Már megint az összeesküvés-elméletekben hívőknek lett igaza? Éveken keresztül úgy reklámozták számunkra a kamerás-arcfelismerős megfigyelőállamot, mint ami „megóvja a biztonságunkat”, a Pride-tiltáskor viszont kiderült: az állam és tulajdonosai saját biztonságukat óvnák meg ezzel a többségünktől. De hogyan jutottunk el idáig?

„Óvatosnak kell lenni, csínján kell bánni a törvénymódosításokkal” – így fogalmazott Orbán Viktor miniszterelnök március 28-án adott, közrádiós interjújában. Ezt a viccet a miniszterelnöknek azután sikerült elsütni, hogy március 17-én már kiderült, és azóta át is ment a kormány gyülekezési jogot Magyarországon megnyirbáló alkotmánymódosítása. Ebben, mint sokan tudjuk már, a célpont egy megosztó esemény, a budapesti Pride-felvonulás. A módosító szerint a szabadtéri felvonulást a „gyermekvédelmi” törvényekre hivatkozva megtiltják 2025-ben.

Sokan felhívták már a figyelmet arra, hiába az „antigender” és „anti-LMBTQ” él, a módosító magát a szabad véleménynyilvánítás és gyülekezés alapelvét kérdőjelezi meg. Mások arra hívták fel a figyelmet, a forgatókönyv gyanúsan emlékeztet arra módszerre, ahogy a putyinizmus fokról-fokra hasonlóképpen tiltotta be a szexuális kisebbségek – majd később szinte mindenki – szabad gyülekezési és véleménynyilvánítási jogát.

Ezek az aggodalmak mind megalapozottak. De nagy figyelmet, viszont kevés magyarázatot kapott egy másik jelenség. Az azóta elfogadott alkotmány- és törvénymódosító csomagban ugyanis az a mód, ahogyan a kiszabott pénzbüntetéseket a hatóság érvényesíteni igyekszik. Azt írják ugyanis:

„ha az elkövető ismeretlen, a bíróság, a szabálysértési hatóság, az előkészítő eljárást lefolytató szerv az arcképelemzési nyilvántartásról és az arcképelemző rendszerről szóló törvényben meghatározottak szerint az arcképelemző tevékenységet végző szerv tevékenységét veheti igénybe.”

Így tehát a budapesti térfigyelő kamerák és azokhoz időközben csatlakoztatott arcképfelismerő rendszerek válhatnak most az elvileg számunkra az állam által szavatolt emberi jogok legújabb, széleskörű korlátozásának fő eszközévé.

Ezek a rendszereket és zavartalan működésüket ugyanis a magyar társadalommal már közel egy évtizede elfogadtatták. 2014-ben még viszonylag nagy visszhangot váltott ki a hír, hogy az akkor éppen Kocsis Máté polgármester által vezetett 8. kerület „arcfelismerő kamerákat” telepít Józsefváros-szerte. Az intézkedést akkor a legendásan borzalmas kerületi közbiztonsággal, és általában a békés, törvénytisztelő polgárok jogainak elsőbbségével indokolták.

A TASZ 2014-es riportja a józsefvárosi arcfelismerő kamerarendszer telepítéséről.

Később annak céljából, hogy az oknyomozó újságírók az egész arcfelismerő programról, és arról hogy az mit tud, kevesebb információval rendelkezhessenek , „nemzetbiztonsági jelentőségűvé” minősítették át, elindítva a hasonló, széles látókörű kültéri kamerák alkalmazásának egész cunamiját.

Hiszen a térfigyelő és biztonsági kamerák a kilencvenes évek óta velünk vannak. De más egy pár banki biztonsági kamera, ami előtt egy vagy két biztonsági őr váltásban gubbaszt egy  irodában, más az, ha a hálózati eszközök megjelenésével ezeket az eszközöket bekötik a kerületi rendőrkapitányságra, és megint más az, ha a kerületi közterület-felügyelet, a privát boltok és bankok, a kerületi és városi rendőrkapitányságok, sőt, az ország összes kamerarendszere – vagy legalábbis a jelentős részük – egy központi adatbázisba és rendszerbe továbbítja ezeknek a felvételeknek az összességét.

