A főáramú neoklasszikus iskola a munkát minden más jószághoz hasonlatosan kezeli. A Marshall-keresztben itt a kereslet és a kínálat önkéntes, egyenlő alapon találkozik és ad ki egy egyensúlyi árat. Ez a megközelítés azt feltételezi, hogy elosztásának legjobb módja a nyílt piaci koordináció.

Először a modell episztemológiai hibáit vázoljuk fel, majd annak az alternatív modellnek a tárgyalásával folytatjuk, amelyet a svéd Gösta Rehn és német Rudolf Meidner dolgoztak ki, és a skandináv modell gazdaságpolitikájának központi eleme. Ez a modell arra a megfigyelésre épül, hogy egy gazdasági szektor átlagos termelékenysége alacsony marad, ha a minimálbért megszüntetik (vagy elinflálják azt, mint ahogy az történt Magyarországon). Ennek oka az a tény, hogy a tőketulajdonos két alternatíva között dönthet a termelési költségek leszorítása érdekében: vagy új technológiába fektet, vagy továbbra is az alacsony bérekre támaszkodik a haszonkulcs fenntartása érdekében. A második lehetőség olcsóbb, mivel nem igényel azonnali, nagyösszegű beruházást. Mivel sok cég ezt a második lehetőséget választja, a termelékenységbe (technológiába és kapcsolódó foglalkoztatotti készségekbe) történő beruházások elmaradnak, különösen a külföldi hasonló iparágakhoz képest. Az ilyen politikák következménye a versenyképesség fokozatos elvesztése.

A Rehn-Meidner-modellben ezzel szemben az érdekelt felek – az iparági vállalatok képviseletei és a szakszervezetek – közösen, tudatosan és egyeztetetten emelik az ágazati minimálbért annak érdekében, hogy a cégek ne ezt a második lehetőséget válasszák,

azaz ne az alacsony bérek „alsó útjára” támaszkodjanak, hanem a technológiai fejlesztések „felső útjára” kényszerítsék magukat. Ez megvalósítható a szakszervezetek és a cégek közötti iparági specifikus többéves béralkukkal, de megvalósítható akár az állam által meghatározott, a teljes gazdaságra érvényes törvényes minimálbérrel is. A minimálbér emeléséből adódó munkahely megszűnések ebben a modellben nem negatívumként, hanem pozitívumként jelennek meg: az aktív munkaerő-piaci politikákhoz szükséges a munkaerő átmeneti felszabadítása a magasabb hozzáadott értékű munkahelyekre való átképzés érdekében, ahogy a gazdaság hozzáadott érték tartománya fokozatosan felfelé mozdul el.

Ez a logika ellentétes a neoklasszikus elmélettel, amely (helyesen) a termelékenységet tekinti a bérek korlátozó tényezőjének, de nincs elmélete arra vonatkozóan, hogy a vállalkozók miért részesítenék előnyben a technológiai fejlesztéseket az alacsony bérekre támaszkodással szemben.

A neoliberalizmus ((Mirowski 2014) (Mirowski és Plehwe 2009) (Konings 2015)) egyik fő politikája a béralku erodálása vagy annak teljes megszüntetése, a rugalmas munkaerőpiacok hamis ideológiájára (Solow 2000) támaszkodva.

Ez az ideológia a szovjet típusú rendszerekből a kapitalizmusba történő átmenet során került át Kelet-Európába, és rendkívül gyenge szakszervezeti kompetenciákat, illetve a korábbi évtizedekben nyugaton létező béralku hiányát eredményezte. A neoliberális ideológiát 2008 után a dél-európai válságországokban is használta a Trojka a béralku elnyomására, amely hármasnak az Európai Bizottság is tagja volt, annak ellenére, hogy retorikailag elkötelezte magát a „Szociális Európa” gondolata mellett. Valamint ugyanez az ideológia hozzájárult a jóléti állam modelljének lerombolásához számos nyugat-európai országban is, nem elhanyagolható mértékben a kontinens meghatározó gazdaságában, Németországban is (Streeck 2014) (Streeck 2009).

