Ahogy leülepszik a por a 2024-es amerikai választások után, zavarba ejtő valósággal találjuk szembe magunkat: Donald Trump, a valószínűtlen és megosztó autoriter populista, ismét hivatalban van. Győzelme nemcsak a radikális jobboldali populizmusról szóló vitákat élesztette újjá, hanem rávilágított a populizmussal kapcsolatos akadémiai irodalomban és a népszerű liberális narratívákban elterjedt elméletek gyengeségeire is.

Trump sikere nem pusztán a kulturális sérelmekre vagy a faji ellentétekre adott válasz; mélyen gyökerezik a gazdasági nehézségekben, a szimbolikus politikában és egy szélesebb populista vonzerőben, amely szembemegy a hagyományos keretekkel.

Az alábbiakban az amerikai politika e szeizmikus átrendeződésének néhány tanulságát fejtem ki.

A populizmust nem az egzotikus Keletről importálják

Kezdjük a legnyilvánvalóbb nem-magyarázattal. Amikor Trump 2016-ban először nyert, a liberálisok kedvelt reakciója az volt, hogy külföldi szereplőkre, például Oroszországra, Iránra vagy Kínára mutogassanak. A Trump felemelkedése körüli liberális diskurzus előszeretettel tolja a felelősséget ezekre a „külföldi mumusokra”. A 2024-es elnökválasztás kapcsán egyelőre ez a téma kevésbé hangsúlyos, de mindenesetre jelen volt és még jelen is lesz egy ideig az eredménnyel kapcsolatos nyilvános vitákban.

Hogy egyértelmű legyen: ezeket az államokat valóban autokraták vezetik, akiket nem lehetne azzal vádolni, hogy túl sok gátlásuk lenne, beavatkozzanak-e más országok ügyeibe. Az az elképzelés azonban, hogy Putyin vagy mások manipulálják az amerikai választókat, nem rendelkezik érdemi magyarázó erővel, ha Trump, illetve tágabban a populizmus választási sikerét próbáljuk megérteni.

Az amerikaiak körében újból felerősödött az érdeklődés Orbán Viktor iránt is, aki jelentős erőforrásokat fordított arra, hogy politikáját a radikális jobboldal „forgatókönyveként” adja el az érdeklődő nemzetközi közönség számára. Orbán valóban elérte, hogy sok amerikai konzervatív kövesse és figyelje őt. A Republikánusok és a Fidesz között tényleg figyelemreméltó a kölcsönös tanulás. E rajongás ellenére azonban Trump népszerűségét nem lehet kelet-európai autokratikus befolyásnak tulajdonítani; Orbán vonzereje az amerikai értelmiségi körökre korlátozódik.

A valóság az, hogy Trump elsöprő győzelmet aratott: nemcsak több elektori szavazatot, hanem összességében több voksot is kapott, mint Harris, és minden csatatérállamban győzedelmeskedett. Eközben a demokraták jelentősen vesztettek támogatottságukból még olyan hagyományosan demokrata államokban is, mint New York. Mindez azt mutatja, hogy Trump sikerének belső és strukturális okai vannak.

A kulturális ellenhatás elmélete ismét megdőlt

Az úgynevezett kulturális ellenhatás elmélete, amelyet olyan tudósok népszerűsítettek, mint Pippa Norris és Ronald Inglehart, a populizmus leggyakrabban idézett magyarázata. Eszerint a populizmus a fiatalabb generációk progresszív értékeire adott reakció, mivel ezek a változások veszélyeztetik az idősebb, rasszista és nőgyűlölő fehér férfiak társadalmi dominanciáját, akik ezért az autoriter, jobboldali populizmust választják. Az újságírók és a populizmuskutatók ádáz versenyt folytatnak, hogy melyikük tudja többször idézni ezt az elméletet; szinte lehetetlen olyan New York Times vagy Economist cikket olvasni a populizmusról, amely ne utalna rá.

