban való további küszködéshez, de nem az Évek fogja rádöbbenteni arra, hogy szorult helyzetünk társadalmilag konstruált, hogy belőle csak a (politikai) cselekvés jelent kiutat, és nem ez rajzolja ki e cselekvés irányát, módját, és az ehhez szükséges perspektívát sem.

Tehát a megírt könyv nem vált fegyverré[17]: ez nem macskakő, hanem sima aszfalt, amin végigsuhanva az olvasó úgy érzi, hogy sok minden történt ez alatt a hat évtized alatt, de aztán valahogy „semmire se jutottunk”[18]. Pedig nem szükségszerű ez a konklúzió; kérdezzük csak meg öreg barátnőimet, akiknek mindaz, amit (számukra ugyanúgy, mint az Évek elbeszélője számára) a kötetben felölelt hatvan év adott, esetleges, történeti és megrendíthető.

I és V a La Source-ban, meg én. A pék persze félreért az akcentusom miatt, és négy kávét kapunk. Cukros brióst eszem. A szerelemről beszélünk még utoljára: „L’amour a une puissance transformatrice immesurable” – a szeretet (a szerelem, franciául egyre megy) átformáló ereje mérhetetlen, mondja I. Búcsúajándékként átadom Alain Badiou-t.[19] Colette állítólag azt mondta: a szeretteinknek nem azt mondjuk „au revoir” [viszontlátásra], hanem hogy „à bientôt” [nemsokára, a közeli viszontlátásra]. Ez a távozásomat illető utolsó kommentár, ezt bízzák rám, és a titkot: „La révolution se passe à la joie. La joie est la révolution.” – a forradalom örömben történik, az öröm a forradalom.

V-re gondolok, és az Évekkel a forradalmi öröm[20] imperatívuszát szegezem szembe. Hiányolom belőle a hitet, hogy a világ megváltoztatható és azt az elköteleződést, hogy Annie Ernaux meg akarja azt változtatni.

Hiányolom ebből a tengernyi imparfait-ből a subjonctif igemódot, és a benne rejlő képzeleti perspektívát, amely megmutatja, hogy milyen legyen a világ, hogy mire vágyom, milyenné akarom, hogy váljon a tekintetem nyomán.

Tudtad, hogy a Mércének is felAjánlhatod az adód 1%-át?

Ez egy gyors és egyszerű módja annak, hogy támogasd a szolidáris újságírást, ami neked nem jelent pluszköltséget. Ha szeretnéd, hogy a lapunk fejlődni és épülni tudjon, arra kérünk, idén ajánld fel nekünk az 1%-odat! 

 

[1] – Ernaux, Annie: Évek. Ford.: Lőrinszky Ildikó. Budapest: Magvető, 2021. 134.

[2] – Rousseau, Christine:« Les Années », le livre d’une vie d’Annie Ernaux. Le Monde, 2008. URL: https://www.lemonde.fr/livres/article/2008/02/07/annie-ernaux-dans-la-lumiere-du-passe_1008393_3260.html. Hozzáférés: 2024. 10. 30.

[3] – Virginia Woolf: Évek. URL: https://mek.oszk.hu/13300/13326/13326.htm. Hozzáférés: 2024. 10. 30.; Meyer, Suzel: La constellation comme pratique créatrice chez Virginia Woolf et Annie Ernaux. GLAD!, 2022, URL: http://journals.openedition.org/glad/4977. Hozzáférés: 2024. 10. 30.

[4] –  „Ernaux always writes autobiographically in a wider sense, setting the ego in a larger social and historical context. In her most elaborated work, The Years, it results in what has been called »collective autobiography«, written not in the first person but in the third, and where her own life story fuses with the development of French society over six decades.” Olsson, Anders: Nobel Ceremony Speech. Ford.: Kim Loughran. 2022. URL: https://www.nobelprize.org/prizes/literature/2022/ceremony-speech/. Hozzáférés: 2024. 10. 30. (Fordítás tőlem.)

[5] – A személyes névmások és igeidők használatára a kötet is reflektál. Ernaux: Évek. 185, 250.