A főáramú neoliberalizmus tévedése

A főáramú neoklasszikus közgazdaságtan a munkát ugyanúgy kezeli, mint bármely más jószágot vagy szolgáltatást. A határhaszon elmélete szerint a termelési tényezők (munka, tőke) a termeléshez való marginális hozzájárulásuk értékét kapják meg (bér illetve profit formájában), tökéletes versenypiacokon. A neoklasszikus elmélet úgy képzeli, hogy a munkát ugyanúgy lehet kezelni, mint bármely más jószágot: a magasabb bérek nagyobb munkaerő kínálatot váltanak ki, míg a bérek csökkentése csökkenti a munkaerő kínálatot.

A munka azonban nem olyan, mint bármely más áru. A munkaerőt nem haszonszerzés céljából termelik. Ezért a munkaerő piaca nem hasonlít semmilyen más áruhoz.

A munkaerő iránti keresletet nem a fogyasztók határozzák meg, hanem a termelők, az eladási célú kibocsátásra vonatkozó döntésükkel. A munkaerő kínálatot sem a termelők határozzák meg, hanem a fogyasztók, akik azonosan a munkavállalókkal, a jövedelem és a szabadidő közötti preferenciájuk alapján. A munkaerőpiac e sajátosságai bonyolítják a neoklasszikus közgazdaságtan szokásos lefelé mutató keresleti és felfelé hajló kínálati görbéit.

Mindez számos problémát vet fel:

1. A neoklasszikus elmélet tökéletesen versengő piacokat feltételez, amely irreális alapfeltételezésekre épül. Ahhoz, hogy egy modellt a valósághoz közelítsük, a modellt egy ténylegesen létező helyzetre alkalmazzuk, a feltételezéseket fel kell oldani ahhoz, hogy az elméleti modell a gyakorlatban is alkalmazható legyen. A ténylegesen létező gazdaságban a piacok messze nem tökéletesen versengőek. Mivel a modell feltételezi, hogy a termelési tényezőket a határtermékek piaci értékén árazzák, amikor a határtermék a tökéletlen verseny miatt csökken, az elmélet valójában erős szakszervezeteket tesz szükségessé.
2. A munkaerőpiacon az egyéni vagy az aggregált kínálati görbék nem feltétlenül emelkednek. Elképzelhető éppenséggel az is, hogy a kínálati görbék lefelé dőlnek: a munkavállalók a bérek emelkedésével kevesebb munkaerőt kínálhatnak, hiszen a magasabb bér azt jelenti, hogy kevesebb munkaórával ugyanannyi teljes bérjövedelem érhető el! (A munkaerőpiacon nincs értelme a változást a jövedelemre és a helyettesítési hatásokra, azaz a jövedelemre és a szabadidőre lebontani, mivel minden egyes dolgozó számára minden egyes nap nem állhat többől, mint huszonnégy órából.)
   

   Ez pedig azt jelenti, hogy a munkaerőpiacon a kínálat ugyanolyan valószínűséggel emelkedik, mint csökken.

   Aggregált szinten – átmenetileg elfogadva, hogy egy lefelé mutató keresleti görbe érvényes – a két görbe tetszőleges számú pontban metszheti egymást. Ez azt jelenti, hogy tetszőleges számú „egyensúlyi” bér létezhet. Ami pedig azt jelenti, hogy nem állíthatjuk, hogy a béreket a kereslet és a kínálat határozza meg. (Fontos kiemelni azt is, hogy a minimálbér szabályozás munkanélküliséget okozó hatékonytalanságáról szóló neoklasszikus megnyilatkozások a kereslet és kínálat munkapiaci törvényszerűségein alapulnak. Hasonlóan a kereslet állami stimulálására vonatkozó neoklasszikus kijelentések, mely szerint azok nem képesek csökkenteni a munkanélküliséget. Ha a kereslet és a kínálat törvényei nem feltétlenül érvényesek a munkaerőpiacra, akkor ezek a kritikák alaptalanok A minimálbérre vonatkozó jogszabályok – ahogy arra Keynes rámutatott – bizony megállíthatják a deflációs bér-ár spirál rendkívül káros folyamatát, és stabilizálhatják a munkaerőpiacot.)

3. A főáramú neoklasszikus makroökonómia feltételezi, hogy az egyéni munkakínálat ugyanúgy működik, mint két áru egyéni kereslete. Közömbös az átváltás a több szabadidő illetve a magasabb bérjövedelem között. (Ugyanúgy, mint ahogy egy hasonló átváltás két jószág között közömbös lenne.) Ezzel a nézettel számos probléma van. Először is, a szabadidős órák kínálata és kereslete nem végtelen. Csak huszonnégy órából áll ugyanis egy nap. Ezért a szóban forgó „jószágok” egyike rögzített mennyiségű. De van egy további rejtett feltételezés is, nevezetesen, hogy a két jószág független egymástól: azaz bérjövedelem nélkül is lehet szabadidőt élvezni. Ám ez teljesen nyilvánvalóan nem így van.
   