Ennek ellenére kevés elméletet cáfoltak meg olyan alaposan, mint a kulturális ellenhatás teóriáját. Empirikus kutatások kimutatták, hogy Norris és Inglehart érvei még a legalapvetőbb empirikus teszteken is elbuknak. Ez nem azt jelenti, hogy Trump rasszista retorikája ne találkozna a rasszista amerikaiak elvárásaival, vagy hogy a papírok nélküli bevándorlók és a transznemű emberek ne néznének komoly nehézségekkel szembe Trump következő kormányzása alatt. A rasszizmus, a bevándorlóellenesség, és általában a kisebbségek elleni gyűlölet súlyos problémák.

Mégsem hagyhatjuk, hogy ezek a kérdések eltereljék a figyelmet arról, hogy Trump már 2016-ban is jelentős támogatást kezdett el építeni a fekete és latinó szavazók körében. A New York Times exit poll alapján az előbbiek körében hét, az utóbbiak körében nyolc százalékkal növelte a republikánusok támogatottságát 2012-höz képest, míg a fehér szavazók körében csak egy százalékkal. Kelet-Európában már régóta tudjuk, hogy a fiatalabb generációk ugyanúgy vonzódhatnak a populista jobboldalhoz, ahogyan ezt a 2010-es magyarországi választások is megmutatták. A politikai bennfentesek azt is tudják, hogy Magyarországon a roma kisebbség szintén nagy arányban támogatja Orbán Viktort.

Trump 2024-es győzelme újabb komoly kihívást jelent a kulturális ellenhatás-elmélet számára. Az adatok azt mutatják, hogy fekete, latinó, arab-amerikai és fiatal szavazók – akik körében a kulturális ellenhatás elmélete alapján a konzervatív populizmusnak nincs foganatja – jelentős számban mozdultak el a republikánus tábor felé. A latinó férfiak körében Trump konkrétan többségbe került.

Vegyük például a michigani Dearborn városát, ami egy egykori demokrata fellegvár, a legnagyobb város, ahol az arab-amerikaiak alkotják a lakosság többségét. 2024-ben a város republikánus lett, Trump 7%-kal előzte meg Harrist. Ugyanebben a körzetben azonban Rashida Tlaib, egy arab-amerikai progresszív demokrata, 32%-os fölénnyel megtartotta képviselői mandátumát. Emellett két nőt, köztük egy fekete nőt is megválasztottak Michigan állam legfelsőbb bíróságára. A rasszizmus vagy a nőgyűlölet egyszerűen nem szolgál magyarázattal erre a mintára.

A kulcsfontosságú tényező itt az volt, hogy az amerikai muszlim választók mélyen kiábrándultak a Biden-Harris-kormányzatból, amely több mint 40 000 palesztin, akiknek közel 70%-a nő és gyermek, meggyilkolásához asszisztált. Egy exit poll szerint az amerikai muszlim szavazók többsége, 53%-a Jill Steint, a Zöld Párt jelöltjét támogatta, míg Trumpra csak 21%, Harrisre pedig 20% szavazott.

Nem arról van tehát szó, hogy Trump megnyerte ezeket a szavazókat – a valóság az, hogy a demokraták vesztették el őket.

Vagy gondoljunk csak Washington állam 3. kongresszusi körzetére, amely egy vidéki, kékgalléros, túlnyomórészt fehér lakosságú, jobbra húzó terület. Nehéz azt állítani, hogy a vidéki fehér amerikaiak túlnyomórészt nőgyűlölők lennének, hiszen újraválasztották a képviselőházba Marie Gluesenkamp Perezt, egy két lábbal a földön álló, gyakorlatias, munkáspárti demokrata nőt. Trump egy nőgyűlölő autokrata, de ezek a példák világosan megmutatják, hogy a választói ennél lényegesen sokszínűbbek, és a kulturális előítéletek önmagukban nem magyarázzák Trump sikerét.

