Mert a dolgozók alkotják a többséget, mert a kapitalizmusban az ő bőrükre megy a játék, mert ezen csak a munkásosztály képes változtatni és mert érdekelt is abban, hogy változtasson rajta. Hogyan használhatják a dolgozók közös erejüket? Mire kell használniuk?

Az érdekek háborúja

A kapitalizmus olyan társadalmi rendszer, amely egyszerre foszt meg bennünket a szükséges anyagi javaktól, szabadságunktól és önrendelkezésünktől. Ennek oka egyszerű: a kapitalizmus a haszon maximalizálásának elvére épül. A tőkés rendszer a profitot helyezi az emberek elé.

Hogyan ássa alá a dolgozók autonómiát és hozzáférésüket az alapvető anyagi javakhoz? A kapitalista társadalomban a legtöbb embernek dolgoznia kell azért, hogy meg tudjon élni – dolgozniuk kell valaki másnak. Amíg ennek a valaki másnak, a munkáltatójuknak dolgoznak, munkáltatójuk szempontjait nem az határozza meg, hogy mi jó a dolgozóknak. A cég célja a haszon maximalizálása.

A munkáltatónak azért kell a profitmaximalizálás elvét követnie, mert ha nem így tesz, cége tönkremegy. A cég csak úgy maradhat fenn, ha a munkáltató a lehető legtöbb pénzt csavarja ki gazdasági tevékenységéből annak érdekében, hogy növelje cége hatékonyságát és versenyképességét. A munkáltatónak, hogy talpon maradhasson, versenyben kell maradnia, le kell győznie riválisait.

A verseny arra kényszeríti a kapitalistákat, hogy mindig a végeredményt nézzék. A végeredmény viszont mindenki másnak rossz lesz.

A profitmaximalizálás másik oldala a költségminimalizálás. Minden cégnek költségei alacsonyan tartására kell törekednie. Akkor tudja hasznát maximalizálni, ha költségeit alacsonyan tudja tartani. Ez a költségminimalizálás azonban közvetlen hatással van a dolgozók életére, hiszen amit a dolgozók jövedelemként megkapnak, a munkabérük, a munkáltató oldalán költségként jelenik meg. Olyan költségként, amit éppen minimalizálni akar.

A költségminimalizálás tehát azt jelenti, hogy minden munkáltató igyekszik a lehető legkevesebbet fizetni dolgozóinak. A dolgozók megélhetését így nem az határozza meg, hogy mire van szükségük, hanem az, hogy a munkáltatójuk mennyivel tudja megúszni.

Ez az egyik probléma. A másik: munkaidejükben, és főleg, amíg a munkahelyükön tartózkodnak, a dolgozóknak le kell mondaniuk szabadságukról és önrendelkezésükről. Át kell adniuk autonómiájukat a munkáltatójuknak.

A dolgozó munkaszerződésében valami ilyesmi áll: „Jövök és dolgozom neked. Adsz nekem egy kis pénzt, és amíg neked dolgozom, a rendelkezésedre állok. Nem rajtam fog múlni, hogy mit csinálok az időmmel, hol állok, hová megyek, kivel beszélek, hányszor megyek mosdóba, hová nézek, milyen gyorsan dolgozom. Mindezt te, a munkáltató fogod meghatározni.”

Ez a munkaidő teszi ki a legtöbb ember ébren töltött napjának nagy részét. A munkaidő az ébren töltött idő kétharmadától háromnegyedéig terjed. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy aktív életük kétharmadát-háromnegyedét azzal töltjük, hogy lemondunk önrendelkezésünkről és szabadságunkról, majd átadjuk valaki másnak autonómiánkat, hogy ő rendelkezzen felettünk. Olyasvalakinek ráadásul, akinek az érdekei szemben állnak saját érdekeinkkel.

A munkahelyen belüli autonómia hiányát gyakran súlyosbítja, hogy a dolgozók olykor a munkahelyen kívül is a munkáltató ellenőrzése alatt állnak. Olyan helyeken, ahol a törvényhozókat és bírókat is a munkáltatók vásárolták meg, még a politikai hatalom is a tőkések kezében van.

A tőkés rendszer működése így szisztematikusan aláássa az igazságos társadalom lehetőségét. A fenti okok a kapitalizmus struktúráiból erednek. Ezek nem a kapitalizmus „hibái”, ez a rendszer lényege: így működik a kapitalizmus.

Kié a hatalom?

A probléma az, hogy valahányszor a dolgozók megpróbáltak érvelni, kérni vagy könyörögni annak érdekében, hogy a legfontosabb szükségleteik biztosítva legyenek, beleütköznek a munkáltatók ellenállásába.

