A legtöbb hazai banknál az év első napjától elérhető a kormány által támogatott munkáshitel. Arról, hogy mit jelent ez a bankoknak, az ifjúmunkásoknak és az államnak, Büttl Ferenc közgazdásszal beszélgettünk. Előljáróban az talán segíthet kitalálni, hogy kik járnak valójában a legjobban az intézkedéssel, hogy van olyan bank, ami akár 100 ezer forint extra jóváírással próbálja magához csábítani a potenciális hitelfelvevőket.

21 pontos gazdaságpolitikai akciótervvel próbál úrrá lenni a kormány a gyengélkedő gazdaságon. A jelenlegi intézkedéscsomag annyiban eltér a Fidesztől megszokott gazdaságélénkítő programoktól, hogy a jól kereső, megtakarításokkal rendelkező középosztály mellett a munkások is megjelennek benne konkrét célcsoportként. Ugyanis

az úgynevezett munkáshitel-program keretében 4 millió forint kamattámogatott kölcsönt nyújtanak

majd azoknak a 17 és 25 év közötti munkás fiataloknak, akik legalább heti 20 óra munkaviszonnyal (vagy annak megfelelő vállalkozói tevékenységgel) rendelkeznek.

Az intézkedés kapcsán rendszeres szerzőnket, Büttl Ferenc közgazdászt kérdeztük annak lehetséges társadalmi és gazdasági hatásáról. Továbbá azt próbáltuk megnézni, hogy ez a gazdaságélénkítési eszköz hogyan illeszkedik tágabb gazdaságpolitikai trendekbe.

Inkább plakáton mutat majd jól

Orbán Viktor szerint az intézkedéssel Magyarország végre eljutott oda, hogy a tanuló fiatalok mellett végre a dolgozó fiatalok életkezdését is képes megtámasztani. A miniszterelnök fejében munkáshitel mögött egy teljes társadalompolitika is megbújik, ugyanis össze van kapcsolva, hogy „fiatal munkás, gyerek, család, asszony” –  a babaváró hitelhez hasonlóan a vállalt gyerekek számától függően a munkáshitel bizonyos részét is elengedi az állam.

Az intézkedés szépen illeszkedik a kormánypártt számára fontos értékek sorába: Magyarország támogatja azokat, akik azt a munkájukkal kiérdemlik, miközben a nők (asszonyok) anyaként járulnak hozzá a nemzet gyarapításához. De az óriásplakáton szépen mutató hívószavakon („fiatal, munkás, gyerek, család, asszony”) túl azért is illusztratív a munkáshitel, mert ha jobban megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy valójában mi mozgatja a Fidesz gazdaságpolitikáját.

Ahogyan azt a Vasas Szakszervezet tagjai is kritizálták Munkásjárat című podcastjükben, a kormány ezzel a béremelés kérdését kerüli meg, és „hitelt adnak jövedelem helyett”. A lépés abból a szempontból egyáltalán nem meglepő, hogy a Fidesz gazdaságpolitikája jelentős részben arra épít, hogy alacsony adókkal, és fizetésekkel vonzó legyen a külföldi (elsősorban a német autóipar) cégek számára.

Büttl Ferenc közgazdász szerint a gazdasági modell mellett az államkassza állapotából, és a kormány ideológiájából is logikusabban következik egy ilyen intézkedés, mint bármiféle állami beavatkozás, ami javíthatná a bérből és fizetésből élők életminőségét (ilyenek lennének az állami bérlakásszektor, vagy a jó minőségű és hozzáférhető közszolgáltatások – a tömegközlekedés, az egészségügy, a közoktatás). Az állami felelősségvállalás helyett a kormány az állampolgárokat próbálja rávenni, hogy önnön eladósodásuk mellett, lakásvásárlással oldják meg a saját lakhatásukat. (A 21 pontos akciótervben több ilyen pont is található: például a magánnyugdíjpénztári megtakarítások lakásvásárlási célból történő felhasználásának megengedése, vagy pedig bankok önkéntesen vállalt 5%-os kamatplafonja a lakáshitelek esetén.)

Nagyon rosszul járhat az, aki a hitel felvétele után elveszíti a munkáját

Büttl Ferencnek közgazdásznak azzal kapcsolatban is kétségei vannak, hogy hányan fognak valójában élni a lehetőséggel. Meglátása szerint nincs olyan nagy összegről szó, és ennél fogva az a kamatteher – amit átvállal az állam – sem tűnik akkora összegnek, ez tartotta volna vissza azokat, akikben felmerült, hogy lecseréljék például a konyhabútort, és ehhez akár hitelt is felvegyenek. (Négymillió forint ugyanis inkább egy használt autóra, vagy egy új konyhabútorra elég, mintsem egy életkezdés megalapozására, ahogyan azt Orbán Viktor állította.)