New York városában is hasonló a helyzet: a demokraták az alsóosztálybeli kisebbségi közösségekben vesztették el a legtöbb szavazatot, míg megőrizték népszerűségüket a magasan képzett New York-iak körében. A helyzet egyértelmű: a demokraták a fekete, latinó és fiatal szavazók körében gyorsabban veszítettek támogatottságukból, mint bármely más demográfiai csoportban.

A kultúra természetesen számít, de ideje meghaladni a kultúra és a gazdaság közötti félrevezető skolasztikus kettősséget. A kettő elválaszthatatlanul összefonódik. Ahogyan olyan tudósok, mint Noam Gidron és Peter Hall rámutattak, a státuszvesztés kulcsfontosságú a gazdasági és kulturális sérelmek e kettős polarizációjának megértéséhez, amely tehát a fenti két, egymással szorosan összefüggő dimenzióban működik.

A tőke és a vagyon mellett az oktatás is kulcsfontosságú tényezővé vált a posztindusztriális társadalmak osztályhierarchiájának alakulásában. Az amerikai munkásosztály gazdasági leértékelődése – reálbéreik stagnálása, valamint a stabil, jó munkahelyek eltűnése – szorosan összefügg képességeik, életmódjuk és szokásaik társadalmi leértékelődésével.

Ez pedig elvezet minket a gazdaság kérdéséhez, különösen a gazdasági sokkok személyes megéléséhez.

A gazdasági megrázkódtatások megélt tapasztalata

Trump győzelmében döntő szerepet játszottak a gazdasági tényezők. A hagyományos mutatók – például a GDP és a tőzsdei növekedés – azt mutatják, hogy a Covid utáni időszakban az USA dübörög. Ezek a mutatók azonban nem képesek megragadni a gazdasági stabilitás mindennapi életben tapasztalható erózióját. Ezek az absztrakt számok hasznosak lehetnek a szakértők számára, de nem feltétlenül tükrözik az embereknek a gazdasággal kapcsolatos hétköznapi tapasztalatait. Ahhoz, hogy megértsük a gazdasági erők politikai hatását, olyan mutatókra kell figyelnünk, amelyek az emberek valós, megélt tapasztalatait ragadják meg.

Az impresszív növekedési és munkaerő-piaci adatok ellenére ma az átlag amerikai reálbér még mindig alacsonyabb, mint 2021 elején volt, amikor Biden hivatalba lépett.

Ez a bérstagnálás jól szemlélteti a megélhetési költségek okozta súlyos válságot. A kilakoltatások száma Biden elnöksége végén visszaemelkedett a járvány előtti szintre, a hajléktalanság pedig a 2008-as lakás- és pénzügyi válság óta nem látott magasságokba repült.

A megélhetési költségeket nehezen fedező bérlők száma minden eddiginél magasabb szintre emelkedett Biden alatt – az albérletben élő amerikaiak fele legalább fizetésének harmadát lakbérre költi, de húsz százalékra nőtt azoknak az aránya is, akik a fizetésük felét lakbérre fordítják. Az élelmezési bizonytalanság is negyven százalékkal nőtt Biden hivatali ideje alatt.

2023 végén az amerikai háztartások 13,5 százalékánál fordult elő, hogy nem tudta fedezni élelmi szükségleteit. Nem meglepő tehát, hogy az infláció okozta súlyos nehézségekről beszámoló válaszadók 73%-a Trumpra adta le szavazatát.

A populizmus „materialista”, „politikai gazdaságtani” megközelítései éppen a fentihez hasonló gazdasági sokkok és bizonytalanságok okozati szerepét hangsúlyozzák, mint ahogy azt például Dani Rodrik is kifejtette. E nézet alapján a populizmus a munkásosztályt marginalizáló gazdaságpolitikákra adott válaszként alakul ki. A kollégáimmal közösen egy metaanalízis keretében szisztematikusan kielemeztük a témában rendelkezésre álló irodalmat, és elsöprő bizonyítékot találtunk arra, hogy

a gazdasági bizonytalanság ok-okozati szerepet játszik a populizmus felemelkedésében.