Ha magasabb béreket követelnek vagy nagyobb ellenőrzést kérnek munkahelyükön, ha nagyobb befolyást követelnek a beruházási döntések meghozatalában, munkáltatóik hajthatatlanságába ütköznek. Ha e követeléseket a munkahelyen kívül fogalmazzák meg, beleütköznek abba, hogy munkáltatóik erősebbek, nagyobb hatalmuk van a tőkés társadalmakban.

Merthogy a hatalom nagyon egyenlőtlenül oszlik meg a kapitalizmusban. Nemcsak arról van szó, hogy a munkáltatók határozzák meg, mi és hogyan történjen a munkahelyeken, hanem arról is, hogy az állam felett is nagyobb befolyással rendelkeznek. Sokkal több erőforrásuk van arra, hogy befolyásolják, ellenőrizzék vagy megvásárolják a politikusokat – hogy lobbizzanak politikai döntések mellett, vagy ellen.

Így aztán több hatalmuk van ahhoz is, hogy meghatározzák: mi és hogyan történjen a munkahelyeken kívül, a társadalom egészében.

Amíg ők rendelkeznek a beruházások felett, amíg ők irányítják a társadalom teljes vagyonának és jövedelmének megtermelését, addig mindenkinek folyton azon kell aggódnia, hogy elégedettek-e a tőkések vagy sem. Hogy vajon „hogyan reagálnak majd a piacok”.

A dolgozók lehetősége

Mit lehet tenni akkor, ha a kapitalista társadalmakban az emberek túlnyomó többségétől megtagadják a társadalmi igazságossághoz szükséges alapvető javakat, ha minden alkalommal, amikor arra kérik őket, hogy adjanak többet, a tőkés osztály befolyása alatt álló politikai erők megtagadják tőlük ezt? Hogyan lehet érvényt szerezni a követeléseknek? Hogyan lehet mégis biztosítani az alapfeltételeket?

A helyzetkép, a diagnózis után ez már átvezet az előrejelzéshez, a prognózishoz: hogyan lehet megoldani ezeket a problémákat? Mi a teendő?

Ha tudomásul vesszük, hogy a hatalmi központok önként semmiből sem fognak többet adni, akkor annak érdekében, hogy az emberek túlnyomó többségének több és jobb esélye legyen az életre, ki kell kényszerítenünk ezeket a jobb feltételeket. Hogyan? A dolgozók szervezett ellenerejével.

Ha az állam és a hatalmat birtokló tőkésosztály nem biztosítja az alapvető feltételeket önként és nagylelkűen, akkor fel kell tenni a gyakorlati kérdést: honnan származhat olyan erő, amely mégis megszerzi ezt? Honnét fakadhat olyan hatalom, amely mégiscsak képes lehet kikövetelni ezt?

Itt jön a képbe a dolgozók, a munkásosztály stratégiai és gyakorlati jelentősége. A válasz az, hogy ezt a dolgozók szervezett ellenhatalmának kell kikényszerítenie.

A munkásosztály kitüntetett szereplő – helyzete egyedülálló, minden más társadalmi csoporttól eltérő. Bármennyire nehéz körülmények között él és dolgozik, bármennyire alá van vetve a munkáltatók uralmának, bármennyire atomizált, egyedül a munkásosztály kezében van a megfelelő eszköz, hogy változtasson ezen. A dolgozók állnak a kapitalizmus középpontjában – a felszabadulás rajtunk áll vagy bukik.

A munkásosztály a profit forrása. Mert ha a dolgozók nem jelennek meg minden nap, hogy elvégezzék a munkájukat és hasznot termeljenek munkáltatóiknak, akkor nem lesz profit. Akkor a kapitalizmus egész gépezete megakad.

A dolgozóknak igenis van lehetőségük, csak élniük kell vele: a dolgozók kezében van a rendszert fenntartó profitáramlás szabályozó karja. A kapitalisták hatalmat gyakorolnak ugyan felettük, de ha a dolgozók nem hajlandóak azt tenni, amit munkáltatóik mondanak nekik, akkor a tőkések sem jutnak profithoz.

A dolgozók tehát stratégiai okból adódóan vannak kulcspozícióban. A munkásosztály az a szereplő, az egyetlen olyan szereplő, amelyik strukturális helyzeténél fogva képes arra, hogy térdre kényszerítse a hatalmi központokat.

Egyfelől rendelkezik ezzel a kivételes képességgel, másfelől érdeke is fűződik ahhoz, hogy használja e képességét. Mindazokat a kötelezettségeket, mindazokat a kényszerek, amelyeket felvázoltam, a munkásosztály érzi a legélesebben. Ráadásul a dolgozók alkotják a modern társadalom túlnyomó többségét.