A közgazdász továbbá azért sem tartja valószínűnek, hogy komoly sikert aratna a munkáshitel, mivel a jelenlegi gazdasági környezet nem egy kifejezetten hitelbarát. Ugyanis a jelenlegi elbocsátások – mint az autóipari beszállítók esetében – pont azokat a csoportokat érintik, akik ennek a célcsoportját képezik ennek az intézkedésnek. Arról nem is beszélve, hogy a devizahitelekkel is pont a hitelre jogosult fiatalok szülei égették meg magukat igazán. Pont emiatt általános bizalmatlanság jellemzi az alacsony jövedelmű csoportokat a hitelekkel szemben.

Büttl szerint ez a konstrukció nem rejt magában akkora kockázatokat, mint a devizahitelek.

A bankok a korábbiakból tanulva ma már több olyan szolgáltatást is nyújtanak, aminek keretében a hitelfelvevők biztosítást köthetnek a hitelre, ahogy arra is, hogy ha elveszítik a munkájukat, és ezért nem tudják fizetni a törlesztőrészleteket. Tehát elképzelhető, hogy körülbelül akkora összegért, amit egyébként az állam által átvállalt kamat jelentene, az emberek bebíztosíthatják magukat. Így azon túl, hogy eleve alacsonyabb összegről van szó, mint a devizahitelek esetében, a külön megköthető biztosítások miatt is kevésbé valószínű, hogy a 2008-as válsághoz hasonló helyzet állna elő.

Mindezek mellett az elmondható, hogy összességében akkora segítséget nem nyújt a kormány a fiatal munkások számára. Egyrészt a hitel mértéke édeskevés arra, hogy valódi életkezdési támaszt jelentsen – például egy lakásvásárlás megfinanszírozását. Sokkal inkább alkalmas arra, hogy valaki picivel hamarabb vegyen új konyhabútorát, vagy előbb cserélje le használt autóját, mint ahogyan azt egyébként tenné.

Továbbá pedig a jelenlegi bizonytalan munkaerőpiaci folyamatoknak köszönhetően, könnyen járhatnak úgy a fiatal munkások, hogy ha a hitel futamidejének első 5 évében elveszítik a munkájukat, és három hónapon belül nem találnak újat – amihez még a KSH adatai szerint is átlagosan 10 hónapra van szükség – akkor büntetőkamatot kell fizetniük, és az állam által addig kifizetett összeget is vissza kell fizetniük. Mindezt egy öszegben, 120 napon belül. (De ugyanez történik akkor is, ha az első 5 évben összesen van 3 olyan hónap, amikor a hitelfelvevő nem rendelkezik munkaviszonnyal.)

Mindezt úgy, hogy az, hogy valaki talál-e munkát aligha tőle, hanem sokkal inkább a gazdaság állapotától függ. Elég csak arra gondolnunk hány vállalkozásnál zajlanak jelenleg is leépítések az autóipari cégek gyengélkedése miatt. Ezt az összefüggést persze ismeri a kormány is, mert amikor májusban az SK On iváncsai gyára elbocsátott hatszáz ember, Fónagy János, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára úgy kommentálta, hogy „Ilyen a kapitalizmus”, amelyben természetes, hogy keresletcsökkenés idején elbocsátások zajlanak.

Mindezt pár tizedszázaléknyi gazdasági növekedésért

Ha beigazolódik, amire Büttl számít, és várakozásának megfelelően kevesen veszik fel a hitelt, akkor az is kérdésessé válik, hogy mennyire alkalmas ez az intézkedés arra, hogy ténylegesen élénkítse a fogyasztást, és ezáltal segítse a gazdasági növekedést.

A közgazdász szerint az intézkedés mögötti elgondolás az lehetett, hogy a 2021-ben kezdődött inflációs sokk után, a tartós fogyasztási cikkek (kisgépek, háztartási készülékek) iránti kereslet állt helyre a legkevésbé, és a munkáshitel pont ezen tudna segíteni. (Ez magyarázhatja a 4 milliós értékhatárt is.)