Mindez szembemegy a populizmussal foglalkozó kutatók között elterjedt nézettel, mely szerint a gazdasági tényezők másodlagosak.

Trump tudatosan rájátszott arra az erős kontrasztra, mely a szakértői elit és az átlagos amerikaiak gazdasággal kapcsolatos tapasztalatai között van. Ez a jelenség az Egyesült Államokban, Európában és Magyarországon egyaránt megfigyelhető, és rávilágít a liberális elit vakfoltjára, akik gyakran lebecsülik a munkásosztály valós gazdasági aggodalmait. Az amerikai munkásosztály helyzete nem pusztán egy kulturális fikció, ha a liberális közép továbbra is figyelmen kívül hagyja ezt a szenvedést, a populisták gond nélkül fognak tőkét kovácsolni belőle. Ez már nyolc évvel ezelőtt is egyértelmű volt.

A Bidenomics elárulása

Érdekes vita bontakozott ki a Bidenomics szerepéről ebben a vereségben. Egyesek szerint az eredmények Biden populista gazdasági programjának kudarcát jelzik, de a valóság ennél árnyaltabb. Biden 2020-as programja valóban az egyik legprogresszívebb és legpopulistább gazdasági terv volt, amelyet a Nagy Társadalom programja óta bármelyik demokrata elnök készített. A progresszív demokraták jelentős hatást gyakoroltak erre a platformra, ezért sokan közülük támogatták Bident elnöksége alatt. Sanders még 2024 júliusában is kiállt Biden elnökjelöltsége mellett. A felszín alatt az elégedetlenség azonban növekedett.

Biden korai gazdasági programjának középpontjában az az ígéret állt, hogy kezelni fogja Amerika egyik legégetőbb problémáját: a „két Amerika” – a magas bérű, magasan képzett munkaerő és az alacsony bérű, szolgáltatásalapú szektor –közötti szakadékot. A fejlődésgazdaságtan iránt érdeklődő olvasók joggal foghatnak gyanút, hogy ennek az érvnek a hátterében ugyanaz a gazdasági dualitás elmélet áll, melyet sokat a magyar és más fejlődő gazdaságokra is alkalmaznak.

Biden 2020-as programja ezt a célt szolgálta, olyan kezdeményezésekkel, mint az „American Jobs Plan”, amely jelentős beruházásokat javasolt a közinfrastruktúrába, többek között az utakba, hidakba, tömegközlekedésbe, lakhatásba és oktatásba. Az „American Families Act” jelentős támogatásokat ígért a közösségi főiskoláknak, a gyermekgondozásnak, az állami egészségbiztosítás kiterjesztésének, a szegénység enyhítését célzó gyerektámogatásoknak, valamint a felsőoktatás megfizethetőbbé tételének. A cél az volt, hogy a nemzet „szociális infrastruktúrájának” kiépítésével növeljék az alacsony bérű szolgáltató szektorban dolgozók jövedelmét. A fedezetet a „Made in America” adóterv biztosította volna, amely a társasági adókulcsok emelését javasolta, beleértve az offshore jövedelmek 21%-os adóját, a legmagasabb jövedelműek számára kivetett magasabb személyi jövedelemadót, valamint az adóhatóság kapacitásának bővítését.

Idővel azonban a demokratákhoz is szorosan kötődő vállalati lobbi kibelezte Biden eredeti elképzeléseit. Biden programja végül egy olyan csomaggá alakult át, amely a csúcstechnológiai iparpolitikát és a nemzetbiztonságot helyezte előtérbe a szociális gazdaságélénkítéssel szemben. Ez a hangsúlyeltolódás a szociális infrastruktúra helyett a vállalati nyereségesség irányába alapjaiban ásta alá Biden eredeti populista elképzeléseit.