Miközben a legrosszabbul élők közé tartoznak, nap mint nap elszenvedik a megaláztatásokat és a nélkülözést. El kell tűrniük szabadságuk és önrendelkezésük elvesztését, minden munkanapjuk elején le kell mondaniuk autonómiájukról. Az ő derekukat és hátukat fájdítja az irtózatos munkatempó, az ő osztályrészük a létbizonytalanság és a szorongás, hogy mit kezdjenek az életükkel, ha kiszolgáltatottá válnak.

A dolgozók szenvednek a legtöbbet a kapitalizmusban, és nemcsak képesek rá, de az érdekükben is áll, hogy összefogjanak és együtt küzdjenek azon célokért, amelyek elhozhatnak egy igazságosabb társadalmi berendezkedést. Szerintünk, demokratikus szocialisták szerint így áll a helyzet.

A marginális kisebbségektől a központig és a többségig

A progresszívek között, illetve a radikális baloldalon az elmúlt bő harminc évben a marginalitás és a kisebbség volt a kulcskategória: a marginalitás felvállalása, a kisebbségek védelme, kiállás a marginalitásban élőkért, a marginális kisebbségek helyzete, a marginalitás szeretete. Ha valami marginális vagy kisebbségi, akkor az – ezek szerint – biztosan jó is.

És ez így is van: a világon semmi baj nincsen ezzel. Mégis fontos tudatosítanunk: a munkásosztály éppen azért fontos, mert nem marginális, mert nem egy kisebbség. Ellenkezőleg: a dolgozók alkotják a többséget.

Ha hatékony politikát akarunk csinálni, túl kell lépnünk a kisebbségi helyzetben lévőket övező megkülönböztetett figyelmen. A többséget kell megalkotnunk.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden más elnyomott csoportot a jelentéktelenségbe kellene taszítanunk. Éppen ellenkezőleg: mindenkinek, aki egy igazságos társadalomért küzd, hihetetlenül fontosnak kell tekintenie a marginalizáció, a kisebbségi lét, az elnyomás minden formáját.

Eközben azonban meg kell értenünk azt is, hogy a politika nem csak erkölcsi érdekvédelemről szól. A politika arról is szól, hogyan lehet egy igazságtalan világban a hatalmi központokkal szemben ellenerőt építeni és használni ezt a közös, szervezett hatalmat.

A munkásosztályt az teszi kiemelten fontossá, hogy a kapitalizmuson belül központi szerep jut neki. Azért van szó még mindig a dolgozókról, mert központi szerepet töltenek be a rendszerben, nem pedig azért, mert a helyzetük marginális.

Meg kell változtatnunk az ekörül forgó politikai vitákat. Manapság elég gyakran előfordul, hogy ha besétálunk egy politikai megbeszélésre, azt látjuk, hogy a beszélgetés arról szól, hogy ez a csoport is a marginalitásban élőkért küzd-e, ez is egy kisebbségi léthelyzetre összpontosít-e, ez is a peremre szorultakkal foglalkozik-e. Nagyszerű, ha ez azt jelenti, hogy minden megaláztatással, minden igazságtalansággal foglalkoznunk kell.

Ez azonban önmagában nem elég. Azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy melyek azok a központi és kulcsfontosságú szereplők ebben a társadalomban, amelyek valóban el is tudják érni azokat a változásokat, amelyekre szükségünk van.

Nemcsak politikánkban, hanem a rendszer megértésében is túl kell lépnünk azon, hogy megszállott módon a marginális kisebbségekre összpontosítunk. Újra el kell kezdenünk a modern társadalom magjáról, központjáról, alapjáról gondolkodni, mert erre az alapra kell felépítenünk a dolgozók kollektív ellenerejét, egy szervezett, közös ellenhatalmat.

A baloldal jelenleg mélyponton van; születése óta most a leggyengébb e tekintetben. Azért szorult peremre, mert ezt a teret lakja be. Az a tény azonban, hogy a margóra szorult, nem jelenti azt, hogy ezt el is kell fogadnunk. Hogy ezzel meg kellene elégednünk. Éppen ellenkezőleg.

A baloldalnak belátható időn belül ki kell találnia, hogyan juthat a margóról a kapitalizmus idegközpontjaiba. Mert a hatalom ott van, a mindannyiunk életét befolyásoló döntéseket ott hozzák.

Amíg nem vagyunk képesek felépíteni és egyesíteni ezt a hatalmat és amíg nem tudjuk más célokra használni ellenerőnket, addig sosem jutunk el egy olyan társadalomig, amilyenben a legtöbb ember élni akar és amilyet erkölcsileg is helyesel. Ezért összpontosítanak a demokratikus szocialisták folyton a dolgozókra. Ezért esik annyi szó még mindig a munkásosztályról.