Ma nehéz elképzelni egy olyan világot, ahol nincsenek évértékelő beszédek, mindentudó miniszterelnökök és miniszterelnök-jelöltek. Olyan demokráciát, ahol nincsenek közpénzen eltartott politikusok és képviselők, ahol mi magunk, ismerőseinkkel és szomszédainkkal közösen döntünk ügyeinkről. Ahol a parancsolgató politikusokkal együtt a nacionalizmus és a nemzetállamok is eltűnnek.

Olyan életet, amelyben nem kell gürcölni a megélhetésért, engedelmeskedni a munkahelyi főnököknek, és ahol a levegő, a mikroműanyag nem betegít meg minket, sem a minket körülvevő természetet.

Ahol boldogan élünk, és a boldogságunk forrása nem egy új termék vagy szolgáltatás megvásárlása, hanem a közös együttlét, szórakozás és alkotás. Nehéz elképzelni egy olyan világot, ahol nem kell aggódni, hogy 50 év múlva is lesz-e még élet. Azonban mindenki el tud képzelni egy olyan világot, amelyben zombik rohangálnak az utcán, vagy amelyet az idióta politikusok semmisítenek meg.

A boldog, szabad, nélkülözéstől mentes életet ma nagyon kevesen tudják elképzelni, de ha sikerül is, igazán keveseknek van víziója annak megvalósításához.

E kevesek egyike volt Murray Bookchin, akinek jelen könyve nemcsak a jó, szabad világot mutatja be, hanem azt is, mit kell tennünk érte.

Murray Bookchin a 21. század forradalmát vázolja fel, amely alulról szerveződik, ökologikus, részvételi, demokratikus, a forradalmi városi önigazgatás korábbi mintáira támaszkodik , és nem utolsósorban, lassú. Organikusan lassú, mint az evolúció; nincs benne nyoma a 19-20. század chiliasztikus vágyakozásának a hirtelen totális változásra – arra, hogy reggelről estére megváltozzon a világ. Azonban velejéig radikális, forradalmi és antikapitalista. Most, amikor a baloldal nem a győzelemre, hanem a megmaradására összpontosít, egy baloldalinak szívet melengető és reményt adó olvasmány a kötet, még ha nem is ért egyet vele.

A könyv bevezetőjében Bookchin lányának tolmácsolásában ismerkedhetünk meg a szerző életével és azzal az úttal, ahogy ifjú forradalmi kommunistából majd trockistából, az ökoanarchizmuson keresztül, a kommunalizmus teoretikusává vált. Murray Bookchin számtalan mozgalom aktív résztvevője volt, anarchoszindikalista szakszervezeti aktivista, számos zöld alulról szerveződő (grassroots) mozgalom atyja és szellemi inspirálója. 1962-ben megjelent első könyve, a Szintetikus környezetünk Rachel Carson Néma tavasz című, a környezeti gondolkodásban fordulatot hozó könyvét megelőzve mutatta meg a világnak a kapitalista ipar környezetszennyezésének veszélyeit^[1]. A ‘70-es évek atomenergia-ellenes mozgalmának egyik szellemi vezetője, a békemozgalom aktivistája, és a németországi Zöldek „tanácsadója”. Útkeresése mindvégig a kapitalizmus „növekedj vagy pusztulj” törvényének felszámolására irányult, aminek fókuszában a hatvanas évektől kezdve a kapitalista társadalom okozta környezeti károk megszüntetése állt.

Bookchin életrajzából is kiolvasható, hogy soha nem riadt vissza az önreflexiótól, és emellett szívesen provokálta akár saját közösségét is – ám ezek a provokációk sosem voltak öncélúak; inkább arra ösztönözte olvasóit, hogy a világ radikális átalakításának cselekvő résztvevői legyenek. A kötetben található 9 esszé Bookchin legutolsó útkeresése előtt és után született, így a figyelmes olvasó akár ellentmondásosnak is találhatja őket.