Mindazonáltal a lobbistákkal és kongresszusi kapuőrökkel folytatott harcból mégis született egy történelmileg jelentős kezdeményezésekből álló csomag, amely bizonyos progresszív vonzerővel és hosszú távú előnyökkel bír az amerikai gazdaság számára. Az „Infrastructure Investment and Jobs Act” 1,2 billió dollárt irányoz elő Amerika útjainak, hídjainak, repülőtereinek, kikötőinek, tömegközlekedésének, internethálózatának, vízellátási rendszerének és energiahálózatának felújítására. Az „Inflation Reduction Act” 440 milliárd dollárt különít el a zöld iparpolitikai ösztönzőkre, míg a „CHIPS and Science Act” tíz év alatt 280 milliárd dollárt szán a félvezető- és mesterséges intelligencia-ipar megerősítésére, hogy segítse az Egyesült Államokat a Kínával való versenyben.

Politikai szempontból azonban ezek a kezdeményezések két alapvető problémába ütköznek. Először is, főként hosszú távú előnyöket kínálnak, amelyek leginkább a magas bérű, magas képzettséget igénylő ágazatokra koncentrálódnak, miközben az alacsony bérű munkavállalók számára kevés azonnali, kézzelfogható előnyt biztosítanak – ellentétben az eredeti „Build Back Better” elképzeléssel. Másodszor, az amerikaiak többsége alig tud ezekről a programokról, mivel a Harris-kampányban ezeket tudatosan háttérbe szorították.

Miközben a Bidenomics végül egy high-tech védelmi stratégiává degradálódott, az alacsonyabb jövedelmű, munkásosztálybeli amerikaiak számára szóló gazdaságpolitikák lekerültek a napirendről. A szociális infrastruktúra csomag és a társasági adó emelésének tervei feledésbe merültek.

Biden tovább kompromittálta eredeti programját azzal is, hogy visszalépett számos kulcsfontosságú szociálpolitikai kezdeményezéstől.

Két példa jól illusztrálja ezt a változást. Először is, 2023-ban Biden több pandémia idején bevezetett jóléti programot megszüntetett, aminek következtében 25 millió amerikai veszítette el állami egészségbiztosítását. A Medicaid-lefedettség jelentősen csökkent a csatatérállamokban—Pennsylvaniában 39%-kal, Michiganben 37%-kal, Georgiában pedig 45%-kal.

Másodszor, noha Biden 2020-ban a 15 dolláros szövetségi minimálbér mellett kampányolt, ezt az ígéretét nem teljesítette, így a szövetségi minimálbér 2009 óta változatlanul 7,25 dollár maradt. Reálértéken számolva a minimálbér 1949 óta nem ért ilyen keveset.

Miután feladta szociális programjának nagy részét, Biden fő gazdasági öröksége a Kínával folytatott globális kereskedelmi és technológiai háború lett. Ez a gazdasági nacionalista csomag nem újdonság, és nem is különösen baloldali, alapjai még Trump első hivatali ideje alatt lettek lerakva. Ez az örökség aligha korszakalkotó, és nem nyújt kézzelfogható segítséget azoknak a millióknak, akik az elmúlt évtizedek során többszörös gazdasági sokkokat éltek át.

Szimbolikus osztályharc

A kultúra persze fontos szerepet játszik a populizmus felemelkedésében. Ennek egyik kulcsfontosságú, de gyakran figyelmen kívül hagyott módja a populáris stílus és a munkásosztálybeli habitus felértékelése. A populizmusban a performansz többet számít, mint a szakpolitika.

Míg Trump a performatív populizmus révén tudatosan kapcsolódott a választókhoz, Harris kampánya olyan kérdésekre fókuszált, melyek főleg a képzett rétegeket hozzák lázba, mint a demokrácia védelme és Trump-ellenes retorika. Ez a kampányidentitás határozottan az antipopulista oldalra pozicionálta a demokratákat, a magasan képzett amerikaiak értékeit és stílusát tükrözve. Ahogy azonban olyan tudósok, mint Pierre Ostiguy megjegyzik, ez az elitista megközelítés korlátozza a liberális közép képességét arra, hogy kapcsolatot teremtsenek azokkal a választókkal, akik előnyben részesítik a gazdasági biztonságot az ideológiai tisztasággal szemben. Ostiguy „magas-mély tengely” elmélete arra is rávilágít, hogy a populisták hogyan használják az „alacsony” kulturális stílust, hogy az átlagemberekkel rezonáljanak – ez a taktika azonban érezhetően hiányzott a Harris-kampányból.

