Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Alig bukott meg Aszad rezsimje, máris fenyeget a népirtás veszélye Szíriában

Új korszak következik Szíriában – jelezte a damaszkuszi Omajjád Nagymecsetbe bevonulva a  magát Abu Muhammad al-Goláninak hívó hadúr, az egykor az Al-Kaida kötelékében harcoló Ha’yat Tahrír al-Sham (HTS) vezetője kedden. Amit viszont a fősodratú média a berlini fal leomlása utáni Németországnak kíván eladni, könnyen lehet, hogy valójában egy új Jugoszlávia marad.

Az egész világot sokkolta, ami az elmúlt 11 nap alatt Szíriában történt: a magát Abu Muhammad al-Goláninak hívó hadúr, az egykor az Al-Kaida kötelékében harcoló Ha’yat Tahrír al-Sham (HTS) vezetője kedden diadalmasan vonult be a damaszkuszi Omajjád Nagymecsetbe, jelezve, új korszak következik Szíriában.

Aszad eközben se szó, se beszéd eltűnt, és csak az orosz külügyminisztérium közleményéből derült ki, hogy Moszkvába menekült. Az irónia csúcsaként itt végül „menedékjogot” kért, „humanitárius alapon”, amit Putyin elnök meg is adott neki.

Ezzel Aszad hosszú 14 év után nemcsak saját katonáit, rezsimje vezetőit hagyta sorsára, hanem azt a körülbelül 5 millió alawita és 2 millió keresztény szíriait, akikre hivatkozva 2011 óta háborús bűneit elkövette.

Aszad és serege hirtelen eltűnésének, és a HTS megérkezésének első, nagyon emlékezetes momentuma az volt, amikor számos, a rezsim által működtetett börtön után a dzsihádisták és az őket követő polgárok elérték a hírhedt Szednaja börtönt is, és elengedték a politikai foglyokat.

Az Aszad-rezsim leghírhedtebb börtöntáborát eddig is legendák, rémtörténetek és mítoszok övezték. Ezek egy részéről hétfőn kiderült: nem voltak túlzóak. 40 éve ott raboskodó, még Basár apja, Háfez által fogva tartott palesztin felkelőktől libanoni keresztényeken  és a 2000-es évek kurd diáktüntetései alatt oda zárt embereken át a börtönben a női rabokat ért nemi erőszakból született „táborgyerekekig” sok mindenkit kiszabadítottak.

Mintha egy perverz új STASI-archívumot nyitottak volna fel, ami az elmúlt 50 év brutális közel-keleti történelmének, kínzásainak nem dossziékból, hanem élő emberekből álló „levéltára”. Sok kiszabadult fogoly évtizedek fogsága és verései után már a nevét sem tudja többé.

Abu Muhammad al-Goláni – polgári nevén Ahmed al-Saraaf, minden bizonnyal előre kitalált és gondosan megtervezett – propagandaturnéja során a CNN riporterének azt mondta: ő véget vetne az évtizedes vérontásnak. Kifejezte, fontos számára a szíriai állam „intézményeinek tisztelete” és a „különböző közösségek emberi méltósága, az ország sokszínűsége.” Hangsúlyozta, neki és hadseregének fő ellenségei: Irán, Aszad és a nekik segítő libanoni Hezbollah. Ha velük „kiegyenlítették a számlát” egy évtized gyilkolásáért, „nem nyitnak új háborút.”

Hihetünk-e Goláninak és mézes-mázos szavainak? Az elmúlt napok azt bizonyítják, aligha. Amit ő és a HTS takargatni igyekeznek, de lényegében nyílt titok: offenzívájukat és előrenyomulásukat egy „baráti” nagyhatalom pénze, fegyverei és ambíciói fűtik. Ez a hatalom pedig Recep Tayyip Erdoğan és Törökország.

A HTS-t és az Északnyugat-Szíriában tanyázó másik katonai szövetséget, a Szír Nemzeti Hadsereget ugyanis legnagyobb mértékben éppen ő pénzelte. Ráadásul, míg rejtélyes okokból a HTS elől az Aszad-hadsereg minden ellenállás nélkül elfutott, a másik milícia – sokkal kegyetlenebb arab, türkmén, sőt ujgur és üzbég radikális zsoldosokkal – a rojavai kurd népállam és a nyugati alawita és keresztény többségű partvidék ellen nyomult.

Nyomukban elrabolt civilek, megerőszakolt nők, a helyszínen kivégzett emberek: és persze minden atrocitás videókon terjed a közösségi médiában.

Rojava helyzete bevallottan nagyon nehéz. Eddig viszont az amerikaiak, akiknek a kurd-arab népi erőkre szüksége van ahhoz, hogy az ismét feléledni akaró iszlám Államot kordában tartsa, próbálják visszatartani a rájuk rohanó török zsoldossereget. Először az Aleppótól északra lévő Tel-Rifát elhagyásáról győzték meg őket, majd ezt követően az arab többségű Manbidzs kantonból is ki kellett vonulniuk – ezért cserébe, úgy tűnik, Erdoğan ideiglenes tűzszünetre is hajlandó. Ha nem így lesz, akkor az Iszlám Állam által 2014-ben elfoglalni kívánt, de megvédett Kobáninál új, kegyetlenebb csata kezdődhet el.