Pedig – egész Európához és Észak-Amerikához hasonlóan – a köztéri megfigyelés rendszere Magyarországon is éppen ezt a pályát futotta be. 2019 decemberében készült el ugyanis az első olyan törvény („az egyes eljárások egyszerűsítése és elektronizálása érdekében szükséges” intézkedések részeként, egy korabeli salátatörvényben), ami lehetővé teszi, hogy a rendőrök országosan, arfelismerő kamerarendszerekkel igazoltathassanak bárkit.

Ahogyan akkor a törvény fogalmazott, „ha a személyazonosság megállapítása más módon nem biztosítható vagy hitelt érdemlően nem bizonyítható – a hatóság munkatársai fényképfelvételt készíthetnek, ujjnyomatot vehetnek, továbbá rögzíthetik a külső testi jegyeket észlelés és mérés alapján. A fényképfelvételt pedig az erre a célra rendszeresített eszköz alkalmazásával automatizált összehasonlítás igénybevételével a helyszínen alkalmazni lehet.”

Ez akkor még mindig főként a „köztörvényesnek” ítélt bűnelkövetők számára jelenthetett csak veszélyt, a többiek számára pedig azt üzente: immár „modernebb” eszközökkel is meg tudják védeni az embereket a köztereken.

A 2019 decemberi salátatörvényt pontosan egy évvel előzte meg a Pintér Sándor belügyminiszter által benyújtott, 2018-as hasonló műalkotás, amely törvény éppen azt tette lehetővé, hogy az országban több mint tízezer térfigyelő kamerát egy egységes,  a Belügyminisztérium felügyelete alatt működő rendszerben tudjanak működtetni. Ennek a törvénynek a 6 és fél évvel ezelőtti elfogadása után már lényegében mindegy volt, hogy a megfigyelőrendszert a rendőrség, a városi, fővárosi vagy kerületi önkormányzat működteti-e, az adatok így is, úgy is a kormányzathoz futottak be. A törvényjavaslat idején pedig Sepsi Tibor jogász már megpróbálta ezzel kapcsolatos, súlyos aggodalmait is közölni, sőt, megállapította, már ez a 2018-as törvényjavaslat is Alaptörvény-ellenes.

A kamerás megfigyelés ugyanis a Pintér-törvény előtt bizonyos jogállamisági feltételekkel volt csupán használható: az nem volt alkalmas automatikusan 7 napos, 24 órás nyomon követésre, ehhez külön engedélyek kellettek, valamint például a közútkezelő kameráit sem lehetett másra használni, mint az útdíjfizetési kötelezettség megállapítására. Ezenkívül a kamerafelvételeket adatvédelmi korlát is szabályozta, azokat 5 nap megőrzést követően törölni kellett.

A 2018 októberében elfogadott salátatörvény után – noha ez akkoriban keveseknek tűnt csak fel – az éppen akkori friss kétharmad eltörölte az 7/24 órás megfigyelésre bevezetett tilalmat, az eredetileg útdíjfizetési rendszer keretében telepített közúti kamerákhoz a rendőrség korlátlan hozzáférést kapott, és az 5 nap utáni törlési szabályozásból is 30 nap utáni törlési szabályozás lett. Mindez tehát a 2019 decemberi, arcfelismerős igazoltatásnak már szinte tökéletesen megágyazott.

És noha az Alaptörvény-ellenesség gyanúja a folyamat több pontján is felmerült, ennek ellenére az elmúlt tíz évben gördülékenyen, különösebb politikai, vagy közjogi akadályok, tiltakozás nélkül valósult meg a tömeges és állandó megfigyelésünk összes sarokfeltétele.

Amelyeket most természetesen majd nyíltan tüntetők, és a szexuális kisebbségek mellett kiállók ellen fognak használni, a véleménynyilvánítás és a gyülekezési szabadság régi, és többször megpiszkált alapjogait téve ezzel szinte semmissé.