A demokrata kampány tudatosan kerülte, hogy szimbolikusan a populista oldalra pozicionálja a pártot. Vegyük megint csak példaként a minimálbér kérdését: Harris mindössze három héttel a választások előtt állt ki a 15 dolláros minimálbér mellett, és a 35 nyilvános eseménye közül csupán kétszer említette. Mindezt annak ellenére, hogy a minimálbér emelése népszerű olyan Trumpot támogató államokban is, mint Florida, Alaszka és Missouri. Floridában 2020-ban, az utóbbi két államban 2024-ben, a választás napján népszavazáson hagyták jóvá a minimálbér 15 dollárra emelését.

A jobboldali szavazók tudatlannak vagy elítélendő rasszistáknak való bélyegzésének hosszú elitista hagyománya van a liberális körökben.

Hillary Clinton elhíresült felvételén „szánalmasnak” nevezte Trump szavazóit 2016-ban („you could put half of Trump’s supporters into what I call the basket of deplorables”), míg Biden a választás előtt nem sokkal titulálta Trump támogatóit „szemétnek” („The only garbage I see floating out there is [Trump’s] supporters.”). Trump pedig ügyesen használja ki ezeket a pillanatokat; Biden „szemét” megjegyzése után azonnal narancssárga biztonsági mellényt öltött, és beült egy szemeteskocsiba, tovább erősítve széles körű támogatói koalícióját. Trump a demokratákkal ellentétben olyan stílust vett fel, amely valódi kívülállóként mutatta be őt, megerősítve a liberális elitizmustól elidegenedett bázisát.

A megosztottság nem csupán a pénzről és az értékekről szól, hanem arról, hogy ki határozhatja meg, mi számít legitimnek az amerikai társadalomban. Amikor a magasan képzett szakemberek a munkásosztály aggodalmait „félreinformáltnak” vagy „kulturálisan elmaradottnak” minősítik, nem pusztán politikai nézeteltérésüket fejezik ki, hanem fegyverként használják kulturális tőkéjüket. Hasonlóképpen, amikor Trump biztonsági mellényt visel vagy a McDonald’s pultja mögé áll, nemcsak politikai színjátékot folytat, hanem közvetlenül megkérdőjelezi a professzionális osztály kulturális tekintélyét. Az éhező amerikaiak McDonald’sba járnak, és nem színházba.

Ez a szimbolikus küzdelem jól mutatja, hogy a gazdaságpolitika önmagában miért nem elegendő: egy Harvardon tanult politikus, aki munkásbarát politikát hirdet, de megveti a munkásosztály kultúráját, valószínűleg nem talál valódi kapcsolódási pontot a választóival. Ezzel szemben egy milliárdos, aki performatív módon magáénak vallja a munkásosztály kulturális jegyeit, erős koalíciót építhet, még akkor is, ha politikái végső soron a munkavállalók gazdasági érdekeit sérthetik.

Ez a dinamika magyarázza azt is, hogy a Demokrata Párt progresszív szárnya, amely elsősorban magasan képzett egyetemi bázisra támaszkodik, sokszor miért nem talál visszhangra a kékgalléros amerikai munkások körében. Bármennyire progresszív is a szakpolitika, a hitelességhez szükséges szimbolikus ragasztó hiányzik. A Sanders-féle régi vágású baloldali populizmus helyét egyre inkább átveszi az Alexandria Ocasio-Cortez által képviselt új progresszív generáció, amely sokkal közelebb áll a kampusz-baloldalhoz, mint a széles munkásrétegeket vonzó Sanders-féle populizmushoz. Ugyanakkor jelek utalnak arra, hogy gyakorlatias, nem túlideologizált és nem identitáspolitikai régi-új baloldaliság továbbra is jelen van a Demokrata Pártban.