A kurd népi erők nyomában a törökök zsoldosai igyekeznek minél több kurdot körbezárni és meggyilkolni: a híradások szerint egy alkalommal egy teljes katonai kórház összes sebesült katonájával végeztek, máskor videón azzal dicsekedtek, hogy a volt feminista harcosok immár az ő ágyas rabszolgáikká váltak.

Eközben már kiderült az is, Damaszkuszban sem lesz nagy egyezkedés: Goláni ígért új kormányában szinte kizárólag a múltban az Al-Kaidához köthető miniszterek és miniszterelnök szerepelnek.

Az új kormányfő, Muhammad al-Basír pedig nem csupán a Szabad Szír Hadsereg által a múltban használt háromcsillagos zöld-fehér-fekete lobogó, hanem egy fehér, iszlamista zászló előtt mondta el első beszédét. A zászlót csupán az afganisztáni tálib rezsim használta nemzeti lobogóként.

Eközben, miután a HTS hivatalosan amnesztiát hirdetett az Aszad-hadsereg katonáinak és tisztjeinek, úgy tűnik, az elszabadult népharag máshogy döntött: a bujkáló és megtalált katonákat és tiszteket a nép és a milicisták kegyetlenül végzik ki.

De a nyugati média zászlóshajója ,a CNN tudósításaiból ezekből a tényekből nem derül ki semmi. A kábelcsatorna egyfajta 80-as évek-nosztalgiahullámot érezhet, hiszen egyik anyagában például az afganisztáni, szovjetellenes mudzsahedekhez hasonlóan ünnepli a szabadságot és az új rezsim teremtette rendszerváltást. Beszámolnak arról, hogyan vette át a nép az Aszad család palotáit, hogyan járták körbe a diktátor luxusautó-gyűjteményét – egyszóval arról, milyen mámorító érzés sokaknak Szíriában a hirtelen született szabadság.

Szűkszavúak azonban arról, milyen rezsim is lesz az új rezsim.

Pedig ennek a nyomai is látszanak már. Alig lehet kétségünk róla, hogy több millió szíriai kisebbségi – alawita, siíta, keresztény, kurd – halálos veszéllyel nézhet szembe.

Persze a nemzetközi piac akár örülhet is: a számtalan brutális tett ellenére ugyanis az iszlamista kabinet egy dologgal máris megnyugtatta őket: a sáriával összhangban ugyanis bejelentették, az új kormány felhagy a központosított, állami gazdasággal, helyette meghirdeti a „teljesen szabad piac” elveit, és várja az országba a nemzetközi nagybefektetőket.

Miközen viszont Golániék még a kormányt állítgatják össze és vitáznak, másik fő ellenfelük, Izrael máris akcióba lendült. Hétfő és kedd folyamán légierejük mintegy 300 csapással megsemmisítette Aszad egykori hadseregének teljes légierejét, haditengerészetét és nehézfegyverzetét. Ezenkívül csapásokat mértek Damaszkuszban a hadsereg kutatólaboratóriumaira. Az akció célja annak biztosítása volt, hogy az új iszlamista kormány ne jusson hozzá a valóban veszélyes légi, nehéz- és vegyi fegyverekhez, melyeket Aszadnak még eltűrt a jeruzsálemi kormány. Ezenkívül a Golán-fennsík 1970-es években Szíriának visszaadott részére az izraeli hadsereg vonult be: sőt, egységei már Damaszkusz határában is megjelentek. Goláni azonban a török és izraeli előrenyomulással kapcsolatban közölte: Szíriának jelenleg nincs ereje a külső hatalmak elleni újabb háborúra. Szabad tehát a gazda.

Számos európai állam eközben a szíriai politikai változásokra a lehető leginkább előre látható módon reagált: Ausztria, Németország, Belgium, Dánia és Hollandia máris befegyasztotta a szíriai menedékkérelmek elbírálását, mondván, a politikai helyzet bizonytalan, de ha rendeződik, az számukra azt jelenti, hogy a 2015 után érkező szíriaiaknak bizony vissza kell menniük, új menekültkérelmet pedig az immár „biztonságos országból” nem fogadnak be. Hasonlóan gondolkozik a török rezsim is. Arról nincsen persze szó, hogy az új kormány alatt a kisebbségi szíriaiakat továbbra is halálos veszély fenyegeti, ha visszatoloncolják őket az iszlamista kormány fennhatósága alá.

A lelkesedést tehát a nyugati média nem minden hátsó szándék nélkül szítja fel. Célja az, hogy a nyugati közvélemény a berlini fal leomlását lássa meg a közel-keleti változásokban – ne pedig a káoszba süllyedő Jugoszláviát idéző helyzet folytatódjon. Pedig utóbbira máris több jel utal, mint előbbire.