Az esszék értelmezése előtt érdemes visszatekinteni erre az elméleti fordulatra. A Társadalmi anarchizmus vagy életmód-anarchizmus című, 1995-ös munkájában Bookchin határozottan elhatárolódott az amerikai anarchista mozgalom két irányzatától: az anarcho-primitivistáktól és az életmód-anarchistáktól. Ezt követően, 1998-ban elhagyta az anarchista mozgalmat, és új nézőpontot képviselt az anarchizmus elméletével és történetével kapcsolatban, különösen a vezetés és a hatalom megítélésében. A bázisdemokratikus, konszenzuális döntéshozatal helyett egyértelműen a többségi szavazás mellett tette le a voksát.

Mivel a magyar baloldalra ezek a mozgalmak nem gyakoroltak jelentős hatást, érdemes egy rövid betekintést nyújtani e két irányzatba.

Az anarcho-primitivizmus Jacques Ellul technológiai kritikájából kiinduló mozgalom, amely a 20. század ökológiai válságának fő okát a technológiai fejlődésben, a világ technicizálódásában jelöli ki. A mozgalom a 20. század végére minden emberi technológiát környezetrombolónak tekintett, egészen az emberi nyelv használatáig visszanyúlva. Ez egyfajta kőkorszaki életforma népszerűsítéséhez vezetett, melyben a kétkezi munka felsőbbrendűségét hirdette a mozgalom. Bookchin már korábban is kifejtette azt a nézetét, hogy a munkaintenzív, prekapitalista életmódot a konzervatívok mellett csak azok dicsőítik, akik soha nem dolgoztak gyárban vagy a tűző napon. Ezzel szemben Bookchin mindig azon az állásponton volt, hogy a munka, a gürcölés alóli felszabadulás elengedhetetlen feltétele a mai technológia használata, a közösségi, részvételi demokráciának pedig feltétele a technológia által biztosított „szabadidő”, a kapitalizmus globális munkamegosztásának felszámolásához pedig az újrahasznosítás technológiájának fejlődése.

Bookchin a technológia gazdasági növekedés szolgálatába állítását bírálja, nem magát a technológiát, ami feltétele a szűkösség utáni ökologikus társadalom kialakulásának.

Az életmód-anarchizmussal szemben megfogalmazott kritikájának magját az anarchizmuson belüli irányzatok közötti elméleti ellentét képezi, ahol Max Stirner egoista, individualista anarchizmusa áll szemben a mozgalmi, kollektivista, szocialista anarchizmussal. Az életmód-anarchisták az előbbi, stirneri irányzatot képviselik, amelyben az egyéni lázadás nemcsak az államot, hanem az egész társadalmat, minden közösségi és szociális elemet elutasít az egyén autonómiája és egójának kiteljesedése érdekében. Ahogy Bookchin fogalmaz, az életmód-anarchisták számára a társadalom megváltoztatása helyett a nárcisztikus egyéni önmegvalósítás a fő cél, amelyet a társadalomból való visszavonulással és céltalan ezoterikus happeningekkel próbálnak elérni. Bookchin itt elsősorban Peter Lamborn Wilson írót és mozgalmát kritizálja, aki Hakim Bey néven publikálta írásait. Hakim Bey álneve il-Hakim alkimista-király nevéből származik, ami egy beszélő név is, mivel Bey elutasítja a felvilágosodás racionalitását, vonzódik az ezotéria iránt, és a fekete mágiát forradalmi akcióként jellemzi írásaiban, valamint rajong a rave szubkultúráért.

Az anarchizmussal történt szakítása után fogalmazza meg Bookchin a kommunalizmus elméletét. Ezt egy olyan, a marxizmussal és anarchizmussal egyszintű eszmerendszernek szánta, ami magába foglalja a korábbi nézeteit a társadalmi ökológiáról, a libertárius municipalizmusról és a dialektikus naturalizmusról. Ahogy fogalmaz, ideológiaként a korábbi marxizmusból átveszi azt az elgondolást, hogy „egy olyan racionálisan szisztematikus, koherens szocializmust dolgozzon ki, amely integrálja a filozófiát, a történelmet, a közgazdaságot és a politikát. Bevallottan dialektikus, arra törekszik, hogy gyakorlattal töltse meg az elméletet. Az anarchizmusból az államellenességet és a konföderalizmust veszi át, valamint azt a felismerést, hogy a hierarchia olyan alapvető probléma, amelyet csak egy libertárius szocialista társadalom képes meghaladni.”

A kommunalizmus elnevezés az 1871-es Párizsi Kommünből ered, és a kommuna azon jelentéséből származik, ami nem csupán egy önkormányzatot, városi tanácsot jelent, hanem azok konföderációját is.