Az amerikai politika csatáit egyre inkább egy olyan a terepen vívják, ahol a gazdasági és kulturális sérelmek egymást erősítik, létrehozva a szimbolikus osztálypolitika erőteljes formáját.

Úgy tűnik, hogy demokraták liberális elitje egyelőre ezt képtelen megérteni, nemhogy hatékonyan fellépni ellene.

A politikai osztálytérkép átrendeződése

Amint megszabadulunk a populizmussal kapcsolatos gyakori félreértésektől – mint például attól az elképzeléstől, hogy a populizmust az „egzotikus Keletről” importálják, vagy hogy kizárólag az öreg, fehér, rasszista férfiak mozgatják –, és teljes mértékben szembenézünk az amerikai munkásosztály folyamatos gazdasági és szimbolikus szenvedésének valóságával, a 2024-es választási eredmény már kevésbé tűnik meglepőnek.

Történelmi osztályátrendeződés zajlik. A demokraták több pénzt gyűjtöttek a milliárdosoktól, mint a republikánusok, azaz ugyanúgy beágyazódtak a milliárdos osztályba, mint ellenfeleik. Eközben a Republikánus Párt elérte azt, amit sokan a demokratáktól vártak volna: egy multikulturális munkáspárttá vált.

Thomas Piketty „Brahmin baloldal” elmélete jól ragadja meg ezt a helyzetet: a baloldali pártok egyre inkább a képzett eliteket vonzzák, míg a jobboldali pártok az alacsony jövedelmű, alacsony iskolázottságú szavazók és a gazdasági elit támogatását szerzik meg. Ez az átrendeződés jól látható a 2024-es amerikai választásokon, ahol a kortárs amerikai politikában először fordult elő, hogy a Republikánus Párt a demokratáknál több szavazatot szerzett az 50 000 dollárnál kevesebbet keresők körében, míg a demokraták megerősítették támogatottságukat a magas jövedelmű, magasan képzett amerikaiak között. Ez a tendencia arra utal, hogy

a Demokrata Pártnak nem a fehér munkásosztállyal, hanem általában a munkásosztállyal vannak nehézségei.

Chuck Schumer, vezető demokrata politikus hírhedt megjegyzése kiváló összefoglalása az elitista liberális centrizmusnak: „Minden egyes elvesztett kékgalléros demokrata után két mérsékelt republikánust nyerünk a külvárosokban.” Ennek a stratégiának a veleje az, hogy a demokraták felejtsék el a munkásosztálybeli amerikaiakat, ők amúgy is rasszisták, és koncentráljanak a mitikus, kiábrándult középosztálybeli konzervatív szavazókra. A magyar politikát ismerő olvasók jól tudják, mennyire lehet „sikeres” az ilyen stratégia, amikor baloldali pártok próbálják meg kihívni a jobboldali populizmust.

A 2024-es amerikai választások ennek az elitista liberális centrizmusnak újabb egyértelmű vereségét jelentik. Amit most látunk, az nem más, mint a hidegháború utáni liberális demokratikus konszenzus összeomlásának egy újabb felvonása. A korábbi feltételezés, miszerint a gazdasági növekedés és a kulturális progresszió természetesen megszilárdítja a balközép többséget, tévesnek bizonyult. Ehelyett a gazdasági bizonytalanság és a kulturális deklasszálódás kombinációja olyan puskaporos hordót teremtett, amelyet a jobboldali populisták sokkal ügyesebben tudnak kihasználni, mint liberális ellenfeleik.

Amíg a balközép pártok nem tudnak kitörni a liberális közép börtönéből, és nem képesek valóban kapcsolatot teremteni a dolgozó emberek gazdasági és kulturális életvilágával, felvállalni a hétköznapi ember méltóságát, addig ez a minta újra és újra meg fog ismétlődni az egész demokratikus világban.