Ha ez bejön, akkor a közgazdász szerint ez körülbelül 2-3 tizedszázalékos növekedést is jelenthet, ami önmagában nem sok. Orbán Viktor viszont – az idő előrehaladtával egyre kevésbé optimistán – három százalék feletti növekedésre számít, így az ilyen kicsi hozzájárálusákra szükség lehet. Persze ez azt is jelentené, hogy a hitelek által a 2025-re előrehozott fogyasztás a következő években fog hiányozni a gazdaságból. Hiszen az emberek már idén megveszik azt, amire egyébként lehet, hogy csak 2026-ig sikerült volna összespórolniuk a pénzt.

Mindebből az látszik, hogy a munkáshitellel igazán jól egyedül csak bankok járnak, akik az állami kamattámogatásnak köszönhetően kisebb kockázat mellett adhatnak el több embernek hitelt.

A te adóságod a tőke profitja

Ahogyan azt már fent is említettük, a Fidesz-kormányokra mindig is jellemző volt, hogy állami felelősségvállalás helyett az állampolgárokat próbálják rávenni, hogy önnön eladósodásuk mellett oldják meg igényeiket – például lakásvásárlással. Ezzel egy több évtizede tartó nemzetközi trendbe illeszkednek, ami hetvenes-nyolcvanas években kezdődött a második világháború utáni gazdasági fellendülés lezárultával.

Akkoriban az új szereplők, mint Nyugat-Németország és Japán megjelenése miatt telítődtek a nemzetközi piacok – mivel a megnövekedő kínálatra már nem volt elég fizetőképes kereslet –, így a termelőágazatokban realizálható nyereség is csökkent. A  tőke ekkor a reálgazdaságból – ahol pénzből áru lesz, amiből aztán még több pénz – a pénzpiacokra vándorolt át. Ez azt jelentette, hogy az államok különböző szabályozási enyhítésekkel lehetővé tették, hogy a bankok újabb és újabb hiteleket, valamint új pénzügyi termékeket (például ezekre a hitelekre kötött fogadások) árulhassanak. (Ezt a folyamatot egészen jól mutatja be a 2015-ös The Big Short / A nagy dobás című film.)

Tehát a gazdasági növekedés már nem amiatt történt, hogy a vállalkozások egyre több termékeket állítottak elő, amit aztán az emberek meg is vásároltak. Ekkor kezdődött az a máig tartó folyamat, hogy az emberek hitelekből fizették a mindennapi életükhöz elengedhetetlen dolgokat – így lakáshitel segítségével próbáltak lakáshoz jutni, vagy diákhitelek révén próbáltak munkaerőpiaci helyzetükön javítani. Ebben a folyamatban a hitel után fizetett kamat, tehát az emberek eladósodása teremt profitot. (Röviden: a pénzből lett még több pénz.)

Ezzel egyidőben az államok egyre több adóbevételtől estek el. Hiszen a termelőágazatok csökkenő profitja miatt mind a cégek, mind a munkások (akiknek az addig egyenletesen emelkedő bérük a gazdaság lassulása miatt stagnálni kezdett) már sokkal kevésbé szívesen fizettek adót. A cégek ráadásul meg is tehették, hogy más országokba szervezzék ki a termelésüket, ahogyan az adózásukat is.

Az államok egy ideig megpróbálták saját maguk eladósodásával, az államháztartásból származó összegekből támogatni a vállalkozásokat, illetve a termelés kiszervezése miatt állásukat elvesztő munkásokat. Azonban az hitelezőik attól kezdtek félni, hogy nem lesz amiből visszafizessék adósságaikat, ezért idővel ez a lehetőség is lezárult. Így

az államok számára nem maradt más, mint hogy a lakosság, magánszemélyek eladósodásával tegyék lehetővé a fogyasztást, így megfinanszírozva a gazdasági növekedést a kamatokon keresztül.^[1]

Habár ez a modell alapvetően a nyugati centrumországokban lezajlott eseményekre fókuszál, és a kelet-európai félperiférián ezek a folyamatok némileg másképp mennek végbe (például a nyugati dezindusztralizáció itteni újraiparosodással jár együtt, mert ide helyezik át a termelési kapacitásokat), ezek a globális gazdasági folyamatok a mindenkori magyar kormányok mozgásterét is szűkítik. És persze, gazdálkodhatna másképp a Fidesz-kormány, és lehetne igazságosabb az általa koordinált újraelosztás.

Annyi biztos, hogy ameddig globális szinten egy olyan gazdaságban élünk, amelynek az alapja a tőkefelhalmozás, ráadásul még a nemzetközi piacok is telítettek, akkor a munkások kizsákmányolása mellett a gazdasági növekedés csak úgy megvalósítható, ha minél több és minél nagyobb adóságba vernek minket.