   Nagyon kevés olyan szabadidős tevékenység van, gyakorlatilag nincs is olyan, ami nem kerül semmibe.

   Ha pozitív kapcsolatot feltételezünk a teljes bérjövedelem és a ledolgozott órák között – a ledolgozott órák száma a bérszint emelkedésével növekszik, a bérszint csökkenésével pedig csökken –, akkor ebből az következik, hogy a szabadidőre fordítható jövedelem (amely megegyezik a ledolgozott órák számának és az óránkénti bérszintnek a szorzatával) még gyorsabban esik. Közömbös átváltás csak két olyan jószág között lehetséges, amelyek nincsenek egymásra hatással. A bér és a szabadidő teljesen nyilvánvalóan nem ilyenek.

4. Szintén nagyon tanulságos Pierro Sraffa kritikája az egyéni keresleti-kínálati görbék aggregálásáról (Sraffa 1926). Az aggregációnak tág és szűk definíciója van. A munkaerőpiac esetében itt egyértelműen a tágabb definíció az irányadó, hiszen a munkaerőpiac az egész gazdaságot felöleli. Sraffa kritikája arra irányul, hogy az egyéni bér/szabadidő átváltás mikroszintjétől az országos munkaerőpiac makroszintjére történő indukció (analitikus általánosítás) során „aggregációs problémák” adódnak. Amikor ugyanis a bérek emelkednek egy bizonyos iparágban, az hatással van a keresletre és ezáltal az árakra is más iparágakban. Ezért az egyes iparágakban tapasztalt keresleti és kínálati görbék nem függetlenek egymástól. Ezért nincsenek külön, független keresleti és kínálati görbék a nemzeti munkaerőpiacon. Ezek a Marshall-féle eszközök ezért nem alkalmasak a bérek és a munkaerőpiac elemzéséhez.

A fentiek mellett hangsúlyozni kell, hogy Pierro Sraffa szélesebb érvényű kritikát is megfogalmazott a munka és a tőke határtermelékenységének főáramú neoklasszikus elméletével szemben. A híres Cambridge Capital Controversy-ben, a brit Cambridge és a szintén Cambridge-i amerikai MIT közgazdászai közötti tőkevitában rámutatott (Sraffa 1960), hogy a cégek tőkéjét nem lehet összesíteni, mivel nem lehet tudni, milyen áron kell elszámolni a keletkezett tőkét. Ahhoz, hogy megtudjuk a múltbeli tőke árát, tudnunk kell annak profitrátáját. Ez a viszonylag jól ismert Sraffa féle kritika azt jelenti, hogy i) a profit nem lehet a tőke határterméke, ii) a bér nem lehet a munka határterméke, iii) a munkának és a tőkének nincsenek független határtermékei, és ezért a teljes neoklasszikus határtermelékenységre alapozó jövedelemelosztási elmélet cáfolatot nyer.

A bérekről ezért nem mondható el, hogy azokat „meritokratikusan” a „piaci mechanizmusok” határozzák meg (hétköznapi szóhasználattal: „mindenkinek a munkája annyit ér, amennyit a piac hajlandó adni érte”).

Valójában Sraffa azt bizonyítja be, hogy a jövedelmek elosztása a bérek és a profit között a tőketulajdonosok és a munkavállalók puszta alkuereje szerint történik.

Ez történhet szervezetten, rendszeres és szabályozott béralku keretein belül, vagy történhet szabályozatlanul, tudattalanul. Az előbbi a huszadik századi Észak- és Nyugat-Európát, sőt, a második világháború utáni Dél-Európa nagy részét is jellemezte. A rendszer nagymértékben meggyengült, különösen Dél-Európában a válság miatt, de Észak- és Nyugat-Európában továbbra is működik, ha legyengült formában is. A bérharc anarchikus második formája viszont gyenge szakszervezeteket, csupán szórványos sztrájkot stb. jelent, és az államszocializmusból való átmenet utáni Kelet-Európát jellemzi.