[6] – Moniteur, monitrice: iskolán kívüli pedagógiai tevékenységek, nyári táborozás, sportfogalkozás alkalmával a résztvevő gyerekek fiatal felnőtt kísérője. Ma talán azt mondanánk, animátor. Lőrinszky Ildikó fordításában gyermekfelügyelő.

[7] – Tanning, Dorothea: Születésnap, 1942. Olaj, vászon, 102.2 × 64.8 cm. Phiadelphia Museum of Arts. URL: https://philamuseum.org/collection/object/93232. Hozzáférés: 2024. 10. 30.; Ernaux képleírása: Évek. 111.

[8] –  Ernaux, Annie: Lánytörténet. Ford.: Lőrinszky Ildikó. Budapest: Magvető, 2020. 140–141.

[9] – Például: Ernaux: Évek. 152–153.,183., 190–191., 204–205., 226–227.

[10] – Ernaux: Évek. 205.

[11] – „A túlcsorduló érzelmeket rendre közöny, a tiltakozást beleegyezés követte. A »harc« szó elértéktelenedett, az ekkor [1996-7] már csak gúnyosan emlegetett marxizmus ósdi maradványa volt, a »védelem« pedig elsősorban a fogyasztókét jelentette.” Ernaux: Évek. 202.

[12] – Maja Solar verse alapján: „nem akarom erősíteni a nem-érdekel-a-politika sztereotípiáját, mert tudom, hogy a pöttyökről és a kuktákról való írás is politika.” Solar, Maja: ha elisabeth és descartes barátok lettek volna, új axiómát teremtettek volna. Ford.: Orovec Krisztina. In: Jellemző, hogy nem természetes. Újvidék: forum, 2015. 54.

[13] – A magyar fordításban: „kínszenvedés, hogy tanár vagyok.” Ernaux: Évek. 122. A „déchirer” ige szótári jelentése: szétszakít, elszakít, elszaggat, darabokra tép. Ernaux: Les années. 125.

[14] – Amit az Évek egyetemistái keresnek a könyvekben, az pontosan ez a „secours pour vivre”. Ernaux: Les années. 86. A magyar fordítás kapaszkodót említ, ezért idézem a franciát. Ernaux: Évek. 82.

[15] – „À ceux et celles qui refusent à la fois de désespérer de la vie et de se résigner à son simulacre, elle enseigne la constance dans l’attente de ce qui doit venir, très tard peut-être, à la fin d’une nuit qui risque d’être longue. Le romancier croit assurément qu’un temps viendra où les hommes ne voudront plus vivre comme ils font semblant de vivre aujourd’hui. […] C’est pour cela qu’il vaut la peine d’essayer dès aujourd’hui de leur faire voir ce qu’ils ne veulent pas voir. […] La loutchina de l’écrivain n’apporte pas la conscience aux ignorants, elle se contente de rappeler qu’il y a eu une promesse, la promesse d’une vie claire, une vie ou l’on saura pourquoi on vit.” Rancière, Jacques: Au loin la liberté – Essai sur Tchekhov [A távolban a szabadság – Esszé Csehovról]. La fabrique: Párizs. 2024. 66–67.

[16] – Ernaux: Évek, 246–247.

[17] – A kötet végén, amikor a szerző annak megírásáról beszél, így ír: „ő mindig csak a saját nyelvén, ezen a mindenki által használt nyelven fog írni, egyedül erre az eszközre számíthatott, ha tenni akart az ellen, ami felháborította. A megírandó könyv tehát fegyverré vált.” Ernaux: Évek. 251.

[18] – Ernaux: Évek, 107.

[19] – Badiou, Alain: Éloge de l’amour. Párizs: Flammarion, 2009.

[20] – V ebből a könyvből olvasott fel a forcalquier-i Le Local évzáróján: bergman, carla – Montgomery, Nick: Joyful Militancy – Building Thriving Resistance in Toxic Times. Edinburgh: AK Press, 2017. URL: https://theanarchistlibrary.org/library/joyful-militancy-bergman-montgomery, Hozzáférés: 2024. 10. 30.

Kiemelt kép: „Sous les pavés, la plage!” – „A macskakövek alatt: a strand!”: hatvannyolcas falfirka. Fotó: Lukács Laura