Ráadsául itt már nem is csupán pár, arcfelismerésre alkalmas képről van szó. Nemzetközi tapasztalatok szerint egy egyszerű – akár a rendőrség számára is hozzáférhető – kamerás arcelemző szoftverek és a mesterséges intelligencia mai körülmények között már az emberek érzelmeinek, szexuális orientációjának rögzítésére is alkalmas, különösen, ha azt azonosítással a közösségi médiás tevékenységünkkel, vagy az egészségügyi ellátási adatainkkal is összekötik. Így válunk szépen-lassan „digitális állampolgárokká”, akik csupán azt csinálják, amit szabad csinálniuk.

Ami tehát az ellenőrizhetetlen, sötét kapualjaktól, az ellenőrizetlen, városi betondzsungeltől mint káosztól és saját – kevésbé egyenes – polgártársaink által elkövetett piti bűncselekmények veszélye miatt indult el, abból közben önmagában álló – láthatatlan, központosított, kábelekkel és vezeték nélküli eszközökkel összehuzagolt –  sokkal súlyosabb, a biztonságunkra leselkedő veszély: a megfigyelőállam lett.

A kamerarendszerekben ezzel szemben már kezdetektől benne volt a jogsértés, vagy éppen a rendőrállam kiterjesztésének sokáig háttérben lapuló fenyegetése. Ugyanis ami a zsebtolvajlás, autófeltörés ügyében „elrettentő” (és így a kispolgár, nagypolgár, „keményen dolgozó kisember” számára megnyugtató) lehet, az adott esetben, a törvényhozási szándék szerint alkalmas az utcán politikai véleményüket kifejezni akaró állampolgár elrettentésére is.

Az Átlátszó térfigyelő kamerák hálózatáról szóló, még 2019 márciusában készült cikkében már kiemelték, a kamerarendszerek ilyen irányú használatát a jövőben elvben kizárja ugyan az Alaptörvény éppen aktuális verziója. Csakhogy ami 2025 márciusában történt, az épp a sarkalatos törvények módosítása, ami merőben új helyzetet teremtett. 

A térkép a 2019 tavaszi állapotot rögzítette.

Ezzel a problémával persze nem csupán az Orbán-rendszer, és nemcsak Európa államai, vagy Oroszország küzd. Az Edward Snowden, amerikai NSA-alkalmazott által kiszivárogtatott adatokból 2013 óta tudhatjuk, hogy a nagy titkosszolgálatok, és kisebb-nagyobb biztonsági apparátusok már a 2010-es évek eleje óta minden külön engedély, vagy bármilyen felhatalmazás nélkül minden fellelhető adatot összegyűjtenek számítógépeinkből, telefonjainkból, amelyekkel időn egyre nagyobb részét töltjük – hiszen algoritmusaik függőséget okoznak.

Hasonló módszerek a nagy cégeknél, gyárakban már közel 15 éve teljesen szokványosak, és az átlagos dolgozó teljes munkanapját végig is kísérik.

Mindez viszont nem zavaró egészen addig, amíg a saját bőrünkön, konkrét helyzetben nem tapasztaljuk meg, hogyan használhatóak a telefonos cellainformációink, és a térfigyelő kamerák arcunkról készített részletes és kielemezhető fotói éppen ellenünk.

És ami még fontosabb: a megfélemlítés, az arcfelismerő programok hatalma felettünk egészen addig tart, amíg össze nem áll a kritikus tömeg. Ez egyrészt konkrét értelmű: ha például a betiltani igyekezett, idei Budapest Pride-on értelmezhetetlenül nagy tömeg vesz majd részt, úgy az arcfelismerős vadászat is okafogyottá válik. Ebben az esetben a törvénykező hatalom nyilván arra játszik, hogy a részvételt már eleve a megfélemlítéssel korlátozta. Ha bebizonyítjuk, hogy tévedtek, és körülbelül 10 évre elegendő „elemzési adatot” nyújtunk nekik, mondjuk 150 – 200 ezer, egyidejű résztvevőről, akkor egyben a digitális megfigyelőállam hatékonytalanságát is bizonyítjuk nekik – hiszen annak célja elsősorban az elrettentés lenne.

De ugyanígy: amellett, hogy kiállunk a véleménynyilvánítási és gyülekezési szabadságunk mellett, éppen ez az eset is arra kell, hogy intsen minket, ez nem elég, és a hétköznapi jogsértések, például a bekamerázott országban naponta megsértett személyiségi jogi normák érvényesítéséért is újra síkra kell szállnunk.