A kommunalizmus eszméjének gyakorlati megvalósulása a libertárius municipalizmus, melynek középpontjában a város áll, melyet szabad polgárok közvetlenül népgyűléseken irányítanak, választott képviselők közbeiktatása nélkül. A konföderalizmus pedig a kommunák kommunája, ahol a politikai döntések a konföderációt alkotó települések népgyűlésein születnek, a konföderációt pedig a népgyűlések visszahívható delegáltjai alkotják. A konföderáció így nem politikai döntéshozó szervezet, hanem a mai végrehajtó hatalom helyére lépő, koordináló funkcióval bíró szövetsége a városoknak.

A libertárius municipalizmus célja az ember és természet harmonikus kapcsolatának kialakítása, felszámolva a kapitalizmus környezetpusztítását. Bookchin szerint az ember és természet viszonyát az ember és ember viszonya határozza meg. Korunk ökológiai válsága a kapitalizmus hierarchikus jellegéből, az ember ember általi elnyomásából fakad. Mert az elnyomó ember nem csupán a másik embertársát nyomja el, hanem a körülötte lévő nem emberi környezetét is. Vagyis a környezeti válságunk valójában társadalmunk válsága, mégpedig a mai egoista, mások elnyomására törekvő kapitalizmus teremtette válság. A társadalmi ökológia elveinek megfelelően szerveződő városi közösségekben a piac helyett a kölcsönös függőségek és Kropotkin által leírt kölcsönös segítségnyújtás válik a fő társadalmi integrációs sémává. Egy olyan séma ez, amiben mindenki megtalálja az önmegvalósításának megfelelő tevékenységet, egyenlően oszlik el a közösség tagjai között a fizikai és szellemi munka, ahol mindenki kiveszi részét mindkét tevékenységből, így az egyoldalú szakbarbárok technokrata társadalmát felváltja a sokoldalú emberek szabad közössége.

A sokoldalú, a munka kényszere alól felszabadult emberek lesznek képesek népgyűléseken közösen irányítani közösségeiket, az egyéni érdekek megvalósítása helyett a közjót szem előtt tartva.

A városi népgyűlés minden közös ügyben hivatott döntést hozni politikáról, gazdaságról egyaránt. Így lesz nem csupán szabad, demokratikus, de egyenlő is a forradalom után új világ. A helyi, városi szintű kollektív gazdaság képes megoldani a technológia (megújuló energia, újrahasznosítás, újrahasználat) segítségével a kapitalizmus által megoldhatatlan társadalmi, környezeti és a globális munkamegosztásból eredő problémákat.

A Bookchin elmélete egyszerre realisztikus és utópikus. Utópikus céljait tekintve: a kapitalizmus meghaladása. Megvalósításában viszont realisztikus.

Realisztikus, mert megvalósítását akár a mai napon elkezdhetjük, helyi népgyűléseket szervezve, belépve az önkormányzatokba és azokat átalakítva, részvétellel a helyi önkormányzatok döntéseiben, helyi részvételi intézmények létrehozásával, a közös döntéshozatalhoz szükséges kultúra oktatásával.

Realisztikus továbbá azért is, mert már van működő példája, amit tanulmányozhatunk is, gondolva itt szíriai  kurdok és a mexikói zapatisták autonóm területeire Rojavára és Chiapasra, vagy számos önkormányzat részvételi intézményére Porto Alegre-tól Barcelonáig, vagy azon német városokra, amik saját irányításuk alá vették közösségük energiaellátását, így biztosítva a zöld energiát lakóinak. De gondolhatunk a finn, olasz, vagy akár magyar részvételi költségvetésekre is.

Nálunk, ahol folyamatosan csökken önkormányzataink autonómiája, nem csupán a források megvonása, hanem oktatási, egészségügyi, közszolgáltató intézményeik centralizálása miatt is, az ellenállás, a baloldali alternatíva központjai lehetnek az önkormányzatok. A baloldal jövője lehet egy kommunalista mozgalom, aminek célja települések autonómiájának növelése, intézményeik visszaszerzése, a részvételi demokrácia növelésével.

Hogy a városi levegő tiszta legyen, és újra szabaddá tegyen.