A Rehn-Meidner modell

A formális bértárgyalásokon alapuló béralku formalizált elmélete az úgynevezett Rehn-Meidner modell, amelyet a svéd szakszervezetek két fent említett közgazdásza fogalmazott meg (Meidner és Rehn 1951). Valójában azt a bértárgyalási modellt írja le, amely a második világháború után Európa-szerte (Észak-, Nyugat-, sőt Dél-) létezett, de minden formalizálás nélkül.

Ez az egyetlen olyan bérmegállapítási modell, amely nem a jövedelemelosztás téves határtermelékenység-elméletére támaszkodik, és nagyon gyakorlatias.

A Rehn-Meidner modell fő alapelvei a következők:

1. A tőketulajdonos képviselői (a menedzsment) és a munkavállalók képviselői (a szakszervezetek) a termelékenység alakulásának kölcsönösen megosztott, bizalmon alapuló kiértékelése alapján tárgyalnak a középtávú béremelésekről. A foglalkoztatottak vállalják az új technológiák működtetéséhez szükséges tudás elsajátítását.
2. A bérek nem emelkedhetnek gyorsabban, mint amennyit a termelékenység lehetővé tenne, mivel ez a cégnek veszteséget okozna, ami veszélyezteti a munkahelyeket. Így a béremeléseket a termelékenység által megengedett szintnek megfelelően kell meghatározni. (Megjegyzés: nem a termelékenység növekedési üteme, hanem a termelékenység szintje a tárgyalás alapja!)
3. Azonban a bérek nem emelkedhetnek túl lassan sem. A béreknek fontos (keynesi) keresleti hatásuk van, és amikor azok nem emelkednek kellőképpen, akkor az alulfogyasztás, a gyenge kereslet problémája jelentkezik, ezáltal pedig indirekt módon a potenciálisnál alacsonyabb foglalkoztatási szint áll be.
4. A Rehn-Meidner modell arra a már említett megfigyelésre épül, hogy az adott szektor átlagos termelékenysége alacsony marad, ha a minimálbért megszűntetik (vagy elinflálják). Az ilyen politikák következménye a versenyképesség fokozatos elvesztése.
5. A technológiaintenzívvé váló termelési váltások következtében átmeneti, súrlódási munkanélküliség jön létre. Ezt az állam aktív munkapiaci eszközökkel, folyamatos átképzésekkel segíti. Ehhez a hatékony munkaügyi központok munkapiaci monitoringot, iparági, területi elemzéseket készítenek, illetve specifikus, jövőorientált képzéseket nyújtanak. Európai Uniós tagállamok esetében minderre bőségesen állnak rendelkezésre források az Európai Szociális Alapból.

A fentiek alapján összegzésként elmondható, hogy a közgazdaságtan tudományának mai állása szerint a jövedelemeloszlás határtermelékenység alapú neoklasszikus elmélete cáfolt, a marshalli keresleti és kínálati görbéket pedig nem lehet és nem is szabad felhasználni a munkapiac konceptualizálására és elemzésére. A Rehn-Meidner-modell az egyetlen korroborálódott formalizált modellünk a béralku működésére vonatkozóan.

Bibliográfia

Konings, Martijn. The Emotional Logic of Capitalism: What Progressives Have Missed. Stanford: Stanford University Press, 2015.

Meidner, Rudolf, and Gösta Rehn. Fackföreningsrörelsen och den Fulla Sysselsattningen . Stockholm: LO, 1951.

Mirowski, Philip. Never Let a Serious Crisis Go To Waste: How Neoliberalism Survived the Financial Meltdown. London New York: Verso, 2014.

Mirowski, Philip, and Dieter Plehwe, The Road from Mont Pelerin: The Making of the Neoliberal Thought Collective. Harvard University Press, 2009.

Solow, Robert M. Unemployment in the United States and in Europe: A Contrast and the Reasons. Munich: CESifo Working Paper Series No. 231, 2000.

Sraffa, Piero. „The laws of return under competitive conditions.” Economic Journal, 1926: 36(144): 535-50.

Sraffa, Piero. The Production of Commodities by Means of Commodities. Cambridge: Cambridge Univsersity Press, 1960.

Streeck, Wolfgang. Buying Time: The Delayed Crisis of Democratic Capitalism. London: Verso Books, 2014.

Streeck, Wolfgang. Re-Forming Capitalism: Institutional Change in the German Political Economy. Oxford: Oxford University Press, 2009.